A Dohnányi-metodika (1.)
Kovács Ilona
Mára már csak néhányan maradtak, akiknek megadatott,
hogy Dohnányi Ernőt személyesen ismerhették, esetleg tanítványuknak
vallhatták magukat. Pedig ki tudna a több mint ötven éven át zongorát
(és olykor zeneszerzést is) tanító Dohnányiról, a tanárról hitelesebb
képet rajzolni, mint maguk a tanítványok? Sajnálatos, hogy abban az
időben, amikor még e téma kutatására jóval több lehetőség adódott
volna, nem került sor, pedig az ún. oral history sok értékes (bár néha
pontatlan) adattal tudja színesíteni a történelmi tényeket. Így ha a
21. század elején arra a kérdésre akarunk választ kapni, hogyan
tanított Dohnányi, kik lehettek azok az elődök, akiknek nyomdokain
haladt, akiktől inspirációt kaphatott, s a kapott örökséget hogyan adta
tovább, a legsürgősebb feladat, hogy ezekről a még fellelhető
tanítványokat kérdezzük meg. Másrészt, a valamikori tanítványok itt-ott
elszórt — az említett témával kapcsolatos — nyilatkozatait,
visszaemlékezéseit összegyűjteni és értelmezni, hogy a
zeneszerző-zongoraművész-karmester Dohnányi alakját a
pedagógus-Dohnányi képének megrajzolásával tehessük teljesebbé.
1944 januárjában Dohnányi egy háromnegyedórás
rádióelőadásban idézte fel gyermekkorát, melynek során fiatalkori
kompozícióiból is megszólaltatott néhányat. A műsorban ekképpen
emlékezett első zenei tanulmányaira:
Hat éves koromban egy vakáció alatt Breznóbányán édesapám talán saját
szórakoztatására is, elkezdett zongorára tanítani, habár ő maga alig
tudott zongorázni. Játszva tanultam. Tulajdonképp egész zenei
nevelésem, melyben a szülői háznál részesültem, inkább játék volt, mert
sem csodagyermeket nem akartak belőlem nevelni, sem pedig komolyan nem
gondolt senki arra, hogy valaha is a zenei pályára lépjek. […] A
„játékos” játék következményeképp kitűnően megtanultam lapról olvasni,
sőt: — a zenepedagógusok elszörnyülködésére elárulom, hogy majdnem
egész technikámat úgyszólván a sok lapról való olvasásnak köszönhetem.
[…] Nyolc éves koromban változás állt be nevelésembe. Édesapám úgy
találta, hogy zongorára tovább tanítani nem tud, és a tanítást Forstner
Ágostra1, a pozsonyi dóm orgonistájára bízta. A jó flegmatikus Forstner
bácsit nagyon szerettem, mert nem kínzott sem kéztartással, sem egyéb
olyan dologgal, melyekkel a zongoratanítók sokszor elveszik a gyermek
kedvét a muzsikálástól, hanem hagyott játszani és fejlődni, ahogyan
természetem megkívánta. Persze egy kis skálázás nélkül nem ment a
dolog. Etűdöket is kellett játszanom, de nem sokat. Tanítása a
progresszív tanmenet megállapításain kívül inkább negatív volt, olyan
értelemben — s ezt tartom ma is a helyes módszernek —, hogy a hibákra
figyelmeztetett, de soha nem mondta vagy mutatta, hogy így kell
csinálni. Soha nem játszott elő és én soha őt zongorázni nem hallottam,
csak a Dómban orgonálni.2
Dohnányi Ernőnek már zeneakadémiai tanulmányai
idején (1894-1897) voltak magántanítványai, így Gruber Henrikné (a
későbbi Kodály Zoltánné), Singerné,3 és zeneakadémiai zongoratanárának,
Thomán Istvánnak felesége is.4 Első hivatalos állását — immár
világhírű, ünnepelt zongoraművészként — Berlinben, a Königliche
Preußische Hochschule für Musik tanáraként töltötte be, 1905-től
1915-ig. Dohnányinak Berlinben a többi tanárhoz képest meglehetősen
kevés óraszámot kellett teljesítenie, szabadon hangversenyezhetett, és
ahogy Mihalovich Ödönnek, a budapesti Zeneakadémia akkori igazgatójának
levelében többek között megemlíti, “tetemes materiális előnyei” is
voltak a német ajánlatnak.5 Max Trapp — aki a berlini évek alatt volt
Dohnányi-tanítvány, s később 1920-tól ő maga is a berlini főiskola
tanára lett — így emlékezett az együtt eltöltött zongoraórákra:
Dohnányi általában nem annyira a technikai problémákkal (ujjrend stb.)
