A Dohnányi-metodika (1.)

Kovács Ilona

    Mára már csak néhányan maradtak, akiknek megadatott, hogy Dohnányi Ernőt személyesen ismerhették, esetleg tanítványuknak vallhatták magukat. Pedig ki tudna a több mint ötven éven át zongorát (és olykor zeneszerzést is) tanító Dohnányiról, a tanárról hitelesebb képet rajzolni, mint maguk a tanítványok? Sajnálatos, hogy abban az időben, amikor még e téma kutatására jóval több lehetőség adódott volna, nem került sor, pedig az ún. oral history sok értékes (bár néha pontatlan) adattal tudja színesíteni a történelmi tényeket. Így ha a 21. század elején arra a kérdésre akarunk választ kapni, hogyan tanított Dohnányi, kik lehettek azok az elődök, akiknek nyomdokain haladt, akiktől inspirációt kaphatott, s a kapott örökséget hogyan adta tovább, a legsürgősebb feladat, hogy ezekről a még fellelhető tanítványokat kérdezzük meg. Másrészt, a valamikori tanítványok itt-ott elszórt — az említett témával kapcsolatos — nyilatkozatait, visszaemlékezéseit összegyűjteni és értelmezni, hogy a zeneszerző-zongoraművész-karmester Dohnányi alakját a pedagógus-Dohnányi képének megrajzolásával tehessük teljesebbé.
    1944 januárjában Dohnányi egy háromnegyedórás rádióelőadásban idézte fel gyermekkorát, melynek során fiatalkori kompozícióiból is megszólaltatott néhányat. A műsorban ekképpen emlékezett első zenei tanulmányaira:
 
Hat éves koromban egy vakáció alatt Breznóbányán édesapám talán saját szórakoztatására is, elkezdett zongorára tanítani, habár ő maga alig tudott zongorázni. Játszva tanultam. Tulajdonképp egész zenei nevelésem, melyben a szülői háznál részesültem, inkább játék volt, mert sem csodagyermeket nem akartak belőlem nevelni, sem pedig komolyan nem gondolt senki arra, hogy valaha is a zenei pályára lépjek. […] A „játékos” játék következményeképp kitűnően megtanultam lapról olvasni, sőt: — a zenepedagógusok elszörnyülködésére elárulom, hogy majdnem egész technikámat úgyszólván a sok lapról való olvasásnak köszönhetem.
[…] Nyolc éves koromban változás állt be nevelésembe. Édesapám úgy találta, hogy zongorára tovább tanítani nem tud, és a tanítást Forstner Ágostra1, a pozsonyi dóm orgonistájára bízta. A jó flegmatikus Forstner bácsit nagyon szerettem, mert nem kínzott sem kéztartással, sem egyéb olyan dologgal, melyekkel a zongoratanítók sokszor elveszik a gyermek kedvét a muzsikálástól, hanem hagyott játszani és fejlődni, ahogyan természetem megkívánta. Persze egy kis skálázás nélkül nem ment a dolog. Etűdöket is kellett játszanom, de nem sokat. Tanítása a progresszív tanmenet megállapításain kívül inkább negatív volt, olyan értelemben — s ezt tartom ma is a helyes módszernek —, hogy a hibákra figyelmeztetett, de soha nem mondta vagy mutatta, hogy így kell csinálni. Soha nem játszott elő és én soha őt zongorázni nem hallottam, csak a Dómban orgonálni.2

    Dohnányi Ernőnek már zeneakadémiai tanulmányai idején (1894-1897) voltak magántanítványai, így Gruber Henrikné (a későbbi Kodály Zoltánné), Singerné,3 és zeneakadémiai zongoratanárának, Thomán Istvánnak felesége is.4 Első hivatalos állását — immár világhírű, ünnepelt zongoraművészként — Berlinben, a Königliche Preußische Hochschule für Musik tanáraként töltötte be, 1905-től 1915-ig. Dohnányinak Berlinben a többi tanárhoz képest meglehetősen kevés óraszámot kellett teljesítenie, szabadon hangversenyezhetett, és ahogy Mihalovich Ödönnek, a budapesti Zeneakadémia akkori igazgatójának levelében többek között megemlíti, “tetemes materiális előnyei” is voltak a német ajánlatnak.5 Max Trapp — aki a berlini évek alatt volt Dohnányi-tanítvány, s később 1920-tól ő maga is a berlini főiskola tanára lett — így emlékezett az együtt eltöltött zongoraórákra:

Dohnányi általában nem annyira a technikai problémákkal (ujjrend stb.) törődött, mint inkább a kifejezésre és megformálásra fordított figyelmet. Ritkán dicsért és úgy javított, hogy ő maga ült a zongorához és eljátszotta a szóban forgó darabot. Előadása annyira lenyűgözően hatott ránk, hogy egész életünkre megtanultuk, miként  kell a zenei tartalmat biztonsággal visszaadni.6

