DR. EŐSZE LÁSZLÓ

KODÁLY ZOLTÁN, A ZENESZERZÉS TANÁRA

anítható-e a zeneszerzés? – merül fel gyakran a kérdés. A válasz többnyire igen rövid: (zene)költőnek születni kell, a tehetség tanulással nem szerezhető meg. Annyit mégis elismernek általában, hogy nagy a különbség az autodidakták (a maguk nevelte komponisták) és a „diplomás” szerzők között. A szakmai szabályokat, a széleskörű irodalmi ismeretek elsajátítását tehát lehet, sőt kell is tanítani. Ezért alakulnak ki egy-egy nagy egyéniség körül úgynevezett „zeneszerző-iskolák”, melyeknek követőit ritkán ismerik el, többnyire inkább epigonnak tartják.

Kodály Zoltánt, aki 1907-1942 között tanított zeneelméletet, majd zeneszerzést a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, joggal tekintik a 20. század egyik legnagyobb iskolateremtő mesterének. Hatása korántsem korlátozódott hazánk területére. Világszerte szétszóródott tanítványai révén kisugárzott határainkon túlra is.

Tanításának alapelveit, módszerét Arnold Schoenbergével összevetve váratlan felfedezésre jutunk. A második bécsi iskola alapítója ezt írja 1911-ben megjelent tankönyvében: „A tanár feladata […], hogy megtanítsa a növendéket a mesterek technikájára. […] A tanítás egyik legfontosabb célja […], hogy kialakítsa a múlt iránti érzékenységünket, s hogy kitekintést engedjen a jövőre.”[1] Egy 1938-as nyilatkozatában pedig kijelentette: „Némely fiatal azt várja tőlem, hogy a zenei modernek stílusában oktatom majd. Csalódnia kell.”[2]

Ezután hosszan fejtegeti a régi mesterek, korábbi stílusok alapos tanulmányozásának elengedhetetlenül szükséges és pótolhatatlan voltát. Teljes mértékben a hagyománytisztelet alapján áll, példatárába nem vesz fel 20. századi műveket. Kiderül tehát, hogy a pedagógus Schoenberg véleménye, egész tanítási gyakorlata éppoly közel áll Kodályéhoz, mint amennyire a komponista Schoenberg művészete, az európai zenei gondolkodást megújító elmélete idegen maradt az övétől.

De hasonló elvekre találunk Paul Hindemith Zeneszerzéstanában is. Egyik megállapítása szinte Kodály-idézetnek hangzik: „Az aktív zenélés fontosabb a zenehallgatásnál”[3] -- hangsúlyozza.

Rokon szellemben tanított a mediterrán lelkületű – vagy az egykori tanítvány, Farkas Ferenc szavaival ”választékosan világfias” – Ottorino Respighi is. Tankönyvet nem írt ugyan, de követelményei, melyeket növendékeivel szemben támasztott, egybevágtak német kollégáiéval.

A 20. századi európai zeneszerzés-oktatás, mint látható, azonos alapokon nyugodott. Akár konzervatívnak is gondolhatnánk, hiszen zeneirodalmi példatára nem terjedt túl a 19. századi mesterek alkotásain. (Kivétel Olivier Messiaen, a legfiatalabb „iskolaalapító”, aki néhány kortárs művet is elemzett.)

Valamennyi mesternél közös a kettős alapkövetelmény: az európai zeneirodalom minél szélesebb körű megismerése, és a régi nagy szerzők technikájának, formálási elveinek elsajátítása. Kodály e kettőhöz egy harmadikat társított: a magyar népzene ismeretének megkövetelését – hiszen célja bevallottan „egy világkultúrán nőtt magyar konzervativizmus” kifejlesztése, megerősítése volt. Ahogyan a tanítványait ért 1925-ös támadásra írt válaszában kifejtette: „Ezer éve Európához tartozunk. Ha nem akarjuk, hogy ezt kétségbe vonják, magunkévá kell tennünk a nyugat-európai zenei hagyomány minden értékét […] Nekünk azonban nemcsak európai, hanem magyar zenészeket kell nevelnünk. Ezért a magunk külön zenei szentkönyvét is meg kell ismerni […] Csak az európai és a magyar hagyomány egybeolvasztása hozhat létre olyan eredményt, amely a magyarság számára is jelent valamit.”[4]

Az úgynevezett „Kodály-iskola” fő ereje ez a kétarcúság, melyet a mester a még Hans Koessler által alapított, valóban konzervatív tanmenet és tananyag fokozatos javításával ért el.