törődött, mint inkább a kifejezésre és megformálásra fordított
figyelmet. Ritkán dicsért és úgy javított, hogy ő maga ült a zongorához
és eljátszotta a szóban forgó darabot. Előadása annyira lenyűgözően
hatott ránk, hogy egész életünkre megtanultuk, miként kell a
zenei tartalmat biztonsággal visszaadni.6
Dohnányi 1915. november 28-án tért vissza
Budapestre, és az 1916/17-es zeneakadémiai évkönyből már arról
értesülünk, hogy keddenként és szombatonként a X-es teremben tartotta
óráit.7 Dohnányi 1916-tól 1919-ig, majd 1928-tól 1944-ig tanított a
Zeneakadémián. Siki Bélát idézzük, aki az 1943/44-es tanévben volt
tanítványa:
Dohnányi számomra zseni marad, akihez hasonlót nem közelíthettem meg
életemben. […] Mint zongorista zseni volt abban az értelemben, hogy ő
avval született, amit megmutatott a pódiumon. Ő volt az egyetlen, akit
életemben láttam, akinek nem kellett érte megdolgozni — úgy ugrott ki a
világba, mint Pallas Athene Zeus fejéből. Az ő — Dohnányi — nehézsége
az volt, hogy nem értette meg, miszerint mások nem voltak ebben a
szerencsés helyzetben, s nekik meg kellett dolgozni mindenért.[…] Ami
Dohnányi óráin tulajdonképpen történt, az az volt, hogy Dohnányi
eljátszotta a darabot. Élmény volt, mert az ember ott állt és közelről
nézte, hogyan működik ez a zseni. És ha az ember szemtelen volt aznap,
akkor azt mondta: “Mester, szabad még egyszer meghallgatni?” S ő
eljátszotta még egyszer — teljesen másképpen.[…] Az alatt az egy év
alatt, amit Dohnányival töltöttem, amikor volt talán egy tucat órám —
nem hiszem, hogy sokkal több lehetett volna — az alatt a tucat óra
alatt legalább kétszer hallottam azt, amikor valaki Dohnányi-művet
akart neki játszani: “Ne játsszátok az én zenémet, az túl nehéz és nem
olyan jó zene. Játsszatok Bartókot, az zseni.” 8
Dohnányi 1944. november 24-én elhagyta Magyarországot, és soha többé
nem tért vissza. A 2. világháborút követően — miután a hangversenyezés
lehetőségétől megfosztották — sokáig a tanítás maradt a hetvenes
éveiben járó művész egyetlen kenyérkereseti lehetősége. Családjával
1948 áprilisában Argentínába ment, ahol a híres tucumáni egyetem zenei
fakultásának megalapítása volt feladata. Az egzisztenciális nehézségek
miatt azonban itt sem sikerült végleg letelepednie. Végül 1949
szeptemberében foglalta el utolsó tanári állását, az amerikai
Tallahassee-ben, ahol 1949 szeptemberétől haláláig, 1960-ig tanított a
Floridai Állami Egyetemen. Dohnányi “amerikai korszakáról” Vázsonyi
Bálint (akinek Dohnányi élete utolsó zongoraóráját adta) írta a
következőket:
Növendékei tanúsága szerint egy Dohnányi-óra hathatóságát már az is
számottevő mértékben biztosította, hogy Dohnányi a szobában
tartózkodott. Az élményt azonban mindenekelőtt az jelentette, ha
játszott. S ezt igen gyakran tette. Ha megjegyzést fűzött egy-egy
részlethez, az rövid volt, halk és általában életre szóló elveket
tartalmazott — sűrített formában. Tulajdonképpen nem volt könnyű
Dohnányitól tanulni. Akik utánozni próbálták, már eleve zsákutcában
jártak. Akik hosszú előadást reméltek a negyedik ujj utolsó izületének
behorpadásáról és annak elkerüléséről, azok egészen röviden csalódtak.
