JÁTSSZUNK ZENÉT! (II/2. rész)

II.) Képesnek kell lennünk elérni, hogy a növendék összpontosítson, figyelme valóban arra irányuljon, azzal a cselekvéssel olvadjon eggyé, aminek éppen nekilátott, így van remény rá, hogy be is fogja fejezni. Ha azt látjuk, hogy maga körül tekintget, ha minden pillanatban kívülről kér és vár segítséget – tőlünk, vagy csoportos tanulásnál a padszomszédjától –, akkor nem összpontosít, csak megpróbálja túlélni a számára éppen túl nehéz, érthetetlen, unalmas vagy „dedós” feladatot. Gátolja valami abban, hogy fenntartások nélkül átadja magát az akciónak – az egyébként életünk lényegét jelentő tevékenykedésnek –, mert tudatában rendetlenség van, figyelmét a kellő tárgyról zavaró információk terelik el. Erdős Géza (eredeti foglalkozását tekintve matematika-fizika tanár) a 80-as évek elején fogalmazta meg akcióelméletét, miszerint: Minden emberhez minden pillanatban tartozik egy olyan akcióhalmaz, mely a szóba jöhető cselekvéseket fontossági sorrendben tartalmazza. Tehát – esetünkben – győznie kell a tanulás iránti motivációnak, mint a szóba jöhető akciók egyikének. Minőségileg vagy intenzitásában ki kell emelkednie a zene, a tanulás ingereinek az összes többi közül, hogy a folyamatban maradni ne legyen túl nehéz. Ha a folyamatban megvalósuló és megvalósítható („engedélyezett”) akciók mennyisége az egyén számára túl alacsony, az unalomhoz, fásultsághoz, rosszabb esetben rendetlenkedéshez, destruktív megnyilvánulásokhoz, izgés-mozgáshoz vezet, hisz az illetőnek valahogyan ellensúlyoznia kell kielégítetlen mennyiségi akcióigényét. Ha a gyereket csak lefékezzük, visszatartjuk, kedvenc cselekvéseitől (foci, olvasás, festés, mozi, tv, számítógép...) úgy zárjuk el, hogy nem nyújtunk cserébe vonzó alternatívát, érdekes, élvezetes, változatos, kellően mozgalmas más tevékenységet, akkor egy idő múlva biztosan fellázad, megpróbálja „lerázni” magáról, ami nem elég kívánatos számára. Az is fontos körülmény, hogy más-más energiaszintet aktivizálnak a mozgásos, a hangadással járó vagy a csak érzékelés típusú, és az elvont, pusztán gondolkodtató feladatok. Ezeket a lehető legváltozatosabb módon kell váltogatnunk, és minél kisebbek a gyerekek, annál sűrűbben. Adott tanulási helyzetben a tudatállapot rendetlenségének, az entrópiának oka lehet a feladatban lévő túlságosan sok új elem, (ennek ellenszere a megfelelő előkészültség,) oka lehet a tanár zavaró magatartása, türelmetlensége, a túlságos „hajtás”, vagy az örökös értékelés, a más tanulókkal való összehasonlítgatás, a tökéletesség hajszolása, ami örökösen a „nem vagyok elég jó” érzését táplálja, félelmet és szégyent indukál a kevésbé ügyesekben, s arra ösztönzi őket, hogy megfutamodjanak, abbahagyják a „hiábavaló próbálkozást”. Nem szokás erről beszélni, de zavarhatja a gyereket a tanár külső megjelenése, rémisztő kövérsége, feltűnő testi hibája, – ha okos felnőttek vannak körülötte, ezt észreveszik, és segítenek feldolgozni. Az elhanyagoltságra, zavaró „higiéniai állapotra”, (hogy a dohányzással és ivással kapcsolatos fegyelmezetlenséget ne is említsük) megfelelő, tapintatos formában a környezetnek kellene felhívnia a kollega figyelmét, mielőtt még más úton érkezik jelzés az intézményhez. A fegyelmen kívül tehát sok más is kell a figyelmes munkához, összpontosításhoz: cselekvő aktivitás, munkakedv, jó hangulat, érdeklődést keltő ingerek, s a kellemetlen ingerek lehető legteljesebb elhárítása. Alapja az összpontosításnak a jó fizikai, testi állapot. Előfordulhat, hogy sok változatos feladat mellett is elálmosodik a kialvatlan, vagy pl. úszásoktatáson, iskolabajnokságon „lestrapált” gyerek. Próbálkozzunk 2-3 percig könnyű frissítő mozgásokkal (lásd: Négyessyné dr. Pásztor Zsuzsanna módszere), melyek