Az énekpedagógia tudományos alapjai

Legutóbb azzal a megállapítással fejeztük be fejtegetéseinket, hogy ha az énekpedagógia legmélyebb tudományos alapjait keressük, azt elsősorban a szervek - az emberi szervezet - működés-(mozgás-) tanában: a fiziológiában, I. P. Pavlov-nak a magasabb idegtevékenységéről szóló tanaiban találjuk meg.

A zenepedagógia tulajdonképpen már régen figyelembe vette, hogy a zene-előadóművészetet társadalmilag megadott eszmék és művészi követelmények, valamint biológiai törvényszerűségek határozzák meg, s kísérletezett már fiziológiai és pszichológiai magyarázatokkal is. Az eddig segítségül hívott fiziológiai, de különösen pszichológiai elképzelések azonban - téves módszertani felépítésűk miatt - a várt eredményeket nem hozták meg, sőt, sokszor igen nagy zavarokat is okoztak.

Az elmúlt másfél évszázad speciális énekpedagógiai irodalma is eljutott már odáig, hogy elméleti fejtegetéseket is tartalmazott. Ez elméleti fejtegetésekből nem hiányzott a tudományok akkori állásának megfelelő fizika, anatómia, fonetika stb. Az alaptudományoknak és a metodikának azonban nem sok kapcsolata volt egymással. A tudomány új és új felfedezései - ha bele is kerültek az egyes kiadványokba - mint quasi kötelező ismeretanyag - a könyv gyakorlati része, (a gyakorlati fejtegetések), nem a tudományos fejlődés alapjaiból levont következtetések nyomán íródott, hanem a több százéves szájhagyomány útján elterjedt különböző énektanítási, éneklési módok egyikének közlése volt. Alapismeret és teória, elmélet és gyakorlat egységéről tehát nem beszélhetünk, aminthogy nem beszélhetünk arról sem, hogy ezek a könyvek a legcsekélyebb tanújelét adnák annak, hogy az előadást, az emberi előadó művészetet valamiféle belső elképzelés, mondanivaló, kifejezésvágy hozná létre. Az utolsó 20-30 évben aztán már kezdtek beszélni (írni alig!) arról, hogy itt valamiféle belső folyamatról is szó van. De mert a kor a homályosság, a dekadencia, a befelé fordulás korszaka volt, a mozgató erőket, az indulatokat, érzelmeket, gondolatokat, eszméket, eszményeket valamiféle tudatalattiba süllyesztették, s mert a tudatalatti ismeretlenség és a konkrét művészi mondanivaló nehezen volt összhangba hozható, az elképzelések megvalósításához szükséges eszközöket sem találták meg.

Mint mondtuk, az énekművészet időbeli művészet, mozgásos művészet, amelynek alapja a művészi elképzelés, amely művészi elképzelés, mondanivaló akkor válik élővé, valósággá, amikor - az előadói tevékenység következtében - a kottafejekben papírra vetett zeneművet az énekes, hangszervei működtetésében észlelhető mozgásban életre kelti.

A művészi énekpedagógia gyakorlati célja tehát a zenei elképzelésnek, valamint azoknak a képességeknek a fejlesztése, amelyeknek segítségével az énekes mondanivalóit magasrendűen ki tudja fejezni.

A Pavlov előtti fiziológia, pszichológia azért nem tudott kellő segítséget adni a zene- (ének-) pedagógiának, mert nem volt lehetősége teljes egészében, egységében vizsgálni a zeneelőadói tevékenységet. Az emberi szervezetet nem tekintették egységesnek. Azt tanították, hogy az ún. pszichikus folyamatok nem tartoznak az objektív vizsgálatok, kutatások körébe, azokat elszakították a többi szervi folyamat vizsgálatától. Tehát a zene-(ének-) pedagógia által átvett tudományos alapok is szükségszerűen megbontották a művészi előadói folyamat egységét, mert a zene eszmei, művészi tartalmának értelmezését, kifejezését különválasztották a technikai eszközöktől. Mindez arra az alapvető tévedésre - az uralkodó társadalmi felfogásból következő tévedésre - vezethető vissza, mely szerint test és lélek, szellem és test külön-külön valami. Pavlov szavaival - melyeket még 1900-ban mondott: „Minden baj onnan ered, hogy mindannyiunkban túl erősen él még a dualizmus, mely szerint lélek és test külön-külön valami. A természettudomány természetesen nem tartja helyesnek ezt a különválasztást.” De még 1930-ban is meg kellett állapítania: „Állandóan találkozom nem is kevés számú művelt és okos emberrel, aki sehogy sem tudja megérteni, miképpen válik majd lehetségessé pl. egy kutya viselkedésének teljes egészében való tanulmányozása … Magától értetődik, hogy az emberrel kapcsolatban ugyanazt tételezik fel, csak még sokkal nagyobb meggyőződéssel. Nem nagyon tévedek, ha feltételezem, hegy. ez a meggyőződés - bár leplezett formában - a. pszichológusok egy részében is él a »pszichikus jelenségek sajátos voltá«-ról szóló állításban.” 1932-ben jelentette be Pavlov: „Meggyőződésem, hogy a régebben pszichés működésnek nevezett sok mindennek tisztán fiziológiai megértése ma szilárd talajon áll.” (Pavlov válogatott művei 457. old.) Később A G. Ivanov-Szmolenszkij könyvéhez írott előszavában: „Eljön, bekövetkezik az idő, mikor megvalósul a pszichológiai és a fiziológiai, a szubjektív és az objektív természetszerű elkerülhetetlen közeledése és végül egybeolvadása.”