A növendék, aki alapos felkészülés után elment hozzá, hogy inspirációt
nyerjen, a zene lényegét kapta útravalóul.9
Képtelen lett volna egy hangos szóra, egy fenyegető hangú kijelentésre,
csak éppen érezte az ember, hogy szeretne örökre elsüllyedni a föld
színe alá, ha Dohnányi egy-egy csendes szavából az érződött, hogy
többet vagy jobbat várt. Persze mindent előjátszott. Ha pedig
hozzászólt egy-egy darab előadásához, akkor nem ködös hegycsúcsokról,
nem festők palettáin található pasztellszínekről, nem a gótikus
építkezés kőcsipkéiről beszélt: kizárólag zenéről. S a zene, ez az
elvont tünemény egyszerre életre kelt, szinte tapinthatóvá vált. Ezért
volt elég, ha Dohnányi mindössze egy-két szót szólt. A zene érthetően
beszélt belőle, mert ő maga volt a Zene.10
Mind három visszaemlékezésben közös, hogy Dohnányi előjátszott
tanítványainak. Bartók is hasonlóan foglalkozott tanítványaival:
Zongoratanítása […] gyakorlatilag nélkülözte a szóbeli közlés
mozzanatát; rövid utasításokon kívül elsősorban saját előadói
példájával oktatott111.
Mivel Dohnányit is, és Bartókot is Thomán István12 tanította a
Zeneakadémián, kézenfekvőnek tűnik a közös tanár tanítási módszerét
megvizsgálni.
[Thomán] minden tudásával és szuggeráló erejével igyekezett ugyan hatni
a növendékek lelkületének költői kifejlesztésére, de vigyázott, hogy ez
a hatás ne mesterséges, hanem mindig természetes legyen. Ilyen
természetes hatást semmivel sem lehet jobban elérni, mint ha a tanár
előjátszik a növendéknek. Ehhez természetesen szükséges, hogy a tanár
maga, ilyen kiváló művésze legyen hangszerének, mint Thomán István.
Thomán valóban példátlan türelemmel mindig és mindent eljátszott
tanítványainak. Az önállótlanabb növendék természetesen szolgailag
utánozta mestere játékát; az önállóbb tehetség pedig
megtermékenyíthette fantáziáját a mester művészetén, anélkül, hogy
egyéniségén csorba esett volna. Thomán zongoraművészi példája nem
erőszakolt rá gondolatokat a tanítványra, hanem helyes gondolatokat
keltett a tanítványban.
Thomán tehát a pedagógiában nagy fontosságot tulajdonított a tanár
előjátszásának. De nem elégedett meg saját előjátszásával.
Tanítványaitól ezért a nagy művészek játékának tanulmányozását is
megkövetelte. […] Mert mint mondta, az előadóművészet nemcsak tudás,
hanem egyszersmind a tudás megmutatni tudása is. […] Felesleges
rámutatnom arra, hogy a pedagógia hivatásának ilyen nagystílű,
nagyarányú és széleskörű betöltése, egy egész, önfeláldozó emberéletet
jelent, tele türelemmel, fáradsággal, szakadatlan munkával. De az ilyen
munkához nem elég csak a türelem és a fáradság; a nagy körültekintés, a
finom tapintat, mély emberszeretet és nagy szaktudás harmonikus
együttese kell ahhoz, hogy valaki olyan eredményt érjen el negyven
esztendő leforgása alatt, mint Thomán István13.