felpezsdítik a vérkeringést, segítik az agy vérellátását, vagy hagyjuk pihenni növendékünket. Térjünk át egyszerűbb feladatokra, ismételjünk „kedvenceket”, csak ne erőszakoskodjunk. Néha szükség van lazításra, ha a kapcsolatot nem akarjuk elrontani. Sem mi, sem a növendékek nincsenek állandó „fordulatszámon”, mert emberek vagyunk. A tanítandó zene idegensége, vontatottsága, a gyermek számára érthetetlen szomorúsága, tragikuma vagy éppen teljes zűrzavar érzetét keltő bonyolultsága, megfoghatatlansága is lehet figyelmet gátló, elidegenítő. Ami a „szomorú” zenéket illeti, – nem szabad lemondanunk az iránta való érzékenység elmélyítéséről, de megfelelő adagokban tegyük, s a bemutatáshoz keressük a megfelelő érzelmi húrokat, kezdeményezzünk kis beszélgetést, amivel segítjük a ráhangolódást. Ha egész órán lassú zenével vagy csak rohanó, pörgő zenével foglalkozunk, nem győzi figyelmünk, jobb, ha igyekszünk többször is sebességet váltani. Bizonyos tapasztalatra kell szert tennünk, tájékozódnunk a lehetséges legtöbb forrásból, eredményesen tanító kollegáktól, s egy idő után már biztos kézzel választjuk az életkori, pszichikai sajátosságoknak megfelelő anyagot, melyben a tanítvány szívesen elmélyül, vagy éppen lubickol. 
 Ahhoz, hogy a késztetést erősítsük, rugalmasan kell bánnunk a figyelem irányításával. Igyekeznünk kell szabadságot, választási lehetőségeket nyújtani egy-egy feldolgozási, tanulási szakaszon belül, önálló döntéseknek, a saját erősségeknek és  érdeklődésnek  teret adni, mert ezek megnyilvánulásán keresztül találhat igazán önmagára mindenki, így erősödik benne az érzés, hogy az Énje a többiektől elkülönülő, valahogyan más, egyéni, értékeket tud létrehozni magában is, melyeket aztán megoszthat másokkal. Ösztönöznünk, bátorítanunk kell az önálló, akár szokatlan megoldásokat is, a kérdéseket és próbálkozásokat. Lázas lendülettel lát neki a legtöbb gyerek a nyitottabb feladatoknak, amikor nem kész koncepciót erőltetünk rá, s nem mások által kitalált „végterméket” kell szolgaian utánoznia, hanem alkothat a maga kedvére,. Ekkor érjük el azt az ideális tanulási helyzetet, hogy „nem mások céljaiért dolgozik, hanem önmaga örömére”, ahogy dr. Tanja Schatz kreativitásról szóló könyvében (2001) írja. A kreatív gyerekek szokatlan megoldásokkal állhatnak elő, ha egy-egy „problémát” felvetünk, gondoljunk csak olyan helyzetekre, mint amikor már „nem fér több hang” a vonalrendszerre, az ütembe, amikor kevés kötöttség alapján ritmust, dallamot, hangszeres „darabot” rögtönöznek, amikor egy szép dallam szöveg (vagy ritmus) nélkül szomorkodik, s alkotni kell. Az átlagos gyerekek is nagyon igyekeznek valami saját megoldással előállni a nyitott feladatoknál. Ha nem kritizáljuk agyon az ötleteiket, hanem bátorítjuk és elismerjük egyediségüket, ha képesek vagyunk néha lelkesen, mosolyogva rácsodálkozni arra, ami „nekünk nem is jutott volna eszünkbe”, azzal szárnyakat adunk a gyerekeknek, a társadalomnak pedig nagy szolgálatot teszünk, hogy nem bólogató Jánosokat nevelünk, hanem megoldások önálló keresésére is kész, ötleteiket bátran megvalósító egyéniségeket. A csoportos órákon a legtöbb kéz mindig az ötletek gyűjtésénél emelkedik a magasba. Mindegyikben találjunk valami jót és dicsérendőt, a nem oda illő ötletben is értékeljük a szándékot! Pozitívumként mondjuk el arról is, milyen más szituációban lehet alkalmazható! Feladataink megfogalmazásában apelláljunk a gyerekek egészséges becsvágyára, kérjük, hogy erejük szerint gyorsan, de pontosan és szépen dolgozzanak, ne azért, hogy jó jegyet gyűjtsenek, hogy különbek legyenek másnál, hanem azért, hogy amit véghezvisznek, az élvezhető, olvasható, tetszetős, később is használható, áttekinthető, másoknak és maguknak is örömet jelentő legyen!