    Dohnányi 1915. november 28-án tért vissza Budapestre, és az 1916/17-es zeneakadémiai évkönyből már arról értesülünk, hogy keddenként és szombatonként a X-es teremben tartotta óráit.7 Dohnányi 1916-tól 1919-ig, majd 1928-tól 1944-ig tanított a Zeneakadémián. Siki Bélát idézzük, aki az 1943/44-es tanévben volt tanítványa:

Dohnányi számomra zseni marad, akihez hasonlót nem közelíthettem meg életemben. […] Mint zongorista zseni volt abban az értelemben, hogy ő avval született, amit megmutatott a pódiumon. Ő volt az egyetlen, akit életemben láttam, akinek nem kellett érte megdolgozni — úgy ugrott ki a világba, mint Pallas Athene Zeus fejéből. Az ő — Dohnányi — nehézsége az volt, hogy nem értette meg, miszerint mások nem voltak ebben a szerencsés helyzetben, s nekik meg kellett dolgozni mindenért.[…] Ami Dohnányi óráin tulajdonképpen történt, az az volt, hogy Dohnányi eljátszotta a darabot. Élmény volt, mert az ember ott állt és közelről nézte, hogyan működik ez a zseni. És ha az ember szemtelen volt aznap, akkor azt mondta: “Mester, szabad még egyszer meghallgatni?” S ő eljátszotta még egyszer — teljesen másképpen.[…] Az alatt az egy év alatt, amit Dohnányival töltöttem, amikor volt talán egy tucat órám — nem hiszem, hogy sokkal több lehetett volna — az alatt a tucat óra alatt legalább kétszer hallottam azt, amikor valaki Dohnányi-művet akart neki játszani: “Ne játsszátok az én zenémet, az túl nehéz és nem olyan jó zene. Játsszatok Bartókot, az zseni.” 8

Dohnányi 1944. november 24-én elhagyta Magyarországot, és soha többé nem tért vissza. A 2. világháborút követően — miután a hangversenyezés lehetőségétől megfosztották — sokáig a tanítás maradt a hetvenes éveiben járó művész egyetlen kenyérkereseti lehetősége. Családjával 1948 áprilisában Argentínába ment, ahol a híres tucumáni egyetem zenei fakultásának megalapítása volt feladata. Az egzisztenciális nehézségek miatt azonban itt sem sikerült végleg letelepednie. Végül 1949 szeptemberében foglalta el utolsó tanári állását, az amerikai Tallahassee-ben, ahol 1949 szeptemberétől haláláig, 1960-ig tanított a Floridai Állami Egyetemen. Dohnányi “amerikai korszakáról” Vázsonyi Bálint (akinek Dohnányi élete utolsó zongoraóráját adta) írta a következőket:

Növendékei tanúsága szerint egy Dohnányi-óra hathatóságát már az is számottevő mértékben biztosította, hogy Dohnányi a szobában tartózkodott. Az élményt azonban mindenekelőtt az jelentette, ha játszott. S ezt igen gyakran tette. Ha megjegyzést fűzött egy-egy részlethez, az rövid volt, halk és általában életre szóló elveket tartalmazott — sűrített formában. Tulajdonképpen nem volt könnyű Dohnányitól tanulni. Akik utánozni próbálták, már eleve zsákutcában jártak. Akik hosszú előadást reméltek a negyedik ujj utolsó izületének behorpadásáról és annak elkerüléséről, azok egészen röviden csalódtak. A növendék, aki alapos felkészülés után elment hozzá, hogy inspirációt nyerjen, a zene lényegét kapta útravalóul.9

Képtelen lett volna egy hangos szóra, egy fenyegető hangú kijelentésre, csak éppen érezte az ember, hogy szeretne örökre elsüllyedni a föld színe alá, ha Dohnányi egy-egy csendes szavából az érződött, hogy többet vagy jobbat várt. Persze mindent előjátszott. Ha pedig hozzászólt egy-egy darab előadásához, akkor nem ködös hegycsúcsokról, nem festők palettáin található pasztellszínekről, nem a gótikus építkezés kőcsipkéiről beszélt: kizárólag zenéről. S a zene, ez az elvont tünemény egyszerre életre kelt, szinte tapinthatóvá vált. Ezért volt elég, ha Dohnányi mindössze egy-két szót szólt. A zene érthetően beszélt belőle, mert ő maga volt a Zene.10

Mind három visszaemlékezésben közös, hogy Dohnányi előjátszott tanítványainak. Bartók is hasonlóan foglalkozott tanítványaival:

Zongoratanítása […] gyakorlatilag nélkülözte a szóbeli közlés mozzanatát; rövid utasításokon kívül elsősorban saját előadói példájával oktatott111.

