Ember Csaba
A Művészeti Iskolák helye és
szerepe a hazai közoktatásban, különös tekintettel a zeneoktatásra
A szerző zenetanár, a
Balassagyarmati Rózsavölgyi Márk Zeneiskola igazgatója,
a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségének elnöke
(A Psalmus Humanus
Művészetpedagógiai Egyesület 2004. március 6-án és 7-én megtartott
Integrált művészeti nevelés az iskolában és a családban című
konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata)
Jó napot kívánok, nagy szeretettel köszöntök mindenkit, remélem, hogy
az elkövetkező 20 percben kiderül az önök számára, hogy mik a művészeti
iskolák. Azt azért szeretném megkérdezni, ki az, aki zeneiskolába járt
valamikor? Kérem, tegye föl a kezét. Köszönöm szépen. Szinte mindenki.
A művészeti iskola ugyanez a műfaj, megadja a szabadságot minden
művészetet kedvelőnek, hogy iskolai formában, rendezett körülmények
között megismerkedjen egy-egy művészeti ággal. Nem jelent egy dolgot ma
még sajnos, hogy ugyanaz az egy személy akár egy művészeti iskola több
művészeti ágában úgy művelje magát, hogy valóban a művészetek benne
valamiképpen eggyé válhassanak. Hanem egy-egy művészeti ágat tanulnak.
A zeneiskolai mozgalom kiépülése Ádám Jenő, Váczi Károly és mások
kezdeményezésére az 50-es években kezdődött meg szisztematikusan
Magyarországon. A fejlesztés útja az volt, hogy minden megyeszékhelyen
majd minden városban, nagyobb településen végül – az egész országot
behálózva – mindenütt legyenek zeneiskolák, hogy a zenei képesség, ha
megmutatkozik, el ne vesszen, a zenei tehetség kibontakozhassék. Ez az
idők folyamán úgy bővült, hogy ne csak kibontakozhassék a zenei
tehetség, hanem már akkor be lehessen iratkozni zeneiskolába, ha
szeretnénk kideríteni, hogy van-e ilyen tehetség. Majd a későbbiekben –
és a legutóbbi oktatási törvény már így rögzíti, összhangban több
nemzetközi egyezménnyel – minden magyar gyermeknek joga az, hogy
felismerjék művészi képességeit, tehetségét, hogy azt
kibontakoztathassa, és ezért négy művészeti területen 75 különböző
művészeti tárgyban lehet ma művészeteket tanulni. Ezt az állam 6 éves
kortól 22 éves korig normatív módon – tehát konkrétan mindenkit segítve
támogatja. Ez a támogatás – ha csak a százalékot nézzük – az európai
élvonalban jeleníti meg hazánkat, hiszen papíron 90%-ot jelent.
Ugyanakkor – eltérően a kötelező iskolatípusoktól – itt meghatározott
összegű hozzájárulást kell fizetni, ami a költségeknek mindenkori
5-10%-a, és ez természetesen településenként nagyon eltérő lehet,
hiszen az számit, hogy az adott iskolára mennyi a ráfordítás. (Erről
így ebéd után is érdemes pár mondatot mondani – talán néhányan
kialusszák közben magukat, hiszen úgy emlékszem, ez a legpasszívabb
időszak az ember életében egy munkanap folyamán.) … Az állam, a
település és a szülő egyaránt részt vállal a költségekből, s biztos
jogi keretek között folyhat igényes oktatás.
Mi ez a jogi keret? Az alapfokú művészetoktatás a
magyar közoktatás része. A közoktatási törvény mondja ki, hogy
mindenkinek joga és kötelessége tanulni, s e törvényben, bár szabadon
választható iskolatípusként, s nem a tankötelezettség teljesítésének
iskolájaként – ilyen formában szinte egyedülállóan Európában – a
közoktatási törvényben határozza meg az alapfokú művészetoktatási
intézmény fogalmát. Ezt Európa nagy része annyira irigyli tőlünk, hogy
ez a nagyon szép plakát, amit itt felmutatok s a 22 európai nemzeti
zeneiskolai szövetség mellett pl. Claudio Abbado és Pierre Boulez is
aláírták, egyik európai célként tűzi ki a zeneiskolák állami
közoktatási intézményként való elismerését. E plakáton persze sok
fontos célkitűzés szerepel. Ilyen például a kulturális nevelési és
szociális politika felelősségvállalása. Ez részben megtörtént, hiszen
itt ma egészségügyi államtitkár nyitotta meg ezt a konferenciát. Itt is
kiderült, hogy életünknek mennyire fontos része a művészetekkel való
foglalkozás, és lehet rá figyelni. Említhetem az elegendő állami anyagi
támogatás közös európai igényét is. Ez nálunk részben valósul meg,
hiszen – bár a százalékos arányok nagyon szépek a névleges állami
támogatás tekintetében – a tényleges ráfordításokat nem tudják fedezni,
s zeneiskolák esetében az iskolafenntartó települések anyagi ereje is
kevés. Ha valaki zongorázni szeretne, az tudja, hogy 4500 forint körüli
félévi térítési dij csak látszólag kevés egy körülbelül 180 ezer
forintos zeneiskolai egyéni oktatás tényleges költségei mellett, ám
kell vennie hangszert, kell vennie kottákat, és ez együtt már nagyon
jelentős összeg, mely a szülők nagy részének jövedelmében sem áll
rendelkezésre. Végül közös törekvése az európai zeneiskoláknak, hogy a
társadalom minden részétől széleskörű támogatásra tartanak igényt.