 Elérkeztünk Csíkszentmihályi professzor következő alaptételéhez, az örömteli munka újabb feltételéhez:

 III.) Világosan kitűzött célok mellett szükségesek a visszajelezések, a visszacsatolás, lehetőleg azonnal. Ezt az iskolai munkában viszonylag könnyen megvalósíthatjuk, értékelő és elismerő megjegyzéseinkkel, derűs arckifejezéssel és bólintással, hibák esetén minél barátságosabb szemráncolással vagy fejcsóválással, bátorító helyreigazítással és kéréssel, hogy próbálkozzunk még máshogy, pl. lassabban, élénkebben, halkabban, fényesebben, nagyobb mozdulattal, kisebb mozdulattal, hallgassuk még figyelmesebben, segítsen még X.Y. is, stb. A követelmények, feladatok megfogalmazásában sokszor nehéz megtalálni a kellően lényegre törő, egyszerű szavakat, a gyereknek való tempót, ehhez figyelmesnek, igazán empatikusnak és türelmesnek kell lennünk. Szakmai felkészültségünknek olyan elmélyültnek kell lennie, hogy minden helyzetben, perspektívában lássuk a haladás adott lépcsőfokát. Az órákra való készülés és azok utólagos értékelése során mi magunk tisztázzuk, mit értünk el, mi a legfontosabb következő lépés, hogy aztán a növendékek további terelése ne rögtönzött legyen. Elkerülhessük a csapdákat, mielőbb túljussunk a nehézségeken, s a kellő szinten meg tudjuk értetni a gyerekekkel is, hogy mit akarunk.
 Értékelésünk, kritikánk legyen a lehető legkonkrétabb, legtárgyilagosabb. Soha ne értékeljük le a gyerek személyét, igyekezzünk csak a produkciójáról nyilatkozni. Még így is sokszor előfordulhat, hogy tanítványunk sértve érzi magát. Mi ne sértődjünk meg viszont, ne vegyük át az ő negatív érzéseit, hanem próbáljuk azt is türelemmel és szeretettel elfogadni, segíteni neki hibái felismerésében, elviselésében, a változás útjának megtalálásában. Minden olyan visszajelzés jó lehet, ami nem bántó, ami nem fokozza le, nem minősíti lesújtóan negatívan az olyan produkciót, ami mögött erőfeszítés, munka, igyekezet van, illetve ami nem dicséri túl! - mert ebből is baj lehet, ezzel is visszafoghatjuk a lendületet. Az agyondicsért tanítvány gyanút foghat, hogy csak manipulálni akarják, nem is veszik komolyan, amit csinál, hisz valótlanságokkal akarják őt lelkesíteni, másrészt a túl gyakori dicséret veszít a súlyából, mert megszokottá válik. Jobb, ha arra törekszünk, hogy legyen elég visszajelzés egy-egy gesztus, és szavaink kedvessége, nyugalma. Ahol nincs erőfeszítés, igyekezet, ott pedig meg kell próbálnunk megfejteni az ellenállás okát, amellett, hogy őszintén jelezzük csalódottságunkat, sajnálatunkat, amiért együttműködésünk nem a kívánatos mederben halad, és gyümölcstelen. Ne mondjuk ki az eredménytelenség, csőd szavait tanítványunk helyett, ha nem muszáj, mert azt is ösztönöznünk kell, hogy az értékelést minél többször és minél hamarabb ő maga is megfogalmazhassa, amikor mi nem vagyunk jelen. De amikor együtt vagyunk, sosem lehetünk közömbösek, mert azzal ártunk legtöbbet. Hatást akarunk gyakorolni egymásra minden társas helyzetben, s ha ez nem sikerül két személy találkozásakor, az megsemmisítő tapasztalat, akkor már inkább eltűrjük a túlzott kritikát is. Ahhoz, hogy a kontroll helye egyre inkább áthelyeződhessen a tanítvány elméjébe, sok-sok közös megfigyelésre, a szép és helyes megoldások sokszori megerősítésére, a hibák közös, oldott légkörű, „egymás munkatársai vagyunk” típusú javítására van szükség.
