Az Előkészítő Bizottság referátuma

Tisztelt Konferencia!

Hazánk felszabadulásának 15. esztendejében - hasonlóan a kultúra és a művészet más ágaihoz - szükségszerű, hogy a zenepedagógusok is számot vessenek eddigi tevékenységükkel és mérlegeljék munkásságukat. Népünk előtt nagy munka áll, a szocializmus felépítésének munkája, és a zenepedagógusainknak kell meghatározniuk, hogy miként veszik ki részüket a nagy célok megvalósításából. A célokat megjelölik a Magyar Szocialista Munkáspárt művelődéspolitikai irányelvei és a Párt VII. Kongresszusának kulturális tézisei. - E konferencia nyomán megalakul a Zenepedagógus Szakosztály, amelynek működése folyamán feladatává kell tennie, hogy az irányelveket a zeneoktatás egészére alkalmazza.

A kulturális forradalom nem más, mint a szocialista kultúra megteremtéséért vívott harc. A kulturális forradalom célját a Párt művelődéspolitikai irányelvei a következőkben határozzák meg:

Meg kell szüntetni a volt uralkodó osztályok műveltségi kiváltságait, előnyét, és növelni kell az egész dolgozó nép műveltségét, tudását, kulturális színvonalát. A művészetet, az oktatást a szocializmus ügyéért folytatott harc szolgálatába kell állítani. Formálni kell a nép szocialista öntudatát, új erkölcsét, új jellemvonásait. Ki kell alakítani a munkásosztály új szocialista értelmiségét, a kultúra eszközeivel segíteni kell a szellemi és fizikai munka, valamint a város és a falu közötti különbség csökkentését, végső fokon megszüntetését.

A zenének, mint minden művészetnek igen nagy szerepe van az emberek gondolkodásának formálásában. A zene azonban a maga eszközeivel csak közvetve hat a szocialista tudat formálására, ezért a zene hatásának vizsgálata fokozott elmélyülést, lelkiismeretességet és öntudatot követel.

Ilyen gondolatok jegyében kívánjuk zeneoktatásunk fejlődését szemlélni. A zeneoktatás mai helyzetének felmérése előtt Sándor Frigyes áttekintette a magyar zeneoktatás múltját. Beszélt arról, hogy a XX. század első felében a magyar zene nemzeti-népi tartalmával az összefüggő világ zene egészében magasrendű szerepet kapott. De a magyar előadó művészet és pedagógia már a XX. század végén megtalálta az utat Európához. A Liszt Ferenc által alapított Zeneakadémia, Liszt, Erkel, Hubay, Popper, Koessler és mások nevével és munkásságával bámulatosan rövid idő alatt európai hírre tett szert.

Különleges és perspektivikus jelentőségét kölcsönzött a zenetanítás munkájának az, hogy zenei életünkben egyidejűleg tűnt fel két olyan zseniális alkotó, Bartók és Kodály, akik zene szerzői és tudományos munkásságukkal egyenlő fontosságúnak ismerték fel tennivalóikat a magyar zenei nevelés érdekében. Pedagógiai célzatú alkotásaik művészi- és nevelő értéke páratlan és felbecsülhetetlen. Nagy gondolataik és azok művészi megfogalmazása olyan dinamikus erejű volt, hogy a Horthy-kormányzat ellenére is fokozatosan utat tört.

A magyar előadó művészet és zeneoktatás mintegy háromnegyed százados fejlődését bonyolult, egymást keresztező társadalmi folyamatok befolyásolták.

A Zenepedagógus Szakosztály fontos feladata lesz e terület haladó hagyományainak tudományos feltárása és rendezése.

Feltétlenül szólnunk kell azonban az eddig felvázolt időszak negatív jelenségeiről. Voltak ugyan világhírű művészeink, kiváló alkotó- és tanár egyéniségeink, a polgárság egy szűk köre lelkesen foglalkozott a műkedvelő házi muzsikálással, de zenei életünk és ezen belül zeneoktatásunk egésze sem szellemében, sem terjedelmében nem volt demokratikus. Nem is lehetett. Művészet, tudomány, tartalmas műveltség keveseknek juthatott osztályrészül a kapitalista Magyarországon. A reakciós vezetőréteg nem kívánt támogatást nyújtani a népművelés számára.

