Előadóművészek nevelése a Szovjetunióban

A Szovjetszkaja Muzika, 1960. novemberi számában jelent meg L. Rojzman cikke arról a nevelő munkáról, amely során a Szovjetunióban a zenei pályára készülő zongoristák részesülnek. A bátran bíráló cikk annál is érdekesebb számunkra, mivel a hibáztatott tényezők nálunk is fellelhetők, s ez részben arra serkent, hogy az ott hibának minősített jelenségeken mi is eltűnődjünk, másrészt, hogy ne legyünk túlzottan türelmetlenek, hiszen íme: hibák ott is, a ragyogó művészi eredmények hazájában is vannak, ám a jó pedagógus ezek mellett is kitűnő eredményeket tud elérni.

Rojzman azzal kezdi, hogy felméri a zenei pályára előkészítő tanulmányi időt, a legmagasabb kiművelésig. Tehát 7 év a gyermek-zeneiskolában, 4 év a zenedében, 5 év a konzervatóriumon, 3 év aspirantúra. A gyermek-zeneiskolát ún. előkészítő előzi meg, mely 1-2 évig tart. Ez összesen 20-21 év. Ha a gyermek 7-8 éves korában kezdi meg a zongoratanulást, akkor végső képesítését 30 éves kora körül kapja meg. „Hogyan és miért keletkeztek ezek a számok?” írja Rojzman. „Úgy látszik azért, mert a szükséges számú tanulmányi évek megállapításánál mindegyik fokozatot - a zeneiskolát, a zenedét, a főiskolát, az aspirantúrát - külön, egymástól elszigetelve tekintették. Lehetséges, hogy annak az iskolásnak, akinek zenei nevelése a gyermek-zeneiskolában fejeződik be, 7-8 évig kell tanulnia; lehetséges, hogy a zenedei növendéknek, aki tanintézete elvégzése után már pályára megy, erre a 4 évre tényleg szüksége van. Végül a konzervatórium tanulmányi ideje sem lehet 5 évnél kevesebb. Ha azonban a növendéknek kétségtelen adottságai vannak arra, hogy folyamatosan haladjon végig mindezeken a fokokon, a tanintézeteknek meg kellene adni azt a jogot, hogy ehhez képest tanulmányi idejét csökkentsék. Vissza kellene térni ahhoz a gyakorlathoz, hogy a növendék 17, de legkésőbb 18 éves korában kerüljön a konzervatóriumba; ezért a zenedébe 13-14 éveseket kellene felvenni. A gyermek oktatását 6, legkésőbb 7 éves korban kellene elkezdeni, és nem volna szabad visszatartani az előkészítő osztályban, vagy bármiféle más osztályban. Mert ez kizárólag a pedagógus érdekében történik, aki azt szeretné, hogy minden évfolyamon legyen haladóbb növendéke. Ezek a »fölösleges évek« azonban hamarosan a kis zongorista rovására mennek. „A tehetséges gyermekeknek nem kell feltétlenül elvégezni a gyermek zeneiskolát, hanem ennek 5-6. osztályából át kellene adni őket szakképzettebb és nagyobb tapasztalattal rendelkező zenedei pedagógusoknak.”

„A gyermek-zeneiskolák tantervei komoly javításra szorulnak, mindenekelőtt azért, mert különös ellentmondások találhatók bennük. Mint ismeretes, zeneiskoláinknak két feladatot kell teljesíteniük: általános zenei műveltséget kell adniuk a gyermekeknek, a legtehetségesebbeket pedig elő kell készíteniük a középiskolára. Mindkét feladat egyformán fontos. A gyermek-zeneiskola tanterve azonban csak az első feladatot tükrözi. Szigorúan betartva a tantervet, a pedagógus meg tudja tanítani a növendéket zongorázni általános zenei műveltségi szinten. Ahhoz azonban, hogy tehetséges gyermeket jól készítsen elő a zenedei tanulmányokhoz, az oktatást kb. az 5. osztálytól kezdve másképpen kell folytatni - hivatásszerűbben kell foglalkozni velük. A tanterv azonban erre nem ad módot.”

Megdöbbentően hasonlítanak a problémák a mi zeneiskolai tisztáznivalóinkhoz. Lényeges különbség azonban, hogy míg Rojzman szerint az anyag alacsonyra van méretezve, s ez a tehetséges gyermekeket visszatartja, addig nálunk az anyag többek véleménye szerint a gyengébb képességűek számára túlméretezett. Lényegileg a hibaforrás közös: nem lehet azonos elvek és anyag szerint tanítani a különböző hajlamú és perspektívájú gyermekeket; mint Rojzman is javasolja, az 5-6. osztályban szét kell őket választani.