 Ami az írásos feladatokat illeti, érdemes lehetőleg az adott órán közösen javítani, megbeszélni minden feladattípust. Nagyobb lélegzetű, önállóan írandó felmérőnél, amit nem tudunk mindjárt javítani, alapkövetelmény, hogy a visszajelzés, vagyis a javított munkák kiosztása és megbeszélése ne várasson magára hetekig. Ha a jutalom vagy a büntetés időben igen távol kerül a teljesítménytől, visszajelző, orientáló, motiváló szerepe gyengül, elhalványul. Ha nem csak idejét, de irányát is jól választjuk meg, ha mindig pontosan tudjuk, mi az, amiért mi vagyunk felelősek, és mi az, ami növendékünk felelőssége, és ennek értelmében fogalmazzuk meg véleményünket és kéréseinket, azzal a lehető legtöbbet tesszük az önkontroll kialakulásáért.

 IV.) Amikor a tevékenység teljesen leköt bennünket, figyelmünk nem irányul sem múltbeli, sem jelenlévő, de lényegtelen, zavaró, elterelő ingerek felé, külső és belső tényezők keltette diszkomfort érzeteinket is képesek vagyunk teljesen elfelejteni, nem foglalkozunk saját Énünkkel, elveszítjük Én-tudatunkat. Nem érzékeljük a környezettől, a társaktól, a cselekvés tárgyától való elkülönültségünket, annyira eggyé olvadunk velük testileg és lelkileg, s ez olyan nagyszerű érzéssé válhat, hogy elnyomhatja korábbi fáradt- ságunkat, testi fájdalmunkat vagy szomorúságunkat is. Nem fárasztjuk és kedvetlenítjük el magunkat ezekben a pillanatokban önmagunk figyelésével, önreflexióval, fel sem merülnek bennünk olyan gondolatok: vajon mit néznek rajtam? mit gondolnak rólam, hogy ilyen kövér vagyok? hogy így kipirultam? tetszik-e, ahogy játszom, énekelek? Ilyenkor pszichikai energiánk feletti uralmunk megmarad, Énünk nem passzív, csak az Énről való tudásunk hiányzik. Tudatunk nagyon pontosan érzi, követi a folyamatot, amiben benne vagyunk, de arról, hogy kik is vagyunk, képesek vagyunk megfeledkezni, az élmény, a folyamat hullámaira vesz bennünket, s úgy érezzük, lényünk határai kitágulnak, mert oly rendkívül közeli kapcsolatba kerülünk valamivel, valakivel, - ami, aki valami más, nem az Én. Így olvad eggyé a zenekarban ülő tuttista a zenével és társaival egy ihletett, szuggesztív (s véletlenül sem agresszív) karmester keze alatt, a körben forgó, röpülő szoknyájú néptáncos lányok egymással és a karikázó szárnyaló dallamával, a Palestrina-ellenpontot magyarázó előadó a zeneszerző-óriás megtisztító, erőt sugárzó szellemiségével, és egy gyerekcsoport az ismétlődő párválasztás, kiperdítések, befordulások izgalmával, a dobbantások, a taps, a dobszó ritmusával, az egész testet átmelegítő énekszóval. Ilyenkor tudjuk magunkból a lehető legtöbbet, legjobbat adni, s az élményből, az áramlatból megerősödve kerülünk ki. Hogy az áramlat érzése valóban kialakuljon, ahhoz a tevékenység szabályainak zavartalan érvényesülése, a személy egyre kiteljesedő felkészültsége, teljes figyelme, az aktivizált kapcsolat örömtelisége és oldottsága elengedhetetlen. Nem kerülhetünk ebbe a boldog állapotba, ha túl kevés hozzá az időnk. Nem elég „letudni” a körjátékot, a zenehallgatást egy gyerekcsoportban. Kellő számú ismétlés és az adott hangulatban való megmerítkezés nélkül a hatás, az igazi tudat-állapot változás elmarad, fontos részletek maradhatnak „kívül”, észrevétlenül. Őszintén vágyom rá, hogy