Egyetlen állami zeneoktatási intézményünk volt csak: a Zeneakadémia. Egyes vidéki városokban városi zeneiskolák, Budapesten pedig a nagymúltú Nemzeti Zenede mellett a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola és alsó fokú városi tanfolyamok működtek. A tanfolyamok kerete igen szűk volt. A növendéklétszám kezdetben 600 fő volt, ez a szám 25 év alatt emelkedett 1600-ra és további 10 év elteltével, 1945-ben sem haladta meg ezt a számot.

Országszerte számos magán zeneiskola tanított zenét, színvonaluk a tulajdonos zenei és üzleti tehetségétől és ízlésétől függött.

Egyébként a zenetanítást a magánoktatók légiója látta el. Köztük megtalálhattuk legkiválóbb mestereinket, a Zeneakadémia tanárait, de privát órát adhatott a fiatal diplomásoktól kezdve bármely kissé muzikális amatőr, kottista, vagy akár vándormuzsikus. Világos, hogy az akkori zeneoktatásnak nem lehetett kapcsolata a nép tömegeivel, a munkásosztállyal és a félfeudális sorban élő, évszázadokkal elmaradt parasztsággal.

A II. világháború előtt uralomra jutott a fasizmus. A vesztes háború tudatában és végső tombolásában a tőkés és földbirtokos osztályok, a történelemben példátlan módszerekkel írtottak minden életet, és teljesen megbénították az emberi fejlődést. Kultúráról, művészetről beszélni sem lehetett.

1945. tavasza meghozta az egész magyar népnek a felszabadulást. A győzelmes szovjet hadsereg megsemmisítette a hitlerizmust és magyar csatlósainak uralmát. Új történelmi korszak kezdődött.

Újjászületett a zenepedagógia is. Azok a tanárok, akiket áthatott a társadalmi haladó szellem, akik magánpraxisukban már foglalkoztak újfajta pedagógiai megoldásokkal, a pedagógusok szakszervezetében tömörülve, mozgalmat indítottak a magyar népzene és a haladó módszerek uralomra jutása érdekében. Lelkes megmozdulásukat forradalmi lendület hatotta át. Elsősorban is magyar népzenén alapuló, modern tananyagot igyekeztek a gyermekek kezébe adni. Az azóta úgyszólván minden hangszer számára elkészült magyar hangszeres iskolák terve már a felszabadulás utáni hónapokban, mint elmaradhatatlan követelmény merült fel. Zeneszerzőink legjobbjait már akkor felkérték pedagógiai művek komponálására. A zeneszerzők azóta is lelkesen és hivatástudattal vesznek részt ebben a fontos munkában, amelyet ma már a Zeneművész Szövetség, a Zenei Alap és a Zeneműkiadó Vállalat közösen ösztönöz és támogat.

A haladó szellemű zenetanárok együttese rövidesen megtalálta szervezeti formáját. Megalakult a Zenepedagógus Munkaközösség, a Pedagógus Szakszervezet égisze alatt, mintájára vidéken munkacsoportok szerveződtek. Új utakat kereső öntevékeny zenetanári mozgalom egy merőben újfajta iskolatípust is létrehozott. Egy Bérkocsis utcai lakás néhány szerény szobájában munkás-zeneiskola és munkás karnagyképző nyílt meg. Ez az iskola nagy eredményeket mutatott fel rövid idő alatt is.

1948-ban, a fordulat évében a munkásosztály végleg kezébe vette a hatalmat hazánkban. Egységes, állami irányítás alá kerültek az iskolák is. Az államosítási intézkedések során 1949-ben a városi zeneiskolák, a Nemzeti Zenede állami intézményekké váltak, tanáraik és a zenepedagógus munkaközösségi tanárok állami kinevezést nyertek. Bizonytalan helyzetüket felváltotta az erkölcsi és anyagi megbecsülés, kialakult az állami zeneoktatási hálózat. Az állami zeneiskolákban felvételi vizsga alapján, olcsó tandíjjal a tehetség és származás szerint legméltóbbak tanulhatnak.

Azonban az államosítás a zeneoktatás korábbi, mindennemű szervezetlenségét magában véve még nem oldotta meg. A múltból öröklött iskolatípusok céljaikban, továbbá a tanítás időtartamát és fokát tekintve, fedték és keresztezték egymást.

A zeneoktatási reformról

A zeneoktatás különböző típusú és fokú intézményeinek bizonytalan funkciója, elmosódó határvonalai éles ellentétbe kerültek az egyre biztosabb alapokon álló állami tervgazdálkodással. Ez a körülmény, valamint az állami zeneiskola hálózat terjeszkedése múlhatatlanul időszerűvé tette az iskolareformot. A népművelési kormányzat a haladó zenepedagógusok szakbizottságaira támaszkodva kidolgozta javaslatait a reform fővonásaira és részleteire vonatkozólag. A javaslatok végső megfogalmazása előtt zenepedagógus küldöttség tanulmányozta a Szovjetunióban kiváló eredményű zeneoktatási rendszert. A tapasztalatok és a hazai adottságok összegezésével alakult ki a reform programja. Idézzük fel a zeneoktatási reform hármas főfeladatát.

