AZ ÉNEKPEDAGÓGIA TUDOMÁNYOS ALAPJAI
A tárgyalás alatt, a megvalósítás előtt álló általános oktatási reform szükségessé teszi, hogy minden szakma feltegye magának a kérdést: hogyan lehet megfelelni az irányelvek által elénk kitűzött célnak: fejleszteni oktatásrendszerünket, közelebb hozni az oktatást a gyakorlati élethez, azaz lépést tartani az általános fejlődéssel.
Olyan szakembereket kell nevelnünk, akik egyrészt elméletileg eléggé tájékozottak az általuk választott szakma alapvető ismereteiben, másrészt gyakorlatilag helyt tudnak állni a megfelelő posztjukon. Az énekes szakmára vonatkoztatva: olyan énekeseket kell nevelnünk, akik az éneklés művészetének elméleti-alapjaiban eléggé jártasak, elsajátították a tudományos gondolkodás alapelemeit, s olyan önállóságra tettek szert művészetük gyakorlásában, hogy akár mint énekesek, akár mint tanárok a gyakorlatban is jól megállják a helyüket, és ki tudják venni részüket az énekpedagógia fejlesztéséből is.
Az énekpedagógia új oktatási rendszerének kialakítása nem könnyű feladat. Valamely pedagógia csak akkor lehet eredményes, ha az rendszeres és módszeres, és ennek a rendszernek és módszernek megvannak a megfelelő elméleti alapjai. Mert helyes didaktika, csak helyes alapokon nyugodhat. Különösen nehéz ez a zenei előadó művészet vonatkozásában. A zenei előadó művészet - mind a hangszeres, mind az énekes művészet - igen sokrétű, rendkívül bonyolult folyamat, amely - mint az előbb mondtuk - nagy általános és szakmai műveltséget, valamint művész-szakmai virtuozitást követel.
Mindig voltak és vannak is kiváló előadóművészek, akik a nagy hagyományokon nevelkedtek, s a ma felnövő generációnak példaképül szolgálnak. Az élet minden vonatkozású általános fejlődése azonban a művészetek fejlődésével szemben is hatalmas igényt támasztott. Ez szükségessé teszi, hogy a művészetpedagógiák tudományos alapjait újabb – magasabb rendű - egységbe foglaljuk. Az énekművészet pedagógiájának területén különösen szükségessé vált a művészet és tudomány új szintézise, mert az elmúlt 50 évben (kb. ötven évvel ezelőtt történtek utoljára rendszerbefoglalási kísérletek), de - különösen az utolsó 15 évben - a tudományok óriásit fejlődtek, s az énekpedagógusok megnyilvánulásai - az esetek többségében - ötven évvel ezelőtti állapotokat tükröznek.
Az énekpedagógiai módszerek egyébként a többi művészpedagógia-módszerekkel szemben külön is hátrányban voltak és vannak, mert az empíria - a csak tapasztalatokon nyugvó énektanítás - sokkal erősebb szálakkal kötődött és kötődik a szájhagyományhoz, mint bármely más művészeti ágnál, és a társadalmi berendezkedés következtében létrejött egyénieskedés nehezen adja meg magát az egységes tudományos gondolkodásnak. (Kedvenc érvük az empirikusoknak, hogy az éneklés folyamata túlságosan bonyolult ahhoz, hogy megismerhető legyen, tehát elég, ha a pedagógus a hallására és személyes tapasztalataira támaszkodik.)
Nem lehet tagadni, hogy az empirikusok egyénenként változó módszereikkel, azaz inkább furcsa módszeres módszertelenségeikkel is elérnek sikereket. Ez a siker azonban csak esetleges és - főleg a pedagógia nézőszögéből - inkább látszólagos. Mert ezek a sikerek s a pályán érvényesülő növendékek nem a tanítás közben és által szerzett művészi felkészültségüknek, hanem ab ovo szép, egészséges és főleg munkabíró (azaz a pedagógia nézőpontjából 2tönkretehetetlen”) hangjuknak köszönhetik érvényesülésüket. A tanításmód bizonytalanságát és helytelenségét a tönkrement hangúak, félreneveltek, zeneileg, művészileg és technikailag elmaradt dilettánsok tömege jelzi.