Thomán Liszt-növendék volt, s a szálak Liszthez vezetnek:
Lisztet nem érdekelte a pedagógusszerep. Nem volt “metódusa”, sem
“szisztémája”, ritkán szolgált technikai tanácsokkal tanítványai
számára. A hangszerrel kapcsolatos fizikai problémák érdekelték a
legkevésbé a billentyűk ragyogó mesterét. Mivel az ő számára ilyenek
már nem léteztek, nem is foglalkozott velük. […] Az interpretáció
érdekelte, nem a mechanikus kivitelezés. Tanítványai persze azzal, hogy
megfigyelhették, hogyan játszik Liszt — a kéztartását, egyes szakaszok
sajátos ujjrendjeit, pedálhasználatát — a lehető legjobb modellt
kapták, és messze többet tanultak mintha száraz, akadémikus előadást
hallgattak volna minderről. […] Liszt, ha nincs megelégedve a
hallottakkal, felállítja növendékét a zongoraszékről, és megkísérel új
életet lehelni a lankadó zenébe. Az egész billentyűzet dörög és
villámlik, a remegő tanítvány pedig egy pillanatra fogalmat alkothat a
mű nagyszerű interpretációjáról. Több növendéke is elbeszélte, hogy
időlegesen már puszta jelenléte is jobb zongoristává tette azokat, akik
egy szobában tartózkodtak vele.[…] Általában akkor játszott, ha
valamelyik darab megragadta a fantáziáját, felidézte valamely régi
emlékét vagy jól szemléltetett egy jelenséget, amelyet éppen be akart
mutatni. Ritkán játszott végig egy darabot, de az évek során töredékek
százaival ajándékozta meg növendékeit, hosszabbakkal és rövidebbekkel,
amilyen műveket épp magukkal hoztak az órájára. És általában mindent
emlékezetből játszott. Ha azonban megszállta az ihlet elkápráztatta
tanítványait egy-egy teljes darab ragyogó előadásával14.
* * *
Dohnányi élete utolsó évtizedében megbecsült professzora volt a
floridai egyetemnek. A hetvenhatodik születésnapjára írt lelkes
újságcikk mindenek előtt tanári tevékenységét méltatta:
Dohnányi legnagyobb zenei élvezetét minden bizonnyal a tanítás adja,
melyet már majd’ ötven éve művel. A tanítás és a zene iránti
lelkesedését édesapjától örökölhette. […] Apa és fia egyaránt
rendelkezik azzal az adottsággal, hogy megértsék a fiatal tanítványok
lelki és gondolati világát.
Dohnányi Ernő mintha édesapja
lenne a floridai egyetem diákjainak. Csak tehetséges, előrehaladott
zongoristákat tanít, és szereti, ha osztályában egyszerre csak öten
vannak egy tanévben. Zenére és saját rokonszenves életfilozófiájára
tanítja őket. Sokan már most híresek a zenei világban, de még mindig
írnak a világ minden tájáról, hogy Dohnányi tanácsát kérjék. Első
találkozáskor eléggé csendesnek és tartózkodónak tűnik, azonban
tanítványai bizonyíthatják, hogy meglehetősen beszédes, ha zenéről van
szó15.
Dohnányi nyolcvanadik születésnapja alkalmából megjelent újságcikkben
ismét a tanítás kerül a középpontba:
Örömet okoz, ha átadhatom, amit tudok. A tudás átadása olyan, mint a
halhatatlanság — valami, amire mindig emlékezni fognak. Boldoggá tesz,
hogy olyanokat taníthatok, akik megértik. A tanár egyedüli jutalma a
tanítvánnyal elért eredmény. Addig szeretnék tanítani, ameddig csak
tudok. Azonban többi munkám is nagyon fontos számomra.