A zenedében (a mi szakiskolánknak megfelelő típus) merőben más a helyzet. Az itt említett (és alább idézett) hibák Rojzman szerint ma már nem annyira általánosak, mint néhány évvel ezelőtt voltak. „A zenedék a tanulmányi műsorból ítélve szakadatlanul a főiskolai »magaslatok« meghódítására törekedtek, másolták a konzervatóriumot. Rachmaninov és Liszt összes versenyműveit, Chopin szonátáit és más, nehezebbnél nehezebb művet minden teketória nélkül játszották - és hogyan játszották! - zenedei növendékek. A pedagógiai folyamatban néha teljesen indokolt az ugrás. Nehéz művel a tanuló olykor olyan fejlődést mutathat, amilyen nem volna elérhető az állandó fokozatosság útján. Az ugrás után azonban meg kell erősíteni a meghódított pozíciót, mert ellenkező esetben elkerülhetetlen az emocionális túlfeszültség, a mesterségbeli tudás elemeinek lenézése, s ennek eredményeként - a sablonos játékkövetelmény: minél erősebben és gyorsabban!”

A zenedék órarendjében hibáztatja még Rojzman azt a gyakorlatot, hogy a közismereti és elméleti órák reggel kezdődnek és általában a kora délutáni órákig tartanak, tehát a nap legértékesebb óráiban a zongorista növendék mindig tanul, ahelyett, hogy gyakorolna. Márpedig vitathatatlan, hogy a muzsikusnak a legfontosabb dolga mégiscsak a gyakorlás, amelyhez ugyancsak frissesség, pihent agy szükséges. (Felmerül a kérdés: vajon nem jobb-e nálunk is a balett-intézet órabeosztása, ahol a közismereti órák vannak délután, mint a zeneművészeti szakiskolánké, ahol ugyancsak szinte az esti órákra marad a gyakorlás?)

Komoly kritikával illeti Rojzman a zenetanárok módszereit az önállóságra nevelést illetően. Szerinte nemcsak a gyermek-zeneiskolában, de végig az aspirantúra idejéig a tanár túlságosan maga vezeti a növendéket, és nem tanítja meg vezetni. Mintha a vezetésre a fiatal muzsikus magától jönne rá, ha kikerül az alma materből. Sajnos, ez nincs így, s ennek következménye, hogy a fiatal tanárok túlságosan mestereik nyomdokain haladnak, még műsoruk (s növendékeik műsora) tekintetében is csak abból ének, amit tanáraiktól megtanultak. „A fiatalságnak önállóan kell megtalálnia a maga útjait a művészetben, önállóan kell leküzdenie (még ha bonyolult és nehéz úton is) az elkerülhetetlen akadályokat, nem szabad sima vágányokon siklania, miközben a gondos pedagógus kézen fogva vezeti. A gyermek-zeneiskolában vezetgetik a gyermeket, a zenedében egy lépést sem tehet az ifjú zenész anélkül, hogy el ne árasszák teljesen biztos tanácsokkal. A konzervatóriumban a pedagógus igyekszik ugyan eltűnni az előtérből, miközben a növendék önállóságának illúzióját kelti, ez azonban mégiscsak illúzió: a magas pedagógiai technika módot ad arra, hogy úgyszólván távirányítással intézze a vezetést.” (Effajta hibák, úgy vélem, a mi Főiskolánkat nem terhelik.) "De ne értsenek félre: nem azt akarom mondani, hogy a pedagógus ne tanítson. Ellenkezőleg: mindnyájunknak szakadatlanul tökéletesítenünk kell pedagógiai tudásunkat. De az önállóságra ugyanúgy kell tanítani, mint sok más dologra, mi pedig néha úgy véljük, hogy a tanítvány maga tesz szert önállóságra, amikor ez szükségessé válik. Sajnos, ez nem így van. Sok fiatal (és ma már nem is fiatal) zenész sohasem vált önállóvá. A pedagógusok körében ezek azok, akik tanítványaiknak évről évre egy és ugyanazon tanulmányi műsort adják, az előadóművészek körében azok, akik nem szívesen egészítik ki hangversenyműsorukat, amelyeknek alapját még a tanulás éveiben »átvett« két tucat mű alkotja. Ilyen helyzet a pedagógiában és az előadó művészetben egyaránt sablonhoz, holt, »helyes«, de senkinek sem kellő játékmódhoz vezet. Hiszen az, ami oly »kedvesen« hangzott az ifjú növendék keze alatt, infantilizmusnak hat és primitívnek tűnik a felnőtt művész steril előadásában.”

