Búcsú Forrai Katalintól A búcsú mindig fájdalmas. Különösen az, ha olyan személytől kell elválnunk, akinek egész lénye szeretetet, harmóniát sugárzott. Forrai Katalin ilyen ember volt. Szelíd hangja, derűs tekintete, mosolya tovább él bennünk. De ha mi már nem leszünk, az ő emléke akkor is fennmarad, mert életműve a magyar zenekultúra szerves részeként megőrzi nevét. Szomorúságunkban egyetlen vigaszunk lehet, hogy teljes életet élt. Családjában, hivatásában egyaránt maximálisan helytállt. Sok időbe telne, ha számba kívánnánk venni gazdag munkásságának minden eredményét. S nem azért, mert pályája közel fél évszázadot ívelt át, hanem mert úgyszólván minden mozzanatának időben is, térben is egyképpen messzire ható jelentősége volt. Egész életét egyetlen célnak szentelte, sokrétű tevékenységének minden ága azt szolgálta: a legkisebbekben ébresztgette az érdeklődést a zene iránt. Nemzedékeket nevelt a nemes művészet szeretetére, a nevelőket oktatott-szoktatott nagyobb szakmai igényességre. Mi volt vajon nagyszerű eredményeinek titka? Elkötelezettségén, tökéletességre való törekvésén túl nem kis része volt ebben annak is, hogy Kodály Zoltán személyében megtalálta azt a példaképet, azt a szellemi vezetőt, akinek az iránymutatása mindvégig segítette munkájában. Vajon nem az a gondolat indította-e őt egy csaknem járatlan útra, amit Kodály Zene az óvodában című írásában olvasott? „Ha a lélek parlagon marad szinte hétéves korig, akkor már nem terem meg, amit csak a korábbi művelés vethet el benne.” Ezt a mondatot Forrai Katalin szinte egész életének mottójává tette. Pályafutásának íve a Csobánc utcai óvodától a Brunswick Teréz óvónőképzőn, az Országos Pedagógiai Intézeten, a Bölcsődék Országos Módszertani Intézetén át négy kontinens számos országában vállalt bemutató tanításokig, magas színvonalú tanfolyamokig szárnyalt. Itthon és külföldön egyaránt az iskoláskor előtti zenei nevelés professzorának, szinte már prófétájának tekintették. Oaklandtól Sydneyig, Tokiótól Calgaryig nem volt olyan szakmai konferencia, amelynek központi előadójául ne őt kérték volna fel. Született pedagógus volt. Élő cáfolata a régi római szállóigének, mely szerint Akit az istenek gyűlölnek, azt pedagógussá teszik. Ő épp ellenkezőleg: isteni küldetésnek tartotta ezt a pályát. S ez a hite emelte őt itthon az Apáczai Csere János-díjig, a Brunswick Teréz-díjig, külföldön pedig a Nemzetközi Zenepedagógiai Társaság, az ISME elnöki, s a Nemzetközi Kodály Társaság, az IKS alelnöki székéig – hogy csak a legméltóbbakat említsem azok közül az elismerések közül, melyek osztályrészéül jutottak. A hálás szakmai feladatok mellett a jóval hálátlanabb közéleti szerepvállalástól sem riadt vissza. Kompromisszumkereső egyénisége, békességteremtő ereje tette őt képessé négy éven át az akkor alakult Magyar Zenei Tanács elnöki tisztének sikeres betöltésére, valamint kurátori feladatainak körültekintő ellátására. Életének legtöbb örömet adó forrása kétségkívül a gyakorlati tevékenység, a kicsinyekkel való foglalkozás volt. Semmivel se becsülte azonban kevesebbre az elméleti kutatást, a kísérletezést. Módszertani munkával, tankönyveivel az óvónőképzésben csakúgy mint az óvodások zenei nevelése terén iskolát teremtett. Ezzel egyenrangú feladatnak tartotta a különböző korcsoportok számára alkalmas dalanyag gyűjtését, válogatását. A sors gyakran sodort bennünket egymás mellé, s Vele dolgozni mindig megnyugtató volt: biztos ítélőképessége, finom tapintata sok nehéz helyzeten segítette át. Szívemhez legközelebb talán az a szerepe állt, melyet szintén Kodály kérésére vállalt, s amely Weöres Sándorhoz vezette őt. Forrai Kati bábáskodott a 333 olvasógyakorlat közel 180 darabjának megszövegesítésénél. Így nem kis érdeme van abban, hogy megannyi költői szépségű gyermekdal született, melyekből utóbb Kodály létrehozta pedagógiai ¶uvre-jének kései gyöngyszemét, a Kis emberek dalait. Úgy érzem, nem búcsúzhatunk méltóbban Tőle, mint Weöres Sándornak a Kodály-megzenésítette Öregek című versével egykorú, azaz tizenötévesen írt soraival: „és lép a lélek csendbe-meredten: nem botlik el lába többé a kövekben miután sírját annyi évig ásta (és én úgy félek, remegve félek –) hallga! Bátran lép a nagy Éjben a Lélek és készül a szent, nagy Feltámadásra!” Isten Veled Kati, nyugodjál békében! Eősze László
|