Azért gyűltünk ma össze, hogy ezt először magunk között tisztázzuk,
utána pedig terjesszük, hogy erre tényleg szükség van, mert itt vannak
a legnagyobb problémák talán. Nem csak törvényi keretek vannak, hanem
valóban iskola az iskola, hiszen van jogi keret, van tartalmi
szabályozás, az ezzel kapcsolatos rendeletet az oktatási miniszter adja
ki mind a 75 művészeti ágra, és természetesen vannak követelmények. Ez
azért érdekes, mert ma akár diák, akár főiskolás, akár pedig pedagógus
találkozik azzal a szóval, hogy minőségirányítás, minőségbiztosítás,
nem érti, hogy honnan került oda, miért kell ez nekünk. Ha azt mondom,
hogy Európában van olyan ország, ahol heti fél óra az államilag
támogatott hangszeres tanítás (de államilag támogatott!), s valaki
ebben az iskolában elvégzi a 6 évet anélkül, hogy vizsgát tenne, ott
maradhat tanári diploma nélkül tanítani. S ha nem kaptak diplomás
tanárt, akkor ez így maradhat az idők végezetéig. Esetleg abban az
országban délután 4 órakor mindenkinek otthon illik lennie, mert a
családfő addigra hazatér. S ha most ott valaki elkezdi mondani, hogy az
állami ráfordítást valamiképpen ellenőrizni kéne. Akkor nyilván elkezdi
mondani, hogy legyen tanterv, legyen követelmény, legyen vizsgáztatás,
legyen szakképzett tanár. Én hiszem és remélem, hogy ez Magyarországon
van, tehát a minőségfejlesztés, a minőség biztosítása, egészen más
szintről fog elindulni. Azt mondják, hogy a magyar zeneoktatás
példaértékű és nagyon eredményes. Ebben a tekintetben biztosan az, és
ebben a tekintetben Európának sok dolgot tudunk nyújtani. Kérdés
azonban – és hazai példát mondok. Ha van, például Balassagyarmaton egy
zongora négykezes verseny és ott 10 páros gyönyörűen játszik Schubert,
Mozart, Beethoven négykezeseket, a zsűri magas pontszámokkal értékeli
játékukat, megtapsolják őket, díjakat kapnak. Aztán jön valaki és
játszik Pillney variációkat, stílusgyakorlatokat, vagy éppen
„könnyűzenét”, ami hatásos, erre mindenki elkezd nagyon tapsolni,
nagyon nagy sikere lesz, nagyobb mint az előbbi produkcióknak, akkor
kérdés vagy el kell gondolkozni azon, hogy ezt egyébként tanítjuk-e a
zeneiskolában? Tudunk-e útmutatást adni, biztonsággal megmondani mi az
érték? Éppen Gonda tanár úrral beszélgettük a szünetben arról: mit
tekintünk zenének? Ez Európában és országonként nagyon más, mint amit a
zeneiskolákban tanítanak: a klasszikus zene, jazz-zene, népzene,
újabban számitógépes zene egyaránt tananyag, mégis azt kell mondjam –
bár számomra legfontosabb –, hogy a zenének egy nagyon szűk területe.
Ez a konferencia éppen azt is elmondja, hogy mennyi más helyen és más
célra lehet a zenét használni.