Pavlov e szavai új fiziológia születését bizonyítják, amely biztosítja a lehetőséget az emberi tevékenység minden irányú, egységes egészében való tanulmányozására.

A magasabb idegtevékenység alaptörvényei

Úgy gondoljuk, hogy Pavlovnak a magasabb idegtevékenységről szóló tanításai már széles körben ismeretesek, a teljesség kedvéért mégis fontosnak tartjuk röviden közölni az alaptételeket, amelyek általában az emberi tevékenységnek alapvető törvényszerűségei.

A pavlovi tételek alapeleme az a kísérletileg bizonyított tétel, hogy „a szervezetnek ez vagy amaz a működése törvényszerű válasz valamely külső, vagy belső tényező hatására.” (Pavlov válogatott művei 479. old.) Ez azt jelenti, hogy a szervezet működése - bármilyen bonyolult működésről is van szó -, nem más, mint a szervezet reakcióinak összessége a különféle - a szervezetet ért - ingerekre. A szervezetnek ezt a válaszát nevezzük reflexnek. Kétféle reflex van: feltétlen és feltételes reflex. A feltétlen reflexek a velünk született reflexek, ilyenek pl. az életműködések, a feltételes reflexek az egyéni fejlődés folyamán alakulnak ki, s bizonyos időleges társítások révén jönnek létre.

Minden szervezet bizonyos számú feltétlen reflexszel születik. Ezek adják azoknak a funkcióknak az összességét, amelyekkel a szervezet a környező világhoz alkalmazkodik, amelyek létét, fennmaradását biztosítják. Ezeknek a reflexeknek a köre azonban olyan kicsiny, hogyha a szervezet csak ezekkel rendelkezne, nem tudna környezetével egyensúlyt tartani. A szervezet fejlődésével tehát új kapcsolatok válnak szükségessé, melyek a szervezet egyéni életének során - a különböző körülmények végtelen változatai között - alakulnak ki. A szervezet fejlődésével szaporodnak a feltételes reflexek - az időleges társítások -, míg a feltétlen reflexek háttérbe szorulnak. Ez azonban természetes. Ha ugyanis valamennyi - a szervezetet ért inger állandó társítást hozna létre, ezek tömege nem férne el az agyban. Ezek a kapcsolatok tehát csak időlegesek, miként pl. a telefon esetében is, megvan a vezeték, az összeköttetést létre lehet hozni, de az összeköttetés megszakítható, időleges.

Az ember összes tevékenysége, viselkedése, szokásai, készségei - tehát a szervezet működése - közül csupán egy kis hányad velünk született, a többit életünk folyamán szerezzük meg. Nagyon alaposan kell tehát ismerni azokat a törvényszerűségeket, melyek keletkezésüket biztosítják. Nyilvánvaló, hogy bármilyen pedagógiáról van szó - azaz: bármilyen emberi tevékenységet akarunk megtanítani -, a vonatkozó törvényszerűségekre kell támaszkodni, így az ének- (zene-) pedagógiának is ezeken kell alapulni.

A feltételes reflex kialakulásának első alaptörvénye - az időleges idegkapcsolatok képződésének elve - a következő: ha a szervezetre egy időben két inger hat. Az egyik valamilyen feltétlen reflexet vált ki (pl. Pavlov kísérletei esetében az étel a kutyánál a táplálkozás feltétlen reflexét), a másik pedig közömbös (pl. fény, hang), akkor - bizonyos számú ismétlés után - az addig közömbös inger is ugyanolyan reflexet vált ki, mint a feltétlen reflexet kiváltó inger. Az agyban két, ún. serkentő (ingerületi) góc keletkezett, s a kettő szoros kapcsolatba lép egymással, mely kapcsolat annál erősebb, minél gyakoribb a két inger egybeesése, és a feltételes reflex leggyorsabban és legkisebb nehézségekkel akkor alakul ki, ha a közömbös inger közvetlenül megelőzi a feltétlen ingert. Ez a megelőzés döntő jelentőségű, ez az, amit jelzőtevékenységnek nevezünk. Az addig közömbös (semleges) inger a feltétlen reflex jelzésévé válik.