Az empiriából következik, hogy az empirikusok egymás közt nem egységesek. Sajnos, azonban az elméleti alapokkal rendelkezők elképzelései is - és a fentebb említett egyénieskedés miatt alapjaik is - annyira nem egységesek, hogy talán egyetlen olyan művészeti ág sincs, melyben annyi nézeteltérés volna, mint az énekpedagógiában.
Elengedhetetlenül szükséges tehát, hogy az éneklés művészetének és pedagógiájának általános és egységes alapelveit lerögzítsük. Ez nem jelenti azt, hogy ezen túl mindenki teljesen egyformán tanítson. Lehetnek a pedagógia egy-egy szakaszában némi eltérések (ha azok a növendékek fejlődése szempontjából nem károsak). Az egységes alapokkal és vonalvezetéssel azonban ki lehet küszöbölni az énekpedagógia elméletére és gyakorlatára vonatkozó felfogások közti ellentéteket, meg lehet szabadulni az egymással homlokegyenest ellenkező nézetektől, és az egyes pedagógusok közt tátongó szakadékot kitöltve olyan eszközt lehet adni kezükbe, melynek segítségével a „véletlen” hangsiker helyébe a biztos, jó átlagú művészi eredmény lép. S hozzá kell tenni azt is, hogy az énekpedagógia is - az egységes és közös munka bizonyítottan nagyobb ereje következtében - mind magasabb, és magasabb nívóra emelkedhetik.
Külön kell szólni arról, hogy lényeges feladat annak a helytelen gondolkodásmódnak a megváltoztatása, mely magában a szakmában (az éneklés művészetében és pedagógiájában) kettéválasztja a hangfejlesztést és a zenei nevelést, és különválasztja az egészet - az énekpedagógiát és a művészetet - az általános neveléstől. Nem közömbös, hogyan és mivel nevelünk. Nemcsak az egységes tudományos alapok ismereteit kell tehát minél szélesebb rétegben mielőbb elterjesztenünk, de meg kell teremtenünk a megfelelő egységes didaktikát is, a műveknek a helyes megvilágítású, helyes nézőpontú értelmezését, és a gyakorlási, tanulmányi anyagnak - az embernevelés szempontjából is - megfelelő kiválasztását.
Jelen értekezés terjedelme nem teszi lehetővé az egyes pedagógiai módszerek elemzését, vagy a szakmára vonatkozó speciális jelenségek, fogalmak részletes tárgyalását. Nem is ez a célja. Célunk az alapvető tudományos igazságok leírása az éneklés művészetének és pedagógiájának szemszögéből.
A tudományos leírás első elengedhetetlen kelléke, hogy meghatározzuk az általunk választott tárgyat, a tárgy lényegét. A tárgy lényegét meghatározni pedig annyit jelent, mint megállapítani azokat a sajátosságokat, azokat a különleges vonásokat, amelyek a tárgyat a többi tárgytól megkülönböztetik (bár lehetséges, hogy egyes tárgyakkal közös tulajdonságaik is vannak.)
Tárgyunk: az énekpedagógia, azaz az éneklés művészetének pedagógiája. Mind az éneklés, mind a művészet, mind a pedagógia emberi tevékenység, mégpedig tudatos emberi tevékenység. Az emberi tevékenység pedig az ember reagálása az őt ért különböző külső és belső ingerekre. A tudat az a megkülönböztető sajátos jegy, mely megkülönböztet bennünket az állatoktól, s amelyhez az ember az élőlények filogenetikai fejlődése során - állandó differenciáló útján - jutott el. Az emberi tudat jelenti a környező világ megismerését, az egyes benyomások rögzítését, az embertől függetlenül is létező tárgyak, jelenségek objektív valóságának tudomásulvételét. Az emberi tudatot s az emberi tevékenységet is, társadalmi léte határozza meg. Az emberek más és más környezetben, más és más körülmények között másképp gondolkodnak, más és más módon szerzik meg az élet fenntartásához szükséges javakat. A különböző társadalmakban, különböző közösségekben élő embereknek más és más meghatározó jegyeik vannak. Érvényesülnek mindazok a törvényszerűségek, melyek az embert, mint társadalmi, bár gyökerében, eredetében biológiai lényt, meghatározzák.
A művészet is tudatos emberi tevékenység, emberi tudatforma. A művészet is tehát - mint minden emberi tevékenység - alá van vetve mindazoknak a törvényszerűségeknek, amelyek általában a társadalomban élő emberre, illetve tudatára vonatkoznak. (Ezért is nem lehet elfogadni a művészet l'art pour l'art jellegét és értelmezését.) A művészetet tehát a társadalom alakítja, a művészet társadalmi jelenség.