Reformjait a híres-hirhedt Rischbieter[5] kiiktatásával kezdte – hogy felszabadítsa növendékeit az örökös négyszólamú szerkesztés nyűgétől --, majd a népdaloknak a szolfézsoktatásba való bevonásával folytatta, s a húszas években a Palestrina-stílus elmélyült tanulmányozásának megkövetelésével teljesítette ki. Ez utóbbihoz, tanítványainak nem kis megrökönyödésére, Knud Jeppesennek akkor még csak dán nyelven olvasható Ellenpont könyvét adta kézbe. Az eleinte négy, majd később ötéves tanfolyam gerincét a hangszeres és a vokális ellenpont elsajátítása alkotta, előbbi főképp Bach, utóbbi Palestrina művei alapján. A stúdiumokat a formai gyakorlatok zárták (klasszikus stílusban), bőséges partitúraolvasási kísérletekkel, melyek egyúttal hangszerelési példatárként is szolgáltak. Mindehhez természetesen sok könyv- és kottatári búvárkodást igénylő közös műelemzés, továbbá tetemes mennyiségű „házi feladat” készítése járult. Így jutottak el az úgynevezett „szabad-komponálásig”. Jogosan jelentette ki Kodály, előbb idézett, tanítványait védelmező cikkében: „A becsületes munka szeretete megvan mindnyájukban – akiben nincs, az hamar elmarad mellőlem.”

Módszeréről elmondható: nem a kevésbé tehetséges növendékek útját kívánta megkönnyíteni, hanem az igazán tehetségesekét akarta – látszólag – megnehezíteni, mind szigorúbb követelményeivel, egyre szorgalmasabb munkára ösztönzéssel téve próbára képességeiket.

Mielőtt megkísérelnénk számba venni, kik voltak és hányan voltak a tanítványok, vázoljuk fel a tanár pályaképét. Köztudomású, hogy Kodály 1907 szeptemberében kezdte meg szolgálatát, és 1942. augusztus 1-ével helyezték nyugállományba. Az első évben csak zeneelméletet tanított a hangszeres növendékeknek. Majd 1908-tól megkapta a zeneszerzési tanszak első osztályát is; 1912-13-ban tanul ugyan hat másodéves is nála, de a teljes tanfolyamot csak 1917-től vezethette végig – azaz vezethette volna, ha 1919-ben nem küldik kétéves kényszerszabadságra. A szégyenletes fegyelmi eljárás után 1921-22-ben ismét csak a harmadik-negyedik osztály az övé. (Hubay Jenő igazgató így akart a másik zeneszerzéstanár, Siklós Albert kedvében járni, mivel azt tapasztalta, hogy a felvételizők szinte kivétel nélkül Kodályhoz kérték magukat.) Végül 1923 és 1940 között saját osztálya lehetett, melyet végigvezetett a teljes tanfolyamon. Ekkor a Magyar Tudományos Akadémia kérésére felmentették tanári munkája alól, tanítványait Kókai Rezsőhöz és Siklós Alberthez osztották be, ő pedig átvette az Amerikába távozó Bartók Bélától a népzenegyűjtemény sajtó alá rendezését. Siklós váratlan halála miatt 1942 áprilisától három hónapra visszatért ugyan a Zeneakadémiára, de a következő tanévtől – nyugdíjazása miatt – már volt növendéke, Viski János lépett helyére. Teljes, harmincötéves szolgálati idejének így csupán mintegy a feléről állítható, hogy kezében összpontosult a magyar zeneszerzés-oktatás irányítása.