A cikk végén Dohnányi szavai a mindenkori diákoknak szól, s üzenetét
érdemes megfogadni a mai kor emberének is:
Ne pihenjetek túl sokat. A túl sok pihenés nem jó. Dolgoznotok kell. Az
élet küzdelem, és szeretnetek kell ezt a küzdelmet, ha szeretitek az
életet. Ez tart meg bennetek fiatalnak16.
LÁBJEGYZETEK
1. Vázsonyi Bálint, Dohnányi életrajzírója Forstner Károlyként nevezi
meg Dohnányi tanárát. Vázsonyi Bálint, Dohnányi Ernő. Budapest:
Zeneműkiadó, 1971. 17., 20,. 231. (2. kiadás, Budapest: Nap kiadó,
2002. 24., 28., 353.
2. Dohnányi minden bizonnyal azt értékelte Forstner tanításában, hogy
nem erőltette rá elképzeléseit tanítványára, mivel az előjátszás — mint
a későbbiekben látni fogjuk — Dohnányi tanítási módszerére nagyon is
jellemző lesz. Dohnányi Ernő, Emlékkönyvemből. Rádióelőadás. Kelt 1944.
január 27-én, műsoron 1944. január 30-án. British Library, London.
Dohnányi Collection, 50.807. 11-24.
3. Édesapjának 1896. február 5-én kelt levelében tesz említést
Dohnányi, hogy c-moll zongorás kvintettjét (op. 1) többek között
Singeréknél is előadják (“Singerné tanítványom”). British Library,
Dohnányi Collection, 50.807 A.
4. Bartók Bélát is tanította baráti szívességből néhány hétig
Gmundenban, 1903-ban egy családi nyaralás alkalmával.
5. Dohnányi a levelet 1905. április 22-én írta Michalovichnak, melyben
részletesen megindokolja, hogy miért a berlini Zeneakadémiát
választotta a budapesti helyett. A levelet teljes egészében közli
Vázsonyi Bálint, i. m. 67-68. (2. kiadás, 111-112.)
6. Vázsonyi, i.m. 69-70., (2. kiadás, 115.)
7. Később Széher úti villájában, illetve második feleségétől, Galafrés
Elsától való különköltözése után a mai Bartók teremben is tanított.
8. Tusa Erzsébet, “Mestere Dohnányi Ernő és Dinu Lipatti volt…
(Beszélgetés Siki Bélával)”. in Parlando, XXXII. évf., (1990, 4.-5.-6):
18-23.
9. Vázsonyi, i. m. 150-151., (2. kiadás, 237-238.)
10. Vázsonyi Bálint, Dohnányi egyénisége. Rádióelőadás, 1970.
11. Tallián Tibor, Bartók fogadtatása Amerikában 1940-1945. Budapest:
Zeneműkiadó
1988, 15.
12. Dohnányit 1894-1897-ig, Bartókot 1899-1903-ig tanította Thomán.
Dohnányi utolsó tanára Eugen d’Albert volt, akivel 1897 nyarán pár
hétig Bernriedben készült fel berlini bemutatkozó koncertjére.
13. Bartók breviárium. (Levelek-írások-dokumenumok.) Összeállította és
az előszót írta Ujfalussy József, szerk. Lampert Vera. Budapest:
Zeneműkiadó, 1980. 24-28.
14. Alan Walker, “A weimari oroszlán: Liszt és tanítványai”, ford.
Fejérvári Balázs. Muzsika, 46/11, (2003, november): ff21.
15. “Noted Music of Ernst von Dohnanyi to Ring Out on His 76th
Birthday”. British Library, Dohnányi Collection. 50816. p. 5.
Tallahassee Democrat, 1953. július 26. 23.
16. “Celebrates Birthday Tomorrow. »Work Hard«, Says 80-Year-Old Ernst
Dohnanyi”. The Summer Flambeau 1957. július 26. Országos Széchényi
Könyvtár, Dohnányi-hagyaték.
|