Azt szeretném elmondani, hogy miközben az általános
iskolából a művészetek sajnálatos módon kiszorultak, többnyire a
szülők, gyakran a gyermekek is érzik azt, hogy zene nélkül, művészetek
nélkül nem lehet élni, hogy erre szükség van. És ennek lett eredménye
az a fantasztikus létszámnövekedés, ami az alapfokú művészeti
oktatásban megfigyelhető. Ez konkrétan azt jelenti, hogy míg a ’60-as
évek végén, a ’70-es évek elején 40-50 ezer gyermek tanult és csak
zeneművészeti ágban gyakorlatilag csak klasszikus zenét, esetleg jazzt
tanultak még 5-600-an az egész országban, addig ma 284 ezer gyermek
tanul valamely művészeti ágban. Köztük 128 ezren tanulnak zenét és 94
ezren táncolnak (persze ott is van néptánc, modern tánc, társas tánc és
balett). Színművészetben, bábművészetben 20 ezer körül vannak és 40
ezer körül van a képzőművészetet tanulók száma. Ez azért is érdekes,
mert amikor 60 ezren tanultak zenét, akkor több mint másfélmillió
gyermek járt általános iskolába, ma 900 ezernél kevesebb az általános
iskolások száma és pillanatok alatt ki tudjuk számolni, hogy minden
harmadik gyermek úgy gondolja, neki művészeti iskolában, szervezett
formában kell valamit tanulnia. A másik oldalon viszont a közismereti
iskolában kevés az énekóra. Igaz, arról kevesebbet beszélünk, hogy
azokon az énekórákon mi történik, az történik-e, aminek történnie kell.
Az itt ülők biztosan törekednek arra, hogy az történjen, aminek
történnie kell. Sajnos elérkezhet az a nagyon érdekes időszak, amikor
egy viszonylag kis település nem tud egyedül eltartani iskolát, nem tud
egyedül eltartani zeneiskolát, mert nincsen elegendő gyermek. És akkor
azt az európai formát kell majd nekünk is követnünk, hogy több
önkormányzat összefog, az egyik letelepít két hegedűtanárt, a másik
letelepít egy oboatanárt és körbeutazgatnak a kis térségben a tanárok
egyetlenegy iskola tanáraiként. És mondjuk a szolfézstanár – mert
tényleg nem jön neki össze az énekórája – általános iskolai éneket és
szolfézst tanít, mind a két iskolában működve, ugyanazért az egy
fizetésért, hogy megéljen. Lehetőleg azért jól megfizetve. Legalább
ennyire fontos, hogy ezek a művészeti iskolák, miután a művelődési
házakat is elkezdték felszámolni, s azokból nagyon jó butikok lettek
vagy kocsmák (tényleg ez a kettő a leggyakoribb az én tapasztalatom
szerint) lassan a helyi kultúrának a központjaivá váltak és nyugodtan
mondhatom, hogy ameddig valami csoda nem történik, ezt a szerepet
sokszor szinte egyedül viszik tovább, természetesen együttműködve az
általános iskolákkal.
Annyit mondanék még befejezésképpen: kérdés lehet
az, hogy miért kell zeneiskola, miért kell a művészeti nevelés? Nekem
is van rá egy válaszom. Úgy gondolom, hogy amikor valaki már
tökéletesen beszél egy nyelvet, leül a számítógép mellé és gondolatait
az Interneten tudja továbbítani, nem mindegy, hogy ezek a gondolatok,
amiket továbbit, arról szólnak-e, hogy lövik egymást, vagy arról, hogy
gyertek és énekeljünk együtt. Ezért van rá szükség.
Ezeket a gondolatok foglalkoztatják Peter Renshaw,
brit szakembert is, aki a következő módon nyilatkozott az Európai Zenei
Tanács közgyűlésén: „A művészeti tevékenység egyik legnagyobb hatása,
hogy fejleszti a személyiséget, egyéb, nem művészi képességeinket, az
emberek életének értelmét adhatja. A művészetekkel való foglalkozás
erősíti identitás-tudatunkat, segíti megtalálni egyéni hangunkat. Új
utakat nyit, személyiségünk határait szélesíti, képessé tesz arra, hogy
hagyományainkat új módon lássuk, megadja annak a lehetőségét, hogy
meghatározzuk, hol a helyünk széttöredezett világunkban. A művészetek,
a zene az élet alkotó energiáit adják. Fejlesztik a rögtönzési
képességeket, az intuíciót, a spontaneitást, a fantáziát, a
gondolkodást, a koncentrációt, a kooperáció-készséget, a
kockázatvállalást, a nyitottságot, a bizalmat és önbizalmat erősíti, a
képességet és szándékot arra, hogy az értékes dolgokat észrevegyük,
kutassunk a felszín alatt, a csupán praktikus dolgokon
felülemelkedjünk. A demokráciában elkerülhetetlen, hogy minden egyéni,
kreatív hang meghallgatásra találjon. A művészeti tevékenységekben való
részvétel támogatása is kötelessége azoknak a társadalmaknak, amelyek
nemzeti kultúrájuk megőrzését, továbbadását szeretnék. A „vertikális és
horizontális”, a nemzeti és a klasszikus kultúrák kölcsönös kapcsolata,
egymásra hatása ugródeszka lehet a kreatív jövő számára egy nyitott
társadalomban.” (Angolból fordította: Páldy Ágnes)
Kiegészítés az elhangzott előadáshoz a Közoktatási
Információs Rendszer alapján:
|