A művészet az emberi fejlődés minden szakaszában - az ősközösségi rendtől napjainkig - az egyik formája volt annak, ahogy az ember tudata a valóságot tükrözte. Már az első barlangi rajzok is a valóságban megfigyelt jelenségek ábrázolásának első kísérleteinek tekinthetők. De a későbbi korok sok évszázada alatt született művei is az emberi tudaton keresztül tükrözik az objektív valóságot; megismerhetjük belőle az akkori életet, embereket, társadalmi viszonyokat stb. (Az alkotásokban mutatkozó fejlődés a tudat differenciálódását, a tudat fejlődését jelenti.) A művészet funkciójának első lényeges része a valóság tükrözése, a valóság megismertetése.
A művészetnek azonban nem a naturalista tükrözés a lényege. A művészet mindenkor érzelmek kifejezője. A művészeten keresztüli megismertetés az eszméknek, társadalmi törvényszerűségeknek egy alakon (drámán, szobron, festményen, zeneművön stb.) keresztüli bemutatása, ábrázolása. Minden művészet valamely gondolatot, eszmét fejez ki. Ha az alkotás nem fejez ki semmit, ha nincs eszméje, mondanivalója, vagy ha nem érthető, nem lehet szó művészetről. Az lehet rajzolás, festés, kőfaragás, hangok egymásutánja, de nem művészet.
Minden
társadalom magában hord bizonyos erkölcsi, etikai ideált, amely a
műalkotás eszméjében jelenik meg. A művészetben meglevő erkölcsi,
etikai, esztétikai motívum ily módon természetesen az illető kor erkölcsi,
etikai, esztétikai felfogását tükrözi. Az erkölcsi értékelés adja a
művészi eszme szubjektív magvát. A mű eszméje az ábrázolásban rejlik,
és abban is jut kifejezésre. A művészi ábrázolás – ahogy a művész a
képzeletében megjelent eszmét feldolgozza, megjeleníti, jelenti a személybe, a
személy jellemébe, cselekedeteibe, egy jelenetbe, jelenségbe stb. sűrített
valóságtükrözést, bizonyos társadalmi törvények, eszmények érzékeltetését. Az éneklés művészete a zenén és a
költészeten keresztül fejez ki bizonyos törvényszerűségeket, eszményeket,
amelyek az ábrázolt jellemeken, jeleneteken keresztül válnak
érzékelhetővé.
A művészi ábrázolás természetesen minden korban, társadalomban valamely társadalmi osztály gondolatait, eszméit, törekvéseit fejezi ki. A valóság ismertetőjének legszebb hivatása, hogy a kor szellemét megértse, s azt formába öntse. A nagy művész, nagy művészet jellemzője mindig valamely haladó eszme. A legzseniálisabb az a művész, aki lélekben, gondolataiban korához, embertársaihoz legközelebb áll, s eszméivel a legszélesebb tömegek, a nép, az emberiség lelkesedését képes felkelteni.
A
művészet tehát eszméivel hat az emberek értelmére, érzelmére, sőt,
akaratára. Formálja a tudatot, és megfelelő irányba vezeti azt. Mindezzel
- a gondolatokkal, eszmékkel, törvényszerűségekkel, amelyek, és amelyeket
kifejez - az embereket a gyakorlati élet helyes valóságismeretére neveli (a
valóságtükrözés ti. lehet rossz is: a helytelen énekelőadás is tükrözés), s ezzel betölti funkciójának második
lényeges részét: a nevelést. Természetesen a részek kiegészítik egymást: a helyes tükrözés nevel a helyes magatartás
irányában.
A művészetben, a művészi gondolkodásban különleges szerepe van a fantáziának és a gyönyörködtetésnek, s ez nem ellentétes azzal, hogy a művészet funkciója a valóságtükrözés és nevelés. A képzelőerő teszi lehetővé, hogy a művész a valóságban átéltek, tapasztalatok alapján megjelenítsen embereket, felelevenítsen régmúlt eseményeket, vagy alkosson sosem létezett történeteket, Éppen az a művészet hivatása, hogy képzelőereje segítségével a helyeset, a szépet, az eszmét - ismert vagy ismeretlen tárgyon keresztül - bemutassa, s ezzel gyönyörködtessen.