1. Olyan intézmények megszervezésére volt szükség, amelyek államilag elláthatók, irányíthatók, számszerűleg arányosan fejleszthetők.

2. A zeneoktatási reform hármas tagozódású iskolarendszert honosított meg, amely megszűntette az oktatás fokainak kereszteződését. Ebben a rendszerben a tengely szerepét tölti be a szakiskola, mint újabb iskola típus, a mellérendelt zenei gimnáziumokkal és az alsó fokú tanárképzés jogával. A zeneiskola feladata a zenei tömegnevelés, és az előkészítés a szakiskolai tanulmányokra. A szakiskola célja az alsó fokú tanárképzés, előkészítés a főiskolai tanulmányokra, és zenekari, énekkari tagok képzése. A főiskola a magas fokú művészi, tanári és tudományos képzés színhelye.

3. A reform hozzá kívánt járulni a vidék elmaradottságának mielőbbi felszámolásához. A szakiskola létesítésével olyan zenei intézményeket állított fel Budapest mellett az öt vidéki nagyvárosban, amelyek pedagógiai feladatuknál fogva is alkalmasak arra, hogy a város és a környező vidék zenei életének központjává váljanak. A kulturális decentralizáció akkor és azóta is múlhatatlanul időszerű kérdés.

A zeneoktatási reform-rendelet 1952-ben jelent meg, mintegy három tanévre terjedő végrehajtási utasítás kapcsolódott hozzá. 1955. óta kisebb változtatásoktól eltekintve, az oktatás a reformrendelet értelmében folyik.

Eredményeink

Tisztelt Konferencia!

Azért gyűltünk össze, hogy a zenetanítás problémáit megnevezve és megvitatva, előkészítsük a zenepedagógiai szakosztály programjának kimunkálását. Mielőtt a problémák taglalására sor kerülne, vázoljuk röviden a zeneoktatás helyzetének kétségtelenül pozitív vonásait.

Eredményeinket foglaljuk az áttekinthetőség kedvéért három csoportba.

1. Bebizonyosodott, hogy a zeneoktatási intézmények teljesítménye nevelési és szakmai szempontból központilag áttekinthető, bírálható és irányítható.
Bebizonyosodott, hogy az iskolák száma, terjedelme, tanszaki arányaik tervezhetők, irányíthatók. Magától értetődik, hogy a számszerű fejlesztés ütemének az alsó fokon, vagyis a tömeges zeneoktatás iskoláiban kell a leggyorsabbnak lennie. Ez a lehetőségekhez képest így is történt. A zeneiskolák száma több mint megkétszereződött, a növendéklétszám - az ország 45 zeneiskolájában és a Fővárosi Zeneiskola Szervezetben összesen meghaladja a 30000-et. Szép dolog ez, azért tovább is szeretnénk haladni.
A szakiskolák növendéklétszáma jelenleg 2200, közülük 38 százalék zenei gimnazista.
A Zeneművészeti Főiskola hallgatóinak száma 350 fő.
Az oktatás minden fokán kedvezően alakult a tanszakok számaránya a múlthoz képest. Nem teng túl ma már oly nagymértékben a zongora tanszak, figyelemreméltó a vonósok és fúvósok, vagyis a zenekari hangszerek előretörése.

2. A hármas tagozódás elve életrevaló iskolákat produkált. Az egyes iskolatípusok felelőssége mindinkább tisztázódik és kikristályosodik, az iskolák egymáshoz való viszonya organikusabbá, erkölcsösebbé válik. A színvonal emelkedése legfeltűnőbb az alsó fokon. A szakiskolai felvételi vizsgákon évről-évre jobban felkészült növendékek jelentkeznek. A tömeges zenei nevelésben sok jó eredménnyel büszkélkedhetünk. Mindenfelé az országban előtérbe került a társas zenélés, ügyes kamaraegyüttesek, igényes zenekarok működnek és szerepelnek. Az ifjúsági hangversenyek zsúfoltak, az ifjúság lelkesen fogadja a nemes muzsikát. Mit bizonyít ez, ha nem azt, hogy növekszik az új összetételű magyar hangversenyközönség és ebben a zeneiskolák munkájának nagy része van.