képes legyek növendékeimet hétről-hétre igazi, felszabadító és belsőleg gazdagító élményekhez juttatni. Keresem ennek az útjait, s két apró példát tudok hirtelen megosztani olvasómmal. György Istvánné régi története az első: gondolom, igen jól tudták már előképzősei a Katalinka-dalt, s bizonyára szépen felépített, jó hangulatú óra vége felé került sor Kodály Zoltán „Katalinka” című kórusművének meghallgatására. Az egyik kislányt olyan mélyen meghatotta, olyan csodálattal töltötte el az ilyen formában még sosem hallott, de mégis ismerős dal, hogy székén igen lassan, de jól láthatóan előrecsúszott, szemeit, a szépséges hangok forrására, a zenegépre függesztette, s közben szája is kinyílt a gyönyörűségtől. Teljes lényét megnyitotta a zenének, s azzal eggyé olvadt. A másik pillanatot az idei őszről egyik olyan előképzős órámról őrzöm magamban, melyet a lehető legfelszabadultabb zenehallgatással fejeztünk be. Nem volt külön előkészítés, „témaismertetés”, csak egyszerű lantos, ütős, vonós, mérsékelt tempójú páros- majd páratlan ütemű tánczene a Hisperion együttes előadásában, felvételről. „Táncoljunk, suhanjunk egymással és egymás körül erre a szépségesen szelíd, mégis vidám zenére.” Valami ilyesmit mondtam, s kezdtem táncba hívni a gyerekeket egyszerű lépésekkel, érintéssel, könnyed forgatással. Csak két gyerek maradt kívül a táncon, mely pár percig tartott, s nem kellett magyarázni, milyenek legyenek a lépések, mégis nagyon kifejezően és „gyengéden” mozogtak, lendültek a lányok, fiúk. A legemlékezetesebb számomra azoknak a kislányoknak a pillantása, akik kedvesen és nagyon bátran a szemembe néztek minden „összetalálkozásnál”, különösen egyiküké: mintha egészen pontosan visszatükrözte volna, amit én éreztem akkor, s remélem, hogy benne is valamilyen hasonló, mély, biztonságos és boldogító érzés áradt szét.

 V.) Az idő átalakul – nem úgy múlik, ahogy máskor szokott –, ha az örömteli cselekvés áramlata magával ragad. Nem érzékeljük a percek múlását, hisz egészen más érzések kötik le pszichikai energiánkat, amíg valamilyen jelzés fel nem merül, s nem figyelmeztet, hogy az idő mégsem állt meg. Ha ekkor a gyerekek vagy mi úgy érezzük, de jó volna folytatni, vagy hitetlenkedve nézzük az órát, „hisz most lendültünk bele igazán, nem lehet, hogy már vége”, akkor valószínű, hogy az eltelt időt sikerült igazán örömtelivé tennünk. Ilyenkor szakad ki néhány gyerekből: „Már vége is az órának?” Nem baj, hogy már lejárt az ideje, hadd játssza, énekelje, hallgassa meg a zenét még egyszer. Örülhetünk, ha ez a két szó gyakran elhangzik, – azt a kívánságot jelzi, hogy a nagyon jó dolgot folytatni, ismételni akarja  tanítványunk, s az fel sem merül benne, mi minden mást csinálhatna helyette. Ha nincs igazi kényszerítő körülmény, mi se siessünk, engedjünk a kívánságnak. (Nem árt persze az óvatosság egy csoportos óra közepén, amikor már többszöri ismétlésről van szó, s mi magunk érezzük, hogy unalomig, a figyelem teljes kifulladásáig folytatunk valamit. Idősebb, „rafináltabb” tanítványok néha kihasználhatják naiv lelkesedésünket, - nem gonoszságból, hanem mert néhányan szeretnek minden alkalmat megragadni a lazításra, az igazán gondolkodtató, erőfeszítést kívánó feladatok elkerülésére, halogatására.) 