Tegyünk kísérletet ezek után a növendékek számának megállapítására. Figyelmen kívül hagyva a csak zeneelméleti, illetve magyar népzenei óráinak hallgatóit, a zeneakadémiai évkönyvek tanúsága szerint kétszáznyolcvankilencen vallhatják magukat teljes joggal Kodály-tanítványnak. Ez huszonhárom fővel több a Breuer János 1977-es jegyzékében[6] felsoroltak számánál, bizonyára mert adatunk a néhány éven át működő zeneszerzés-előkészítő osztály tanulóit is tartalmazza. De, hogy egyik lista sem teljes, az abból is kitűnik, hogy az évkönyvekben nem szerepel sem Kadosa Pál, sem Szabó Ferenc neve – hogy csak kettőjüket említsem azok közül, akik pályájuk csúcsán is büszkén vallották magukat Kodály-növendéknek. Bizonyos, hogy a magántanítványok névsora is meglehetősen hosszú lenne – Molnár Antaltól, Szabolcsi Bencétől talán Bors Irma Virginiáig --, kétséges azonban, hogy valaha is összeállítható lesz.

Az évkönyvek legmeglepőbb tanulsága mégsem ez, hanem az a tény, hogy a 289 akadémista közül csak negyvenen végezték el a teljes tanfolyamot Kodálynál, további huszonkilencen hallgatták legalább három éven át a mestert. Kétszázhúszan voltak viszont, akik legfeljebb egy-két évig tartottak ki mellette, de többen már néhány hónap után elmaradtak óráiról. Kodály lenyűgöző zeneirodalmi tájékozottsága, páratlan történeti tudása, s leginkább talán ellenállhatatlanul sugárzó nevelői tekintélye természetesen ilyen rövid idő alatt is életre szóló hatással lehetett a fiatal muzsikusokra, a továbbiakban mégis inkább a mellette hosszabb időn át kitartókra összpontosítjuk figyelmünket.

Ádám Jenő és Kadosa Pál is úgy emlékezett, hogy Kodály – a tanítási módszerét firtató kérdésre így válaszolt egyszer: „Az a metódusom, hogy nincsen metódusom.” Kadosa szerint: „Ez nemcsak azt jelenti, hogy metódusa a növendék egyéniségével változik, hanem azt is, hogy tanítási módszere állandóan fejlődik, gazdagodik.”[7]

Ránki György ezt a tőle megszokott szellemes modorban így értelmezte: „Némi túlzással azt mondhatnám, hogy Kodály zeneszerző iskolája számos autodidaktát adott a zenekultúrának.”[8]

Doráti Antal ugyanakkor elismerte: „Jóval később vettem csak észre, hogy Kodály a négy év munkáját jó előre pontosan megtervezte, és a tervet konok következetességgel meg is valósította.[…] A zeneszerzésnek nem örökérvényű törvényeit, hanem az evolúcióját tárta fel előttünk […], arra tanított minket, amire tanítani lehetett: a zeneszerzés mesterségének fölényes birtoklására. És még többre: ennek a mesterségbeli résznek a becsülésére…”

Horusitzky Zoltán is azt értékelte legtöbbre Kodály oktatásában, hogy „ideált tűzött elénk […] Felébresztette bennünk a zeneszerzői lelkiismeretet […] példák segítségével tanított, mégpedig úgy, hogy a példák megelőzték a szabályokat.”

Molnár Antal szerint Kodály „két alapelvre fektette az egész tanítást, egy lélektanira és egy szimpla edzésbelire. A pszichológiai alap abban nyilvánult, hogy minden feladatot a tanítvány egyéni képességéhez mért.” Az edzés pedig dolgozatok írásából, hallásgyakorlatokból és remekművek közös elemzéséből állt.