3. A vidéki szakiskolák mindinkább centrumaivá válnak a város és a vidék zenei életének. A legutóbb is nagy sikerrel szerepelt vidéki zenekarok és kórusok kitűnő produkciói elképzelhetetlenek lennének a szakiskolák pedagógiai és szervező tevékenysége nélkül.
Különösen eredményesnek bizonyult az alsó fokú tanárképzés decentralizációja. Nézzük a számokat. Az ország szakiskoláiban eddig 289-en szereztek tanári oklevelet. Közülük kereken 190-en végezték vidéken a tanárképzőt és ezek csaknem teljes számban vidéken helyezkedtek el, mint pedagógusok. A tanárképzők azóta nagymértékben szélesedtek: jelenleg kereken 370-en készülnek zeneiskolai tanári pályára. A tanárképzők tanszaki megoszlása időközben és fokozatosan javult. A már végzettek között 65 százalék a zongorista, 20 százalék a vonós, és 7 százalék a fúvós tanár. A jelenlegi szaktanár-képzős tanszaki arány sokkal jobb. 50 százalék a zongorista, 32 százalék a vonós, és 18 százalék a fúvós tanszakos hallgató. A többiek szolfézs és elméleti tanszakosak. A szaktanárképzőkben egyébként csaknem minden szervezeti és pedagógiai feltétel rendelkezésre áll ahhoz, hogy a hallgatók általános iskolai énektanítási képesítést is szerezhessenek.

Ami gondot okoz ...

Ezután térjünk át mindarra, ami számunkra még megoldatlannak tűnik, ami mindnyájunknak gondot okoz.

Általános vélemény, hogy a zenei nevelés ideológiai szempontból a közoktatás termetén végzett nevelőmunkához képest elmaradt.

Tudjuk, hogy a mi szakmánk sajátos természete folytán a világnézeti átalakulás bonyolultabb, mint a közoktatás bármely részterületén. A közoktatás, minthogy osztályokban történik, jobban támaszkodhat a kollektíva nevelőerejére, míg a zeneoktatásra az egyéni műhelymunka jellemző. A materialista szemlélet kialakítása könnyebb a történelem, az irodalom, vagy a természettudományos tárgyak ismeretanyagában, mint a zenetanításban, ahol a zene érzelmi tartalmának hatásával kívánunk humánumra és magas erkölcsiségre nevelni. De éppen a feladat bonyolultságánál fogva növekszik meg a zenetanár felelőssége. A zenetanár is a jövő társadalma, a szocialista társadalom számára neveli az ifjúságot és munkásságát, ettől a legfontosabb céltól nem függetlenítheti. A zenepedagógusoknak az a kötelességük, hogy a haladó eszmékkel, a születő új társadalmi renddel való harmóniára neveljék a rájuk bízott fiatalságot.

Ezzel kapcsolatban nem hallgathatjuk el, hogy az ideológiai-politikai képzés eddig ismert formái nem bizonyultak elég alkalmasnak arra, hogy a tanárok a dialektikus-materialista elméletet a gyakorlati munkára praktikusan alkalmazzák. Ha a tanárok szakmai és ideológiai gondolkodásmódja egymással szerves összefüggésbe kerülne, ez számottevő segítséget jelentene az oktató munkában, de még ennél is többet a zenetanuló ifjúság szocialista erkölcsi nevelésében. A pedagógiai ráhatás az egyéni jellegű zeneoktatás folyamatában különleges jelentőséget nyer, mert a pedagógus és növendék e sajátos viszonyában a tanár egyénisége, világnézete, művészetszemlélete önkéntelenül is kihat a növendék lelki és szellemi fejlődésére.

Egyelőre jogos az a megállapításunk, hogy a növendékek nem ismerik fel jól helyüket és helyzetüket a világban, az országban, a mi társadalmunkban és a szakmában. Hogy egy példát említsünk, - a fővárosban végző fiatal tanárok és művészek kétségbeejtőnek érzik, ha vidéken kell dolgozniuk. Álláspontjuk helytelen. Akinek hivatástudata és hivatásszeretete van, az minden vidéki helyen teremthet magának olyan munkakört, amiben öröme telhet. De nyújtsanak ehhez a vidéki tanárok a jövőben több támogatást és megértést.

Az ideológiai nevelés problémáit a szakosztálynak majd tüzetesen meg kell vizsgálnia. Ne reméljük, hogy ez a kérdés nélkülünk, vagy rajtunk kívül megoldható.