Mivel Dohnányit is, és Bartókot is Thomán István12 tanította a Zeneakadémián, kézenfekvőnek tűnik a közös tanár tanítási módszerét megvizsgálni.

[Thomán] minden tudásával és szuggeráló erejével igyekezett ugyan hatni a növendékek lelkületének költői kifejlesztésére, de vigyázott, hogy ez a hatás ne mesterséges, hanem mindig természetes legyen. Ilyen természetes hatást semmivel sem lehet jobban elérni, mint ha a tanár előjátszik a növendéknek. Ehhez természetesen szükséges, hogy a tanár maga, ilyen kiváló művésze legyen hangszerének, mint Thomán István. Thomán valóban példátlan türelemmel mindig és mindent eljátszott tanítványainak. Az önállótlanabb növendék természetesen szolgailag utánozta mestere játékát; az önállóbb tehetség pedig megtermékenyíthette fantáziáját a mester művészetén, anélkül, hogy egyéniségén csorba esett volna. Thomán zongoraművészi példája nem erőszakolt rá gondolatokat a tanítványra, hanem helyes gondolatokat keltett a tanítványban.
Thomán tehát a pedagógiában nagy fontosságot tulajdonított a tanár előjátszásának. De nem elégedett meg saját előjátszásával. Tanítványaitól ezért a nagy művészek játékának tanulmányozását is megkövetelte. […] Mert mint mondta, az előadóművészet nemcsak tudás, hanem egyszersmind a tudás megmutatni tudása is. […] Felesleges rámutatnom arra, hogy a pedagógia hivatásának ilyen nagystílű, nagyarányú és széleskörű betöltése, egy egész, önfeláldozó emberéletet jelent, tele türelemmel, fáradsággal, szakadatlan munkával. De az ilyen munkához nem elég csak a türelem és a fáradság; a nagy körültekintés, a finom tapintat, mély emberszeretet és nagy szaktudás harmonikus együttese kell ahhoz, hogy valaki olyan eredményt érjen el negyven esztendő leforgása alatt, mint Thomán István13.

Thomán Liszt-növendék volt, s a szálak Liszthez vezetnek:

Lisztet nem érdekelte a pedagógusszerep. Nem volt “metódusa”, sem “szisztémája”, ritkán szolgált technikai tanácsokkal tanítványai számára. A hangszerrel kapcsolatos fizikai problémák érdekelték a legkevésbé a billentyűk ragyogó mesterét. Mivel az ő számára ilyenek már nem léteztek, nem is foglalkozott velük. […] Az interpretáció érdekelte, nem a mechanikus kivitelezés. Tanítványai persze azzal, hogy megfigyelhették, hogyan játszik Liszt — a kéztartását, egyes szakaszok sajátos ujjrendjeit, pedálhasználatát — a lehető legjobb modellt kapták, és messze többet tanultak mintha száraz, akadémikus előadást hallgattak volna minderről. […] Liszt, ha nincs megelégedve a hallottakkal, felállítja növendékét a zongoraszékről, és megkísérel új életet lehelni a lankadó zenébe. Az egész billentyűzet dörög és villámlik, a remegő tanítvány pedig egy pillanatra fogalmat alkothat a mű nagyszerű interpretációjáról. Több növendéke is elbeszélte, hogy időlegesen már puszta jelenléte is jobb zongoristává tette azokat, akik egy szobában tartózkodtak vele.[…] Általában akkor játszott, ha valamelyik darab megragadta a fantáziáját, felidézte valamely régi emlékét vagy jól szemléltetett egy jelenséget, amelyet éppen be akart mutatni. Ritkán játszott végig egy darabot, de az évek során töredékek százaival ajándékozta meg növendékeit, hosszabbakkal és rövidebbekkel, amilyen műveket épp magukkal hoztak az órájára. És általában mindent emlékezetből játszott. Ha azonban megszállta az ihlet elkápráztatta tanítványait egy-egy teljes darab ragyogó előadásával14.

*   *   *

Dohnányi élete utolsó évtizedében megbecsült professzora volt a floridai egyetemnek. A hetvenhatodik születésnapjára írt lelkes újságcikk mindenek előtt tanári tevékenységét méltatta:

Dohnányi legnagyobb zenei élvezetét minden bizonnyal a tanítás adja, melyet már majd’ ötven éve művel. A tanítás és a zene iránti lelkesedését édesapjától örökölhette. […] Apa és fia egyaránt rendelkezik azzal az adottsággal, hogy megértsék a fiatal tanítványok lelki és gondolati világát.
        Dohnányi Ernő mintha édesapja lenne a floridai egyetem diákjainak. Csak tehetséges, előrehaladott zongoristákat tanít, és szereti, ha osztályában egyszerre csak öten vannak egy tanévben. Zenére és saját rokonszenves életfilozófiájára tanítja őket. Sokan már most híresek a zenei világban, de még mindig írnak a világ minden tájáról, hogy Dohnányi tanácsát kérjék.  Első találkozáskor eléggé csendesnek és tartózkodónak tűnik, azonban tanítványai bizonyíthatják, hogy meglehetősen beszédes, ha zenéről van szó15.