A szervezet egész magatartását - az élet folyamán - feltételes reflexek sorozata befolyásolja. Pavlov szavaival (válogatott művek 376. old.): „Számtalan feltételesen működő tényező mintegy jelzi a kisszámú és közeli tényezőt, mely közvetlenül vagy közvetve hasznos, vagy káros a szervezetre”. A szervezet fejlődésével - mint mondtuk - mind több és több jelzés fejlődik ki, s ezzel épül ki a szervezet magasabb rendű alkalmazkodása az életben.

A jelzéseknek azt az összességét, amely az érzékszervekre ható objektív valóságot (tárgyak, jelenségek stb.) jelentik, az első jelzőrendszernek nevezte el Pavlov. Ez a valóság jelzőrendszere, mely egyformán megvan embernél, állatnál is. Az embernél azonban - az állati életmódból a munkatevékenységbe való átmenet során - kialakult a valóság fogalomban való tükröződése, a szavak, a jelzések jelzései formájában: a második jelzőrendszer. „A valóságot - írja Pavlov (válogatott művek 459. old.) - az állatnak csaknem kizárólag olyan ingerek és ezeknek az agyban előidézett nyomai jelzik, amelyek közvetlenül jutnak a látási, hallási központba. Ez a valóság első jelzőrendszere, mely bennünk is közös az állatokéval. A beszéddel azonban a valóság sajátosan emberi jelzőrendszere alakult ki, minthogy a szavak nem mások, mint a jelzések jelzései.”

Hangsúlyoznunk kell, hogy a két jelzőrendszer az embernél állandó kölcsönhatásban van. A jelzések jelzése csak úgy sikerülhet, ha nem veszti el kapcsolatát az eredeti jelzéssel. Ha a szó nem azt jelenti, amit tartalma az objektív valóság tükrözéseként jelent - a zongora szó többé nem a zongora nevű hangszert jelenti -, megszűnik a valóság jelzése lenni.

A második jelzőrendszer teszi lehetővé ismeretek szerzését, azoknak megőrzését és továbbadását. Ez az emberek közti kapcsolat, az anyagi javak termelése, a társadalmi tapasztalatok átadásának legfontosabb eszköze. Ezen a második jelzőrendszeren keresztül az első jelzőrendszerrel természetszerű kölcsönhatásban érvényesül az emberi együttélésnek, a társadalomnak az emberi tudat kialakulására és fejlődésére gyakorolt döntő hatása.

Kísérleti úton kimutatták, hogy minden ingerület (az idegrendszer környéki végződése, az ún. idegvég készülék által felfogott fizikai inger a végkészülékben idegingerületté alakul), amely a központi idegrendszerbe - különösen az agykéregbe - halad, nem korlátozódik egy pontra, hanem kisebb-nagyobb távolságra szétterjed. Ezt a folyamatot az ingerület szétsugárzásának irradiációjának nevezzük. Ha egy meghatározott hangra (pl. 440 rezgésszámúra) feltételes reflexet dolgozunk ki, akkor a reflex kialakulásának első pillanataiban nemcsak az a hang kapcsolódik a nyálmirigy működéséhez, hanem az alatta és felette lévő hangok egész sora. (435-445 rezgésszámú hangok.) A hatékonyság a szerint csökken, ahogy a hangmagasság tekintetében - távolodik - felfelé és lefelé is - attól a hangtól, ahol a feltételes reflex kifejlődik. Később az ingerület irradiációja fokozatosan korlátozódik, végül: csak egy pontban, a megfelelő speciális sejtekben összpontosul. Ez a koncentráció. A korlátozás egy - az ingerülettel ellentétes idegfolyamat, a gátlás folyományaként jön létre. Ha az előbbi példa esetében a 440 rezgésszámú „A” hanghoz állandóan feltétlen reflexet társítunk, a többihez nem, a többiek fokozatosan elvesztik hatásukat, végül a 439 és 441 számú hang sem váltja ki a feltételes reflexet. A 440 rezgésszámú hang „eldifferenciálódott” a kétféle idegfolyamat (serkentés és gátlás) kölcsönhatásának következményeként. A gátlás tehát elnyomja az ingerületet mindazon esetekben, mikor nincs időbeli egybeesés a közömbös inger és a feltétlen reflexet kiváltó inger között, a gátlás ez által korlátozza, és meghatározott mederbe tereli az eredeti ingerületet.