 A zene különösen is alkalmas arra, hogy belefeledkezzünk, mert a fület, testet, lelket gyönyörködtető, rendezett hangminták bizonyos lelki állapotok eléréséhez segítenek minket, melyekben szeretünk elmélyülni, melyeknek szívesen átadjuk magunkat, akár tudunk róla, akár nem. Sok autós munkából hazamenet hallgatja az akármilyen (komolyzenészek számára vacaknak és silánynak mondott) zenét, s képes nyugodtan elviselni az araszolást, elfelejteni, hogy épp csúcsforgalom van, ennyi-annyi óra, s még mennyi idő, míg hazaér.  Még az eltelt nap bosszantó vagy lehangoló pillanatait is hátra tudja hagyni, ha a zene számára kellemesen ismerős, (mert pozitív érzések kíséretében vésődött a tudatába), vagy éppen újdonsága, érdekessége magával ragadja. Kitűnően foglalja össze Csíkszentmihályi néhány mondatban ezt a hatást: „A zene rendezett audiális információ, amely segít rendszert teremteni a hozzá forduló elmében, csökkenti a pszichikai entrópia, vagyis a tudatzavar mértékét, ami akkor jelenik meg, ha a rendezetlen információ ellentétbe kerül a céljainkkal. A zenehallgatás elhessegeti az unalmat és a szorongást, és ha komolyan odafigyelünk rá, áramlat-élményt is előidézhet.” Létrejöhet-e ez az áramlat- és időtlenség-érzés minden zenehallgatás, vagy éppen énekes játék alkalmával? Természetesen nem, mert van egy elengedhetetlen feltétele: a figyelem. A háttér-zenét csak halljuk, az unalmas vagy túlerőltetett játékot csak elviseljük, ímmel-ámmal veszünk részt benne, de nem szenteljük oda figyelmes aktivitásunkat. Bosszantóan rossz élő koncerten alig győzzük visszafogni, elrejteni elégedetlenségünk látható (hallható) jeleit, ugyanakkor órákat tölthetünk el egyetlen nagyszerű hangfelvétel újra- és újra-hallgatásával, nem unjuk meg, nem fáradunk bele, és nem ásítozunk, még késői órán sem. Nem számolunk az idő múlásával, csak azt érezzük, hogy jó élni, így élni, az élet ilyen nagyszerű ajándékával együtt rezonálni – térben és időben. „Nem a zene hallásától, hanem hallgatásától lesz életünk jobb” – írja Csíkszentmihályi professzor.
 Nem véletlenül hagytam a végére dr. Kokas Klára műhelyének, életművének rövid felvillantását, amivel kapcsolatban azt érzem: nem lehet kihagyni egy olyan dolgozatból, mely a zenélés és zenetanulás örömteliségéről és személyiséget gazdagító, gyógyító hatalmáról is akart szólni. Annyira különleges és megfoghatatlanul szép, szavakkal nehezen kifejezhető, mély lelki rétegekbe hatoló az a tánc-költészet, melyre dr. Kokas Klára csoportosan neveli, melyhez „odaszeretgeti” a kisgyerekeket és fiatalokat, s melyben megmerítkezhetnek még a kísérő szülők és barátok is. Kissé félve próbálom meg néhány lényegre törő, hozzájuk méltó mondattal felhívni a figyelmet művészetükre, közösségükre, emberségükre. 