A fiatal muzsikus időbeosztásáról véleménye a következő: „Iskolásaink túl vannak terhelve.” (Ez eléggé ismerősen hangzik.)

„Erről írnak orvosok, pedagógusok, szülők. De nemcsak az iskolás gyermekek vannak túlterhelve, hanem a zenedék és konzervatóriumok növendékei is. Sok tanácskozáson vitatkoztak arról, hogyan tehermentesítsék tanulóinkat. Nem titok, hogy ilyenkor végül is még valamilyen fontos tantárgyat vettek fel a fiatal zenészek tantervébe. Mivel magyarázható, hogy gyakorlatilag sehogyan sem tudunk kijutni ebből a bűvös körből? Hiszen nincsen egyetlen olyan zenei személyiségünk sem, aki ne ismerné el (elméletileg) az adott probléma fontosságát?!

Úgy gondolom, ez azért történik, mert a növendéket meg akarjuk tanítani mindenre, ami szakmánkban jó és szükséges. Eközben néha eszünkbe jut még valamilyen, teljesen elengedhetetlen tantárgy, ami további heti két óra elfoglaltságot ró a fiatal muzsikusra.

Vegyünk egy másik kiinduló pontot: ahhoz, hogy valaki zongorista legyen - zongoráznia kell, naponta sok-sok órán át, egész életében. Különösen sokat kell játszani az ifjú korban. Harmincéves ember sohasem tudja behozni azt a hiányt, ami a zongorázásban, fiatal korában keletkezett azért, mert nem eléggé intenzíven gyakorolt. Kiváló zongoraművészek tapasztalata mutatja: amit a zongorista nem ért el 18-20 éves koráig, azt többnyire már sohasem éri el. Lehet, hogy műveltebbé, elmélyültebbé, komolyabbá, érzelemvilágában gazdagabbá válik, hiszen a művésznek élete végéig tökéletesednie kell, de technikai tudásának színvonala csak fiatal korában születik meg.

E sorok írója egyáltalában nem száll síkra a pőre technicizmus kultuszáért, nem hív fel növendékeink látókörének szűkítésére, csak emlékeztet a célra - kiváló mesteri tudású zongoraművész kiformálására. Ez a folyamat elképzelhetetlen a növendék önálló alkotó keresései nélkül - ehhez pedig nem az kell, hogy bemagolja a zongoraleckét, miközben két-három órát gyakorol valahogyan a kötelező előadások közötti időben, hanem naponta tengernyi zenét kell magába szívnia amellett, hogy sok órán át dolgozik zongoraművészete fejlesztésén, technikája tökéletesítésén - a szó tágan vett értelmében.

De képzeljünk el egy másik értekezletet. Résztvevőinek ki kell jelölniük a zongorista növendék napi foglalkozási anyagát. Mindenekelőtt meghatározzák, hogy a növendéknek körülbelül hány órát kell önállóan gyakorolni hangszerén. „Konzervatóriumi növendék számára ez 5-6 óra gyakorlást jelent és 2-3 óra foglalkozást a korrepetitor és kamarazene-osztály anyagának gyakorlására, továbbá négykezes játékra, lapról való olvasásra stb. Az eredmény - napi 7-8 óra munka. A tervbe azután fel kell venni a szükséges zeneelméleti, s társadalmi-politikai, előadási és szemináriumi foglalkozásokat. Véleményünk szerint a növendéktől meg kell követelnünk azt, hogy a szükséges ismeretekkel rendelkezzék, és ezen felül önállóan tudjon foglalkozni könyvekkel, képes legyen kisebb beszámolókat tartani, az ehhez szükséges téziseket összeállítani, referátumot írni - minderre nagy szüksége lesz a fiatal szakembernek bármilyen körülmények között.”

„Minek köszönhetik az idősebb nemzedékhez tartozó nagyszerű művészek sokoldalúságukat? Főleg az önképzésnek, könyvek önálló tanulmányozásának, a szabad természet élvezésének, beszélgetéseiknek és vitáiknak mindarról, amit olvastak és láttak. Ahhoz azonban, hogy valaki sokat zongorázzék, könyveket olvasson, hangversenyekre és színházakba járjon, baráti körben muzsikáljon, és alkotó vitákat folytasson, legalábbis két feltétel szükséges: minimális mennyiségű kötelező foglalkozás a konzervatóriumban és az önálló munkára való képesség.