A kétféle idegfolyamat egymással a legszorosabb kapcsolatban van, s ez megnyilvánul a második és harmadik alaptörvényben. A második alaptörvény: az ingerületek (serkentés és gátlás) irradiációjának és koncentrációjának törvénye, ami azt jelenti, hogy két ingerületfajta az agyba érve irradiál, majd koncentrálódik. A harmadik alaptörvény: az ingerületek (serkentés és gátlás) kölcsönös indukciója. Ha az agy valamely pontján serkentés hat, a szomszédos területen gátlás lép fel, és megfordítva, ha valamely pontban gátlás keletkezik, a szomszédos területeken serkentés lép fel. A szervezet ez által, a kölcsönös egyensúly által, biztosítja a szervezet pontos alkalmazkodását a külső körülményekhez.

Ha több feltételes reflexet ugyanabban a sorrendben sokszor megismétlünk, az ismétlődő körülmények között létrejövő ingerületek (serkentések és gátlások) elrendeződése és eloszlása a kéregben egyre jobban rögződik, és az egész reflexlánc könnyen felidézhető. Ez az ún. dinamikus sztereotípia, amelynek legszilárdabb eseteiben elég a kezdő ingert megadni - mely a reflexlánc bármelyik tagja lehet, nemcsak az első -, s a reflexek rendben és automatikusan követik egymást. A dinamikus sztereotípia a reflexkapcsolódás magasabb formája, amelynél az egyes reflexeket már nemcsak azok az ingerek hozzák létre, melyekhez eredetileg kapcsolódtak, hanem egy központi ingerület is, amely a reflexlánc egészére vonatkozik.

Feltételes reflex, minden feltétlen reflex alapján, a külső és belső környezet minden lehetséges tényezőjéből képződhet, akár elemi fokon, akár a legbonyolultabb összeállításban, természetesen olyan tényezőkből, amelyek felfogására az agy ún. „receptor”-ral (felvevő készülékkel) rendelkezik. A fizikai inger-energia itt alakul át idegfolyamattá.

A szervezetet a feltételes idegkapcsolatoknak a rendszere irányítja. Ez teszi lehetővé az agy számára, a szervezetet ért összbenyomások szétbontását és összegezését (analízisét és szintézisét). Az értelmes beszédre, éneklésre (dallam + beszéd) nézve úgy jön ez létre, hogy a megfelelő hangokat, hangzócsoportokat (szavakat, fogalmakat) kikeressük a hallás, ill. a beszédemlékezet központjában (belső beszéd, belső hallás). Innen megy az ingerület (az utasítás) a mozgási központba, amely aztán a különböző beszéd és énekléshez szükséges izomcsoportokba (tüdő, gége, száj stb.) küld mozgatóingert és megszólaltatja a hangot.

Pavlov tanításai szerint a szervek működéseit szabályozó idegműködések megváltoztathatók, és ezen keresztül a szervek működését befolyásolni lehet. Ha valamely egészséges szerv rosszul működik, ez annyit jelent, hogy rossz a beidegzése. Az idegfolyamat nem megfelelően, nemcsak a megfelelő idegpályákon megy végbe, azaz: az ingerület - az irradiáció törvényének megfelelően - nemcsak speciális sejteket, de környező sejteket, idegpályákat is működésbe hozott. (Nagyon gyakori az éneklés esetében.) A helyes működés helyreállítása érdekében a túlműködéseket ki kell iktatni, s újra előállítani azokat a feltételeket, amelyek mellett a helyes működés létrejöhet. Ez a kiiktatási folyamat természetesen nem az eredeti állapotba való egyszerű visszatérést jelenti. Az állandó differenciáció - a differenciálódó ideg - és következményes izomműködés, a szervi összműködés, szükségszerűen magasabb, kifinomultabb fokra való emelkedését eredményezi.

A hangadás is reflexfolyamat, feltételes reflex, mely a légzés feltétlen reflexére épül. A művészi éneklés pedig a feltételes reflexkapcsolatok igen magas fokú rendszere, azaz: dinamikus sztereotípia.

Az énekpedagógus feladata, hogy felébressze a növendékben a helyes hang és művészi előadás iránti érzéket, azaz: hogy megtalálja és biztosítsa azokat a feltételeket - kialakítsa azokat a feltételes reflexeket -, amelyek mellett a leendő énekes elképzeléseit, mondanivalóit a zenében a legművészibb eszközökkel ki tudja fejezni.

Az elképzeléseket - és az azokat megvalósító eszközöket - ugyanúgy feltételes reflexek révén feltételes reflexként kell összekapcsolni, mint bármely más mozgásos tevékenységet.

Kerényi Miklós György

(Folytatás következik)