 Munkája mindig otthon, a nagyon kifejező, karakterisztikus, jó minőségű (a figyelmet technikai zörejekkel meg nem zavaró) felvételek, ritmikailag igen expresszív vagy érzelemgazdag, lehetőleg előzetesen ismert lépés-sablonokat elő nem hívó, így igazán szabad mozgásos asszociációra való zenerészletek gyűjtésével kezdődik. Köztük a törzsi, rituális szertartás-zenétől a barokk versenyműveken és romantikus dalokon keresztül Schönberg- és Bartók-részletekig és kortárs művekig minden féle jó zene megtalálható. Meghallgatásukkor maga elé képzeli „gyerekeit”, vajon táncba indulnak-e a szőnyegen az adott zene egyszeri, kétszeri majd többszöri meghallgatása nyomán. „A tanításomban megteremtettem a társak szabad választásának feltételeit. Igaz, a csoport közös, együtt járnak húszan, huszonöten. A szülőkkel, vendégekkel együtt jól megtelik a terem, olykor sűrű a levegőnk. És a zene mindenkinek szól, helyre mindenkinek szüksége van. De szabad választásukra bízom, hogy magukban ülnek, pihennek, táncolnak, alkotnak-e, vagy társsal, társakkal, és hányan, mikor, mennyit...Közös együttlét, szabadságban.” Semmilyen szokásos megfigyelési szemponttal nem irányítja a gyerekek fantáziáját, egyszerűen azt igyekszik elérni, hogy a jelenlévőkre hasson a zene, hogy olyan érzelmi biztonságot éljenek át, melyben szabaddá lesznek a befogadásra, a zenei karakterek mozgással vagy épp mozdulatlansággal, begubózással (de mindenképpen a testtel és arcjátékkal, tekintettel) való kifejezésére, később, - hetek, hónapok ismerkedő együttléte nyomán - mozdulatok és képek, jelenetek elképzelésére, sőt „történetek” eltáncolására. A gyerek a számára legfontosabb részletet ragadja meg és táncolja el, azt, ami őt leginkább saját belső világához köti, vagy amit leginkább ki kell magából táncolnia, el kell sírnia, rá kell tennie társai vállára, meg kell nekik üzennie szeme villanásával vagy keze simogatásával. „Ahol a nevelés célja a produkció, ott a tanárnak személyesen, egyértelműen és határozottan kell a csoportot vezetnie. A Zeneakadémián így tanultuk negyven éve, azóta is így tanítják...komplex programok világszerte réges-rég bizonyították, hogy a tanulás körülményei megengedhetik a gyerekek szabad kapcsolatait, nagyon is termékeny és maradandó a kreatív tevékenységekben együtt felfedezett tudás...Közösségi kapcsolatainkban pedig áldás a kötetlen testhelyzetekből fakadó mozgékonyság és testközelség.” Az óra eleji felkészülés abból áll, hogy leülnek egymás mellé, (kinek milyen közelségre van éppen kedve, de szabad kívül maradni is), néven szólítják , meg is érinthetik közben egymást, együtt énekelnek , hagyják magukat az énekkel, mozdulattal, tánccal, mesével, tekintettel a közösségbe hívni, a fél-figyelemből átlépnek a teljes figyelembe, s a zenedarabok hullámaira elragadtatnak. Történeteiket, a tánckompozíciókat a nézők sokszor anélkül értik meg, hogy a gyerekek utólag elmesélnék. De ha a „közönség” nem is, a szereplők egymást szavak nélkül megértik. Ehhez hozzá tartozik persze, hogy minden választásnál „kötelező” egymás szemébe nézniük, hogy újra és újra „köszönnek tekintetükkel”, észre kell venniük a bánat, az öröm, a harag, az elutasítás és a megbocsátás jeleit. Tanulják érzelmeik kifejezését és mások megértését anélkül, hogy erről sok szó esne. „A szó keveset érne a tevékenységekben