Számot kell adnunk még egy lemaradásról a közoktatás, vagy akár más művészet oktatási területek eredményeihez képest. Ez a munkás-paraszt származású tanulók alacsony számaránya. A zeneiskolák viszonylatában már kedvező a kép és most mindent meg kell tennünk, hogy a munkás-paraszt fiatalok beáramlása a közép- és felsőfokon is meggyorsuljon. Így természetes követelmény az is, hogy a munkás gyermekek a pedagógusoktól fokozott támogatásban részesüljenek, mert ellensúlyozni kell a ma még meglevő hátrányaikat az értelmiségi származású növendékekkel szemben.

A továbbiakban Sándor Frigyes a zenei nevelés számszerű vonat1cozásairól és az oktatás minőségi kérdéseiről beszélt.

A számszerűség alatt elsőként az a kérdés jelentkezik, hogy az államháztartás a tömeges zeneoktatásra, másfelől a bizonytalanabb eredményeket ígérő szakképzésre milyen arányban tudja és akarja az anyagi javakat fordítani.

A kormányzatnak az a véleménye, - viszont a tanárok és a szülők nehezen teszik ezt magukévá -, hogy a mi hazai viszonyainkhoz képest túl sokan készülnek zenei pályára, hogy a szükségesnél többen készülnek pódiumra. Ez a tendencia már a tanulás kezdetén jelentkezik. Emiatt érződik szűknek a főiskola és a budapesti szakiskola. (A budapesti szakiskoláról azért teszünk itt külön említést, mert e mögött sorakozik az ország zeneiskolai növendékeinek közel 40 százaléka a Fővárosi Zeneiskola Szervezetben.) A zeneiskolák természetes törekvése, hogy növendékeik legjavát legalább a ,szaktanári oklevélig eljuttassák. Ámde a budapesti szakiskola már az 1. osztályokba történő felvételi vizsgán, helyhiány miatt, csak az igazán kitűnőket veheti fel. Olyanokat, akik ígéretnek számítanak hangszeres készség, egyéni hangvétel és művészi fejlődés szempontjából. A kellemes muzikalitású, értelmes, pedagógus alkatú jelentkezők esetleg csak később számíthatnak felvételre a tanárképzőbe, amikor esélyeiket ismét csökkentik azok, akik kiestek a főiskolai felvételi vizsga szűrőjén, és utólag felvételiznek a szaktanárképzőbe.

Ebben az éles versenyben, a zeneiskolákban előtérbe került a tetszetős és üzembiztos produkcióra való törekvés. Ez a törekvés akarva-akaratlanul kihat a zeneiskolai tanítás egészére, és helytelen irányban befolyásolja a zeneiskolai képzés főfeladatának ellátását, a zeneileg művelt, zenét értő és bizonyos mértékig művelő közönség kifejlesztését.

Vidéken és egyes tanszakokon még nem ilyen feszült a helyzet, de nyilvánvaló, hogy a fejlődés útja és nehézségei itt is megismétlődnek. A pedagógusoknak jobban át kell érezniük és magukévá tenniük a kultúrpolitikai lehetőségeket.

A zeneoktatás egész területének vizsgálatánál jelentős súlyt kell adnunk egy olyan oktatási formának is, amely egészen újkeletű, de számszerűségi meggondolásunkat erősen befolyásolja.

Az ének-zene tagozatú általános iskolák ezek az újfajta intézmények, amelyek az utóbbi egy-két évben ugrásszerűen indultak fejlődésnek.

Az ének-zene tagozatú általános iskolákat abból a célból szervezték, hogy a zene szeretetének ápolása minél nagyobb tömegek körében már gyermekkorban megkezdődjék, hogy a zene nevelő erejét az embernevelés szolgálatába vonjuk. Ennek érdekében áll a mindennapos énekóra, a karének, és a fakultatív hangszertanítás.

Ezen iskolákban az általános tanulmányi színvonal valóban magasabb, mint a többi iskolában, tehát bebizonyosodott, hogy a zene az általános képességeket is fejleszti. Vigyáznunk kell azonban, nehogy az a közvélemény, illetve a szülők körében az a hiedelem alakuljon ki, hogy az ének-zene tagozatú általános iskola valamiféle alsó fokú zenei szakiskola, amely eleve biztosítja a zenei pályát.

A tapasztalat általában azt mutatja, hogy a zeneiskolák és az ének-zenetagozatú általános iskolák - az alsó fokú zeneoktatás e kétféle típusának - kapcsolatát szervezetileg mindenütt szorosabbra kell fűzni.