Dohnányi nyolcvanadik születésnapja alkalmából megjelent újságcikkben ismét a tanítás kerül a középpontba:

Örömet okoz, ha átadhatom, amit tudok. A tudás átadása olyan, mint a halhatatlanság — valami, amire mindig emlékezni fognak. Boldoggá tesz, hogy olyanokat taníthatok, akik megértik. A tanár egyedüli jutalma a tanítvánnyal elért eredmény. Addig szeretnék tanítani, ameddig csak tudok. Azonban többi munkám is nagyon fontos számomra.

A cikk végén Dohnányi szavai a mindenkori diákoknak szól, s üzenetét érdemes megfogadni a mai kor emberének is:

Ne pihenjetek túl sokat. A túl sok pihenés nem jó. Dolgoznotok kell. Az élet küzdelem, és szeretnetek kell ezt a küzdelmet, ha szeretitek az életet. Ez tart meg bennetek fiatalnak16.

LÁBJEGYZETEK

1. Vázsonyi Bálint, Dohnányi életrajzírója Forstner Károlyként nevezi meg Dohnányi tanárát. Vázsonyi Bálint, Dohnányi Ernő. Budapest: Zeneműkiadó, 1971. 17., 20,. 231. (2. kiadás, Budapest: Nap kiadó, 2002. 24., 28., 353.
2. Dohnányi minden bizonnyal azt értékelte Forstner tanításában, hogy nem erőltette rá elképzeléseit tanítványára, mivel az előjátszás — mint a későbbiekben látni fogjuk — Dohnányi tanítási módszerére nagyon is jellemző lesz. Dohnányi Ernő, Emlékkönyvemből. Rádióelőadás. Kelt 1944. január 27-én, műsoron 1944. január 30-án. British Library, London. Dohnányi Collection, 50.807. 11-24.
3. Édesapjának 1896. február 5-én kelt levelében tesz említést Dohnányi, hogy c-moll zongorás kvintettjét (op. 1) többek között Singeréknél is előadják (“Singerné tanítványom”). British Library, Dohnányi Collection, 50.807 A.
4. Bartók Bélát is tanította baráti szívességből néhány hétig Gmundenban, 1903-ban egy családi nyaralás alkalmával.
5. Dohnányi a levelet 1905. április 22-én írta Michalovichnak, melyben részletesen megindokolja, hogy miért a berlini Zeneakadémiát választotta a budapesti helyett. A levelet teljes egészében közli Vázsonyi Bálint, i. m. 67-68. (2. kiadás, 111-112.)
6. Vázsonyi, i.m. 69-70., (2. kiadás, 115.)
7. Később Széher úti villájában, illetve második feleségétől, Galafrés Elsától való különköltözése után a mai Bartók teremben is tanított.
8. Tusa Erzsébet, “Mestere Dohnányi Ernő és Dinu Lipatti volt… (Beszélgetés Siki Bélával)”. in Parlando, XXXII. évf., (1990, 4.-5.-6): 18-23.
9. Vázsonyi, i. m. 150-151., (2. kiadás, 237-238.)
10. Vázsonyi Bálint, Dohnányi egyénisége. Rádióelőadás, 1970.
11. Tallián Tibor, Bartók fogadtatása Amerikában 1940-1945. Budapest: Zeneműkiadó
1988, 15.
12. Dohnányit 1894-1897-ig, Bartókot 1899-1903-ig tanította Thomán. Dohnányi utolsó tanára Eugen d’Albert volt, akivel 1897 nyarán pár hétig Bernriedben készült fel berlini bemutatkozó koncertjére.
13. Bartók breviárium. (Levelek-írások-dokumenumok.) Összeállította és az előszót írta Ujfalussy József, szerk. Lampert Vera. Budapest: Zeneműkiadó, 1980. 24-28.
14. Alan Walker, “A weimari oroszlán: Liszt és tanítványai”, ford. Fejérvári Balázs. Muzsika, 46/11, (2003, november): ff21.
15. “Noted Music of Ernst von Dohnanyi to Ring Out on His 76th Birthday”. British Library, Dohnányi Collection. 50816. p. 5.  Tallahassee Democrat, 1953. július 26. 23.
16. “Celebrates Birthday Tomorrow. »Work Hard«, Says 80-Year-Old Ernst Dohnanyi”. The Summer Flambeau 1957. július 26. Országos Széchényi Könyvtár, Dohnányi-hagyaték.