szüntelenül megélt tartalom nélkül. Minden egyes mozdulatkompozíció, a legcsekélyebb új mozdulat is feltételezi a társ empátiás figyelmét, lelkéből fakadó válaszát. A zenetalálkozás bensőségességében szükségszerű az odaadás, a társak megérzése és elfogadása, maradéktalanul, mérlegelés és részleges elutasítás nélkül...Soha sem tudhatod, mikor közöl veled fontosat, életreszólót, életbevágót, feledhetetlent. Éppen emiatt nem is kritizálható”- mondta Kokas Klára fiatal görög pedagógusoknak, amikor tanítványai empátiájáról kérdezték. „De ha rossz a vers? Ha gyenge a tánc?” - kérdezték tovább. „A szerelmesed nem a rímeidre kíváncsi, és nem azokra válaszol. Én még nem láttam nálunk gyenge táncot, gyerektől el sem képzelhetek, nincs is. Az önkifejezés öröme bármilyen eszközt virággá varázsol, a fakanálból is rügyet fakaszt.” És ez a szeretettől , egymás értő elfogadásától erős közösség képes testi- és lelki sérülések orvoslására is, nem csak hétköznapi kis sérelmek elfeledtetésére. Egy 28 éves korában befogadott, mozgássérült, tolószékes lányról, - aki egész addigi életében zenélni szeretett volna –  így ír dr. Kokas Klára  az egyik fejezetben: „...énekel és táncol. Óráink ünnepi szereplője, ő a csigabigák háza, a vadkacsák barátja és tanácsadója, ő a falevél, amelyen a méhek megpihennek, tó a békáknak, tűzparázs-ebéd a táltosoknak, bagoly-doktor a sebesült madárnak, diófa a guruló dióknak, holdanyó a táncoló csillagoknak, fészek a katalinkáknak.” A fejezet alcíme: „A szeretet dicsérete”. Kötelező olvasmánnyá tenném e könyvet minden munkájába beleunt, belefásult, zenepedagógus és tanító, valamint minden dogmatikus vagy teljesítmény-megszállott „oktatás-politikus” számára. Az egyszerűen csak megfáradtaknak, de hitüket és hivatástudatukat még el nem vesztetteknek gyógyszerként, önsegítő könyvként ajánlom.
 Dolgozatomat – s erre írása közben döbbentem rá –, főleg magamnak készítettem. A szembesülés egy áhított mintával és saját szürke valóságunkkal éppen elég hasznos akkor is, ha nem párosul nyilvános önmarcangolással és önmegkövezéssel. Önismeretünket mélyíti. Másik célom az volt, hogy legalább néhány hasznos felismeréssel vagy ötlettel segítsek azon barátaimnak, akik – az enyémhez hasonló tudásvágytól és változásra való készségtől vezérelve – méltónak tartanak arra, hogy dolgozatomat elolvassák. Végül, de nem utolsó sorban a fenti néhány, általam közelről ismert, igen nagyra becsült zenepedagógus példaadó munkásságára szerettem volna felhívni mindazon tanárok figyelmét, akik fejlődni szeretnének. Köszönettel tartozom még Laczó Zoltán inspiráló, állandó önreflexióra késztető és megtisztelően őszinte előadásaiért és beszélgetős, valóban interaktív és élvezetes, sok zenei élményt is nyújtó óráiért, melyek szintén példaértékűek számomra.

 Felhasznált irodalom:
CSÍKSZENTMIHÁLYI Mihály: FLOW.  Az áramlat.  A tökéletes élmény   pszichológiája. 
 Akadémiai Kiadó, 1997, 70-74. és 83-111.old.
ERDŐS Géza: Az akció  A teljes szívvel végzett tevékenység. Budapest, SHL Hungary 
 Vezetéslélektani Managerképző és Alkalmasságvizsgáló Kft. 2000, 22-23., 
 113-116. és 122. oldal
Dr. KOKAS Klára: A zene felemeli kezeimet. Akadémia Kiadó, 1992, 39-45. és 
 115-120. oldal
Dr. Tanja SCHATZ: Te másképp gondolod? (a kreativitásról). Deák és Társa Kiadó, 
 2003, 46-48., 55-56. és 86. oldal