Nem igaz-e, hogy a konzervatóriumi diákság kevés érdeklődést tanúsít a klasszikus és a mai szépirodalom iránt, nem érdekli a költészet? Vannak természetesen remek kivételek, de távolról sem elegendő számban. A növendékeknek több szabad időt kell adni, gyakrabban kell rendezni vitákat az irodalom és művészet érdekes jelenségeiről. Egy-két látogatás kiállításokon - nem változtat a helyzeten. Nem kötelező, szabadon választható tanfolyam szükséges tehetséges szakember vezetésével, aki lángra tudja lobbantani az emberek szívét. A foglalkozásokat természetesen közvetlenül múzeumokban, színházakban, építészeti emlékek előtt kell meg tartani.

A pedagógus és a tanintézet egész kollektívájának szerepe a diák nevelése terén igen nagy, és még jelentékenyebbé kell válnia. Minél gyorsabban hagyunk fel iskolás módszerű pedagógiai tevékenységünkkel és azzal az utópisztikus törekvéssel, hogy a diákot mindenre mi magunk tanítsuk meg - munkánk annál eredményesebb lesz.”

A zeneművek tanulmányozási formájában azt hibáztatja Rojzman, hogy nem eléggé aktivizálja a fiatalságot. A lemezhallgatás megfelelő magyarázatokkal kísérve igen hasznos, de még hasznosabb, ha az ismertetett művet partitúrából is megismeri a növendék, s maga is játssza, akár négy kézre, vagy két-zongorás partnerrel. A kizárólagos lemez- vagy hangverseny-hallgatás arra szoktatja a növendéket, hogy később is csak hallgassa a műveket, pedig nem ez az igazi ismerkedés. Ha a zeneórán is átveszik a műveket, vagy azok egyes részeit, zongorával, akkor megszokják, hogy később otthon is így nézegessék őket.

Általában elégedetlen a szerző a diplomát szerzett fiatalok további aktív muzsikálásával. Igen sok fiatal, mihelyt állásba került, abbahagyja a zongorázást, a gyakorlást, és csak abból él, amit addig tanult, míg el nem felejti. Természetes, hogy tanítása ily módon sablonossá válik, egy-két év múlva már fél egy Haydn koncertet kísérni, s pedagógiai tevékenységében áttér a »beszélgetési oktatásra«.Képzeljünk el egy tapasztalt gyári mestert, aki szerszámgépnél oktat fiatal munkásokat. Vajon szóban fogja-e elmondani, hogyan kell esztergályozni egy alkatrészt? Miféle oktatás volna az, ha az oktató nem venne egy darab fémet a kezébe, amelyet tanítványai szeme láttára alakít át tudásának művévé? Bármilyen nagy legyen is a pedagógus elfoglaltsága, nem szabad elvesztenie kapcsolatát a hangszerével.” Ennek érdekében Rojzman elengedhetetlennek tartja, hogy a pedagógusoknak is legyen alkalmuk, akár az iskolán belül, pódiumhoz jutni. (Ez sem elszigetelten az ő problémájuk! Bár szerény véleményem szerint szegénységi bizonyítványt állít ki magáról az a „muzsikus”, akit a saját zenélése csak a pódiummal kapcsolatban érdekel.)

Kevesli a konzervatóriumi hallgatók zeneirodalmi műveltségét, s ezzel kapcsolatban kívánatosnak tartaná, ha ezeknek a fiataloknak szabad belépésük volna minden zenei előadásra és azok próbáira is, az operát is beleértve. „A művész-diákok számára a hangversenyek látogatása nemcsak élvezet, hanem igazi iskola, amely a fiatal zenész fogékony lelkére való hatását tekintve gyakran pótolhatatlan.”

Nagyon érdekes, és megszívlelendő, amit az elhivatottságról, s ezzel kapcsolatban a tanárok magatartásáról ír „Úgy véljük, hogy a tanintézetekben, ahova a fiatalok hivatás szerint, szívük szavát követve jönnek, nem szabad rábeszélni őket a művészettel való foglalkozásra. Ha egyes diákok huzamos ideig nem mutatkoznak eléggé érdeklődőknek és buzgóknak, ez azt jelenti, hogy nem hivatásuk a zene, s más utat kell keresniük az életben.”