A hallásgyakorlatokról Gárdonyi Zoltán szólt bővebben: „Ötszólamú, disszonáns akkordokat ütött meg a zongorán: a növendékektől az akkordoknak nem csupán a meghatározását kívánta meg, hanem feloldásuk megnevezését is. Ezek az akkordok rendszerint többféleképpen voltak értelmezhetők, s így nyilván nem csupán hallásgyakorlatul, hanem a harmóniai fantázia fejlesztésére is szolgáltak.”[9]

Sulyok Imre is sok mindent elárul, mi történt a XV-ös tanteremben a heti három alkalommal tartott órákon, amelyeken egyébként valamennyi évfolyam hallgatói együtt vettek részt: „Általában a kedd--péntek az összhangzat majd az ellenpont, a szerda a formatan és a kompozíció napja volt. […] Kodály egyszerre több dologra is tudott figyelni. Egyszer, míg a mi ellenpontdolgozatainkat javította, a felsőbb osztályosok a partitúraolvasást gyakorolták. Egyikük éppen Schumann ritkán hallható Manfred nyitányát játszotta. Kodály, fel sem nézve az éppen olvasott—javított dolgozatból odaszólt: ,A 2. kürtöt miért hagyja el?’ ”

A mester – minden sablon ellensége – azt tartotta: „Fejleszteni három dolgot érdemes: az értelmet, a türelmet és a közlő erőt. A tehetséget nem lehet, az vagy van, vagy nincs.” Ezt az axiómát az a Nádasdy Kálmán jegyezte fel, akinek Kodály tanítása „az operarendezés magasiskolája” volt.

A tanár kétségtelen szigora – voltaképp igényessége – sosem parancs vagy utasítás formájában nyilvánult meg. Sugár Rezső szerint „bizonyos jelenségekre csak felhívta a figyelmet, illetve útmutatást adott az analógiákat kutató munkára […] Nem tűrt semmiféle lazaságot […] A mívességet várta el minden apró részlettől.”

Sokat kérdezett, így vezette rá a növendéket a helyes megoldásra, s azon túl az önálló gondolkodásra. Nádasdy ezért szokratészinek mondta módszerét. Veress Sándor viszont Arisztotelészhez hasonlította őt, mivel „nagy sétáló művész volt ő is”.

Mindenki csodálta legendás emlékező tehetségét, rendkívüli irodalmi és történeti tájékozottságát, lényegre törő, munkára, kutatásra ösztönző, szűkszavú magyarázatát. Egyetlen egyszer beszélt hosszabban – emlékezett vissza András Béla –, mikor Bartók Tizenöt magyar parasztdal című zongoraciklusát elemezte „nagy megértéssel, megbecsüléssel és szemmel látható kedvteléssel több mint egy órán át […] a zongora mellől, úgyhogy egész idő alatt ő beszélt”.

Minden hibátlanul tökéletes lett volna a Kodály-iskolában? Egy „kárvallott” (Veress Sándor) beszámolójából kiderül, hogy nem egészen. „Első vizsgánkon […] számot kellett volna adni modulációs ismereteinkről – ő azonban egész évben nem törődött a modulációval. Együtt vizsgáztunk a Siklós-növendékekkel, akik mind úgy moduláltak, mintha könyvből olvasták volna, mi meg ott álltunk, mint szamár a hegyen. Valamennyiünk jegyét lefaragták egy osztályzattal.”[10]

De vessünk egy pillantást Siklós Albertre is. Osztályának legkiválóbb tanítványa (és majdani utódja), Farkas Ferenc így elevenítette fel egy élményét: „Rettenetesen féltékeny volt Bartókra és Kodályra […] Hangszerelésben sem profitáltunk sokat tanításából – holott ő maga könyvet írt a hangszerelésről. Az első évet követő vizsgán, amikor ilyen jellegű feladatot kaptunk Kodálytól, olyan tanácstalanul álltunk, mint szamár a hegyen.”[11]

Volt természetesen több és nagyobb különbség is a két iskola közt, ezek elemzése azonban messzire vezetne. Egyet mégis érdemes megemlíteni. Az összetartozás érzése erősebb volt a Kodály-tanítványok körében, pedig igencsak különböztek egymástól; hiszen ő nemcsak zeneszerzőket oktatott, hanem karmestereket, előadóművészeket, pedagógusokat, zenetudósokat, sőt operarendezőt, zeneműkiadót is. Ennek magyarázata bizonyára az, hogy Kodály, miközben a szakmára tanította, emberségre is nevelte őket. Kapcsolatuk ezért nem szakadt meg tanulmányaik befejezése után sem.