A pedagógia szintén a társadalmi tudatformák egyike. Értjük alatta magát a tant, és a folyamatot is. Az énekpedagógia esetében az éneklésre, a művészi éneklésre való nevelést, az éneklésen keresztüli nevelést, és egyben a gyakorlati munkát is, ahogyan s amilyen eszközök segítségével (gyakorlatok, áriák dalok stb.) a helyes eredményt elérjük.
Mind a művészet, mind a pedagógia - mint társadalmi jelenség - alá van vetve a társadalom törvényszerűségeinek. Az énekpedagógiát - az éneklés művészetének pedagógiáját - ezek után nyilvánvalóan az élő, környező társadalomnak mindazok a törvényszerűségei határozzák meg, melyek az éneklést - mint művészetet - meghatározzák.
Hogy az éneklés művészetét és pedagógiáját kialakítsuk, s a meghatározó törvényszerűségeket megismerjük, egy további társadalmi tudatformához, a tudományhoz, illetve annak különböző ágaihoz kell fordulnunk. A tudomány - mint a társadalmi tudat egy formája - oly módon tükrözi a valóságot, hogy a valóság egyes tényeit megfigyeli, elemzi, megfigyeléseit összegezi, levonja a következtetéseket, és ebből meghatározza a törvényszerűségeket, amelyek természetesen általános érvényűek. Ezeknek a törvényszerűségeknek ismerete a gyakorlati emberi tevékenység kiindulópontja. (Így pl. az emberi hangadás anatómiai és fiziológiai törvényszerűségének ismerete döntő szerepet játszik az énekpedagógia kialakításában.) Míg azonban a tudós törvényszerűséget fogalmaz, feltárja a jelenségeket irányító törvényszerűségeket, a művész számára a jelenség maga az élet, amelyen keresztül a művész megmutathatja, kifejezheti a lényeget, az eszmét, mindenkor saját élményein, gondolkodásmódján, felfogásán keresztül tükrözve az objektív valóságot.
A művészet tehát törvényszerű jelenségeket ábrázol, mely ábrázolás (az eszme észlelhető megtestesítése) feltételezi a valóság törvényszerűségeit. Hogy tehát az éneklés művészete helyesen tükrözze a valóságot - az ábrázolás során helyeset helyesen fejezzen ki -, elengedhetetlenül szükségesek a határterületi tudományok idevonatkozó törvényszerűségeinek (fizika, anatómia, fíziológia, fonetika, zene, általános pedagógia stb. törvényszerűségeinek) ismeretei.
Az éneklés, az énekes előadó művészet, reprodukáló művészet. De minden produkcióban - mint előbb mondtuk - benne van a művész saját véleménye, és nem puszta naturalista visszaadással állunk szemben. (Illetve, ha csak „ilyennel”, akkor a produkcióból „valami” hiányzik.) A reprodukáló művész előadás közben valósággal alkotóvá magasul, s mikor a külső és belső világot tükrözi, s a legmagasabbrendű érzelemélményeket közvetíti, óriási emberformáló (tudatformáló) erővé válik. Nagyon lényeges tehát, hogy megtaláljuk azokat az eszközöket, amelyekkel a kellő, a kívánt hatást el lehet érni.
Az énekes előadó művészet az ún. időbeli művészetek közé tartozik, ami azt jelenti, hogy a művészi formákban kifejezett tartalom, azaz: a mondanivaló, az eszme, az időben lejátszódó mozgásban, a kottafejekben leírt dallamok egymásutánjában fejeződik ki. (Szemben a festészettel, szobrászattal, ahol az ábrázolás az eseménynek egy részletét, egy bizonyos helyzetet fejez ki adott pillanatban statikusan, azaz: a kép vagy szobor bármilyen mozgást, dinamikát csak a mozdulatnak egy pillanatát rögzítve, mozdulatlanul teszi érzékelhetővé. (Az éneklés a hangszervek, sőt, az egész test mozgásának igénybevételével fejezi ki a kottapapírra kottafejekben kifejezett tartalmat.
Midőn tehát a legmélyebb tudományos alapokat keressük, azt a szervek - az emberi szervezet -, működés mozgástanában: a fiziológiában I. P. Pavlov-nak a magasabb idegtevékenységről szóló tanaiban találjuk meg.
(Folytatás következik)