A szaktanárképzés és az ének-zene tagozatú általános iskolák tanár szükségletének összehangolása a következő évekre - még nem történt meg. Valószínű, hogy jelentékeny tanárhiánnyal kell majd számolnunk.

Korábban azt az észrevételt tettük, hogy túlzottnak mutatkozik az ifjúság zenei pályára irányulása: igaz, hogy ezt a kérdést főleg a közép- és felsőfokú képzés vonatkozásában tárgyaltuk. Most a vidéki és az ének-zene tagozatú általános iskolai viszonyokkal kapcsolatban tanárhiányról szólunk. Ez ellentmondásnak látszik: ezért összefoglalva azt állíthatjuk, hogy egész zenei képzésünkben és azon belül a szakképzésben eltolódások, aránytalanságok vannak.

Legyen ez bonyolult és sokrétű kérdés a Szakszervezet Pedagógiai Szakosztályának egyik legfontosabb feladata, s állásfoglalásának kialakításával segítse a kormányzat tervezését.

Vizsgarendszerünket felül kell vizsgálni

Bizonyára minden pedagógus a legfontosabbnak tartja, hogy a gyermekek zenetanulása örömteli legyen, sok szép és gazdagító zenével ismerkedjenek meg. Ha az átlagos növendéket túlzottan igénybe vesszük a szakszerű részletmunkával, könnyen elfárad, már csak azért is, mert kevés új, frissítő muzsikával foglalkozhat. Azonban a jelenlegi vizsgarendszer a tanári kart mégis túl alapos részletmunkára kényszeríti, s így az oktatás módszere sokszor célt téveszt. Ne hallgassuk el: abban, hogy sokszor túl drága árat fizetünk egy-egy darab csiszoltságáért, szerepet játszik a tanári hiúság is. Kétségtelen, nem könnyű megtalálni a helyes utat a tananyag szabadabb kezelése és az igényes technikai képzés követelményei között.

Fejlődésünk jelenlegi szakaszában időszerűnek látszik az alsó fokú vizsgarendszer felülvizsgálata és nagyvonalú elrendezése. Kapcsolnunk kell majd ezt egyes óratervi megoldásokkal. Kívánatos volna, hogy a gyermekek már szerény technikai tudással is próbálkozhassanak lapról olvasással, társas zenéléssel. Ezt az óhajt a zeneiskolai továbbképzőkben még inkább érvényre kell juttatni. A továbbképzőknek a zeneiskolákban nincs olyan jelentősége, mint kellene. Az alsó osztályok előbb említett módszertani problémái miatt csak kevesen fejlődnek a továbbtanulás igényéig, de sajnos a keretek is szűkek.

A teljesség kedvéért ejtsünk szót arról, hogy alsó fokú oktatás még állami kereteken kívül is folyik, zeneoktatói munkaközösségekben. Indokolt volt és indokolt ma is a működésük engedélyezése, mert az állam az ország területén fellépő zenetanulási igényt nem tudja egyelőre teljes mértékben kielégíteni. A munkaközösségekben elért oktatói színvonalról egységes véleményt formálni alig lehet, mert az a helyi adottságoktól függ és esetleges. Szerkezetüket és az oktatási színvonalat kétségkívül elsődlegesen befolyásolja, hogy a munkacsoportok a tandíj bevételből tartják fenn magukat. Felügyeletük országos viszonylatban megoldatlan kérdés, egységes rendezése kívánatos lenne.

A szakoktatás problémái

A kérdés legrövidebb felvetése így hangzik: jó szakembereket, jó művészeket képezünk-e? A problematika taglalását ismét két csoportra bontjuk: a túlterheltség sokoldalú vonatkozásaira és a tananyag módszertani koordinációjának hiányosságaira.

Mintegy évtizedes, szüntelen panasz, hogy a zenei tanulmányokat folytató növendékek, hallgatók heti óra száma magas, az egyes tárgyak követelményei nagyok és így a hallgatóknak - bármilyen sokat dolgoznak a legfontosabb teendő elvégzésére, a hangszergyakorlásra már nem marad elég idejük. Serdülőkorú gyermekek életmódja hajszolt, egészségtelen, éjszakai pihenésük megrövidül, sportra, szórakozásra nem érnek rá, még a mesterséghez szorosan hozzátartozó hangverseny látogatás sem válhat szokásukká. Ha a heti elfoglaltságot alapos vizsgálat alá vetnék, bizonyára találnánk néhány pontot oktatási rendünkben, amely módosítható, és enyhítené a helyzetet.

