Kedves Tamás … már nincs közöttünk.
 Oly nehéz elhinni.
 Emlékszem: valamikor még együtt jártunk Szegeden a zenekonzervatóriumba. 
 Már akkor tudtam, hogy egy fiatal tehetséges csellista is ide jár, de abban az időben, „tizenéves korunkban” az a 4 – 5 év korkülönbség még igen jelentősnek mutatkozott.
 A „konzis” éveket követően már csak a Zeneakadémián futottunk össze. 
 Gratuláltam a felvételijéhez, és mint két szegedi - örültünk egymásnak. 
 Az első, igazi találkozásunk azonban Szegeden történt.
 A színház zenekarában együtt kezdtük a pályát, és addigra már az éveink száma közötti különbség is jelentéktelenné vált. Az előadások, próbák után gyakran mentünk együtt hazafelé, és bizony volt témánk bőven, volt miről beszélgetnünk.
 Eleinte természetesen az operákról, a zeneszerzőkről, és a zenéről esett szó. 
  „Értékeltük” az egyes produkciókat, majd szóba kerültek a művészetek, és végül az esztétikai, filozófiai kérdések is. 
 Persze az utóbbiban Tamás már akkor is feltűnő jártasságot mutatott, hiszen – munkája mellett – az ELTE filozófia szakára is járt. 
 Beszélgetéseink óhatatlanul egyre tartalmasabbakká váltak, és a jóízű vitákat sem nélkülözték. A „tér és idő” problematikája, az „anyag” fogalmi meghatározása, a szubjektivizmus, Berkeley püspök gondolatai, és megannyi alig megválaszolható, mégis oly sok izgalmas kérdés, kimeríthetetlen témának bizonyult. 
 Azután jöttek a közös fellépések. Előbb a cselló-hárfa duók, a triók, majd más, újszerű kamarazenei formációk is összekötöttek bennünket. 
 Persze voltak vidám pillanataink is – nem kevesek.  
 Esti tarokk partik, közös vacsorák, borozgatások, kirándulások tették színessé napjainkat. 
 De eljött a nagy változás. 
 Az élet úgy hozta - 1976-ban távolabb kerültünk egymástól. 
 Ő a Debreceni Tagozat igazgatója lett, én pedig utódjaként Szegeden, a Szegedi Tagozaton igyekeztem folytatni az általa megkezdett munkát.
 Ezt követően összejöveteleink egyre ritkábbak lettek, mégis az Egyetemi Tanácsban mindég egymás mellett ültünk, és az ülések után a régi időket felidéző baráti beszélgetések sem maradtak el.
 Az utóbbi években találkozásaink már csak a lehetőségeink szerint alakulhattak.
 Mégis, hiszem, érzem: a barátság nem távolságfüggő — és ez köztünk igaznak bizonyult.
 Ám, van az úgy, hogy az élet közbeszól …. 
 Most már csak az emlékek, a gondolatok, és a közös élmények felidézése köthet össze bennünket. Ez lehet, hogy kevésnek tűnik, de nekem – és még oly sokunknak – múlhatatlan, igazi értéket jelent.