A cikknek utolsó két fejezetét, mely a zenetanulás gyakorlati jobb kihasználásának lehetőségeit kitűnő pedagógiai érzékkel sorolja fel, teljes egészében közöljük. Javaslatai, ha a mi szerényebb viszonyaink között nem is valósíthatók meg, irányt mutathatnak törekvéseinknek. „Még közelebb az élethez. Az utóbbi időben sok zenedében és konzervatóriumban javult a diákok művészi és pedagógiai gyakorlata. Nemcsak az akadémiai termekben rendeznek hangversenyeket, hanem patronált iskolákban, kolhozokban, üzemekben. A növendékek foglalkoznak a gyakorlati osztályok, az internátusok, gyári klubok mellett szervezett szakiskolák tanulóival. Még sokat lehet tenni annak érdekében, hogy a tanulókat önálló munkába vonjuk be a konzervatórium elvégzése után. A korrepetitori osztályban, például, meg kellene honosítani a beszámoló esteken és vizsgákon olyan művek előadását, amelyeket a bemutató előtt egy óra alatt tanultak be. Lapról való játszás mellett előre betanult műsor előadása, műsor gyűjtése - a munkának ez a formája igen hasznos lenne a jövendő korrepetitor számára.

A moszkvai konzervatórium kis termében az egész tanévben folynak az egyes osztályok nyilvános estjei. Ezeket a hangversenyeket teljes egészükben kellene megismételni a főváros különböző főiskoláin. A konzervatórium tevékenységének szférája kibővülne, a fiatal zenészek számára pedig nagyon hasznosak lennének a diák-kollektívákkal történő művész-találkozók.

Egyes konzervatóriumokban jól szervezték meg a gyakorlati tanórákat, melyeken a növendékek gyermekekkel foglalkoznak. Az iskolai tantervet elég alaposan tanulmányozzák, de sok végzőst ezek után nem gyermek-zeneiskolába irányítanak, hanem zenedékbe, sőt - bár csak kivételes esetekben - konzervatóriumokba. A pedagógiai munka feltételei a zenedékben egészen mások, mint a gyermek-zeneiskolában és különleges ismereteket és képességeket is követelnek. Ez elképzelhető abban a formában, hogy a zongora tanszakok gyakornok diákokat küldenek asszisztensi munkára a zenedékbe (valamikor így is történt). A főiskolai pedagógiai gyakorlatvezetőnek nagyobb figyelmet kellene fordítania zenedei sajátosságokra. (A moszkvai konzervatórium gyakorlati szektorában jelenleg nemcsak gyermekek tanulnak, hanem gyermek-zeneiskolát végzettek is, akik részére ún. „középiskolát” szerveztek.)

Aspiráns - azt jelenti, hogy: „áhító”.

A művész-tanszakokon az aspirantúrának nyilvánvalóan tökéletesítenie kell a legjobb fiatal művészeket, azon kívül pedagógus-kádereket kell nevelniük konzervatóriumaink számára. Ez két különböző feladat.

1. A mesteriskola típusú aspirantúrán össze kellene gyűjteni a legtehetségesebb fiatal zenészeket, akik tanáraik vezetése alatt országos és nemzetközi versenyekre készülnek. Ezeknek az aspiránsoknak nem kellene semmiféle kandidátusi vizsgát letenni; idegen nyelveket kellene tanulniuk; marxista-leninista esztétikát, művészettörténetet, szabadon választott tárgyként hallgatnának.

2. A pedagógiai aspirantúrát véleményünk szerint a legjobb végzős növendékekből kell kiegészíteni, akik kitűnő művészek, de hajlamosak a pedagógiai tevékenységre. Mint aspiránsoknak játszaniuk kell, le kell tenniük több vizsgát, aktív és passzív pedagógiai gyakorlatot kell folytatniuk főiskolai anyag alapján, és referátumot kell írniuk feltétlenül pedagógiai témáról. Referátum és hangverseny műsor előadása - ez a követelmény a pedagógiai aspirantúra elvégzéséhez.

A művészeti aspiránsok jelenlegi helyzete nem megnyugtató. Formailag eleget tesznek az összes követelményeknek, lényegileg azonban igen kevés igazi ragyogó hangversenyző van köztük. Másrészt nem tanúsítanak felső szinten igazi érdeklődést a pedagógia iránt és többségük általában a jövőjét illetően nem is eléggé céltudatos. Úgy véljük, hogy szabatosabb szakosítás emlékeztetni fogja az aspiránsokat, honnan ered ez a szó: - „aspirantúra”.

(Ismertette: Czövek Erna)