De ne becsüljük túl ezt a lehetőséget. Többre megyünk, ha ennek a komplex-jelenségnek egészen más oldalait vizsgáljuk. Először is mindannyian tapasztaljuk, hogy vitathatatlanul rátermett hallgatók megteremtik a maguk számára szükséges mennyiségű munka feltételeit. Jobban tennénk, ha a közepes képességű növendékeket kevesebb erőfeszítéssel kötnénk a zenei pályához, kevésbé ápolnánk zenei vagy éppen művészi törekvéseiket, mert ezek a művészi pálya fáradságaival szemben amúgy sem lesznek eléggé teherbíróak.

Másodszor is lássuk át, hogy szaktanításunk szelleme, egész módszere, módszeres szemlélete nem alkalmas arra, hogy parcellázott ismeretek a növendékekben személyes egységgé kovácsolódjanak. Túl sokfélét, túl részletesen, túl elszigetelten, túl sok ismétléssel tanítunk, fáradhatatlanul kiszolgáljuk a tanítványokat, és nem tesszük feladatukká, hogy az ismeretanyagot önállóan rendezzék. Az önállótlanságért, az ismeretanyag rendezetlenségéért felelőssé kell tenni az ifjúságot is, amely többségében nem törekszik a szakmája átfogó tudására, nem teremt maga körül és önmagában zenei légkört, nem fejleszti önállóan stílusérzékét, nem alakítja ki zenei világnézetét. Mindent a tanáraitól vár.

Tananyag és módszer

Térjünk át második kérdés csoportunkra, a tanítás fokainak, módszereinek és tárgyainak összefüggéseire, azzal az újbóli megállapítással, hogy tanításunk tartalmi koordinációja hiányos. A tartalmi, azaz tananyagi, módszertani és óratervi rendezésnek már régóta itt az ideje. Ennek a munkának, mint már említettük, követni kellett volna a reform szervezeti alapvetését.

A jelenleg használatos óratervek és tantervek egy részét a múltból örököltük. Az évek folyamán sor került bizonyos módosításokra, de mindig csak alkalomszerűen. Elmulasztottuk azonban, hogy a tanterveket a hármas tagolású iskolarendszerre végig egységes koncepcióval kidolgozzuk. Így egyes helyeken óratervi fedések, fölösleges ismétlések maradtak. Az egész népzene-, szolfézs-, összhangzattan-, szolfézs- módszertan, zeneirodalom ismeret-, zenetörténet komplexus tananyaga tartalmi tisztázásra és rendezésre szorul.

A főtárgyak tananyagában áttekinthetőbb a rendezettség, megítélésünk szerint azonban ez csak látszólagos. Itt ugyanis a tananyag kezelése a legszervesebb összefüggésben áll a metodikai nézetekkel, s ha már így vizsgáljuk a problémát, a tartalmi koordináció igénye e területen is felmerül.

A főtárgy tananyagok összeillesztésének főmotívuma az összeműködés a módszertan alapvető kérdéseiben. Sok jóakaratú próbálkozás ellenére sem beszélhetünk a módszertani véleményegyeztetés számottevő eredményeiről. A különböző módszereket illetően zárkózottság, szinte szektás szellem uralkodik.

Úgy véljük, hogy a mi társadalmi viszonyaink között a kimagasló művésztanár egyéniségek módszereinek stílusbeli színtézisére kell törekednünk, s ez lenne az a biztonságos alap, amelynek iskolateremtő ereje van, amely kisugárzik, amely támaszt és célt nyújt a szakiskolai, sőt a zeneiskolai képzés számára is. E magasrendű stílusbeli szintézisnek és a minden vonatkozásban ütőképes előadó művészetnek feltételei nálunk megvannak, a feltételek kiaknázásával azonban még adósok vagyunk. Az egyeztetés igénye az alapvető módszertani megfogalmazásokra vonatkozik, és ennek hiánya jelentkezik oly feltűnően. Egyéb okok mellett, főként ezért nem válthatta be a szakfelügyelet a hozzáfűzött reményeket.

A tehetséges gyermekek specializált nevelési módjának gondja számos javaslatban fejeződött ki az utóbbi időben is. A Zeneművészeti Főiskola már évekkel ezelőtt lehetővé tette, rendkívüli tehetségű gyermekek főiskolai felvételét minimális létszámban. Találkoztunk azzal a javaslattal, hogy a rendkívüli tehetségű gyermekeket a gyakorlóiskola keretei közt közvetlenül a Főiskola számára, a Főiskola állandó ellenőrzésével készítsék elő. Egy másik javaslat szerint a zeneiskolák felső két osztályában már külön kell választani a zenei pályára készülőket a többiektől. A Szovjetunióban a főiskolára készülő hallgatók egy hányadát olyan 11 éves speciális iskolák készítik elő, amelyekben összevonták az alsó- és középfokú oktatást.

Fontos megvitatandó kérdés, hogy a reform értelmében összevont főiskolai művésztanárképzés milyen mértékben hatott ki akár a művészképzés, akár a tanárképzés színvonalára, és hogy időszerű-e efölött most mérleget vonnunk.

Az is kérdéses, hogy a Zeneművészeti Főiskolának minden tanszakon egyformán öt évfolyamosnak kell-e lennie, mint ezt a reform szabályozta.

Amikor most összefoglaljuk az oktatás minőségi kérdéseinek problémáit, megállapíthatjuk: időszerű a tananyagok, óratervek felülvizsgálata, koordinációja, a módszerek egyeztetése, a tanítás egész tartalmi részének tisztázása és írásbeli összefoglalása tanítási programok formájában.

Tisztelt Konferencia!

Örvendetes és ünnepélyes alkalom ez a találkozás. A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége és a Művelődésügyi Minisztérium támogatásával most először nyílik módja annak, hogy a zeneiskolai és főiskolai tanárok, a fővárosi és vidéki iskolák pedagógusai találkozzanak, és az országos zenepedagógia legfőbb kérdéseivel együttesen foglalkozzanak. Most először került arra sor, hogy a zeneoktatás problémáit teljes összefüggésükben vizsgáljuk, az egészet szemlélve és a részleteket meggondolva.

A beszámoló - ha hosszúra nyúlt is - tartózkodni kívánt attól, hogy sajátos részletkérdések elemzésébe bocsátkozzék, anélkül, hogy annak fontosságát kétségbe vonná. Szűkszavúságra kellett törekednünk, hogy e rendkívül sokágú szakterület szerves összetartozását szem elől ne tévesszük. Feltesszük, hogy a beszámoló anyagának súlypontozása nem mindenki számára volt egyformán meggyőző. Számítunk a konferencia résztvevőinek kiegészítő hozzászólásaira, a részletező, őszinte vitákra az álláspontok tisztázása céljából. A beszámoló kérdésfeltevései csak részben kívántak alapot nyújtani a pedagógia szakosztály munkaprogramjához. E munkaprogram összeállításában még fontosabb szerepet kell kapnia a gyakorlati tapasztalatokon alapuló országos zenepedagógus közvéleménynek.

Reméljük, hogy e konferencia helyes kifejezője, tükre lesz a zenepedagógia jelenlegi helyzetének és a sorra kerülő megbeszélés és vita jó irányt szab a szakosztály munkájának, továbbá a szakosztály és az állami szervek alkotó, gyümölcsöző együttműködésének.

A pedagógus gondolkodásmódnak nagy távlatúnak kell lennie. Ilyen távlatokban kell a szakosztálynak is dolgoznia, nem sietősen, nem kapkodva, hanem alaposan, megfontoltan.

A magyar zenepedagógia ügyét nem szolgálhatjuk eléggé, ha azt csak hazai vonatkozásban és összehasonlításban műveljük. Az eddiginél sokkal jobban meg kell ismerkednünk a zenepedagógia nemzetközi eredményeivel, formáival, módszereivel, helyi problémáival. Gondolunk itt elsősorban a Szovjetunió és a népi demokráciák, továbbá egyes nyugati országok haladó módszereinek beható ismeretére. Céljainkat a zenei ízlés nevelése terén, és követelményeinket az előadó művészet terén csak az összefüggő zenei világnyelv alakulásának ismeretében tűzhetjük ki.

Beszámolónkban nagyobb súlyt adtunk a jelenlegi magyar zenepedagógia negatív vonásai taglalásának, mert ezzel elkövetkező feladatainkra kívántunk rávilágítani. De azért büszkén valljuk, hogy a magyar zeneoktatás újabb eredményei világszerte visszhangra lelnek és nem ok nélkül. A magyar zeneoktatás nagy hagyományokra támaszkodik, és ma hatalmas szervezete, lelkes művelői, tömegei és világhírű, kiváló szakértői vannak.

Továbbfejlődésünkre is bizton számíthatunk. A szocializmus vívmányai minden pedagógus számára biztosítékot jelentenek a jövő tervei megvalósításához.