Így jöhetett létre 1962-ben, a mester nyolcvanadik születésnapjára szánt ajándékként a Köszöntő, mely huszonöt „saját gyökerén nevelt” egykori növendéknek Kodály-témára írt huszonöt igen különböző stílusú variációját tartalmazza.

Ha van titka a zeneszerzéstanár kivételes eredményességének, azt valószínűleg utolsó tanítványainak egyike, az általa is nagyra becsült Járdányi Pál fejtette meg – egyetlen, kodályi tömörségű mondatban: „A művész lenyűgöző ereje és a tudós rideg objektivitása: a kettő együtt tette páratlanná az ő pedagógiai munkásságát.”[12] Ennél is tömörebb azonban Bartók két évtizeddel korábbi megállapítása: „Kodály a legnagyobb magyar zeneszerző-pedagógusunk!”[13]

Bíznunk kell abban, hogy hatása tovább él; hiszen a gyorsan változó stílusok ideig-óráig uralkodnak csak, az eszmék diadala viszont maradandó.

[1] Schoenberg, Arnold, Harmonielehre. Wien, 1911. Magyar ford. Tallián Tibor: A zeneszerzés alapjai, Bpest., 1971. 11 és 31

2 Uő., Erziehung zur zeitgenössischen Musik. In: Gesammelte Schriften, Bd. 1. Stil und Gedanke. Frankfurt/Main, 1976. 327

3 Hindemith, Paul, Unterweisung im Tonsatz, 2 Bde, Mainz, 1937-1939.

4 Kodály Zoltán, Tizenhárom fiatal zeneszerző. In: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. Sajtó alá rendezte Bónis Ferenc, Bpest., 1964. 2. k. 389

5 Rischbieter, Wilhelm Albert (1834-1910), a drezdai konzervatórium tanára. Zeneelméleti munkáit sokáig tankönyvként használták.

6 Breuer János, Kodály Zoltán zeneszerzés-tanszaka. In: A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola 100 éve. Szerk. Ujfalussy József, Bpest., 1977. 155-161

7 Kadosa Pál, A nevelő. In: Új Zenei Szemle III. évf. 12. sz. 11

8 Az egykori tanítványoktól származó idézetek forrása: Így láttuk Kodályt. Nyolcvan emlékezés. Szerk. Bónis Ferenc. Bpest., 1994.

9 Kodály- mérleg, 1982 (Tanulmányok) Szerk. Breuer János. Bpest., 1982. 217

10 Bónis Ferenc, Üzenetek a XX. századból. Negyvenkét beszélgetés a magyar zenéről. Bpest., 2002. 111

11 Uo. 62

12 Járdányi Pál, Kodály. A tanítvány szemével. Forrás, 1943. I. évf. 1. sz. 111

13 Bartók Béla, Kodály Zoltán. In: Nyugat, 1921. XIV. évf. 3. sz. 236

ÖN Csak gyakoroljon nyugodtan,

mi házhoz visszük a kottákat!

www.kottanet.hu

Magyarország legnagyobb internetes kottaáruháza!

Tekintse meg gazdag kínálatunkat honlapunkon!

Minden hazai kiadású kottára 10% engedményt adunk!

Import kottákat és zenei könyveket rövid határidőn belül beszerezünk!

Antikvár zeneműritkaságok nagy választékban!

Music Sortiment Bt. — 2112 Veresegyház, Kurucz utca 7.

Tel.: 06(28)385-361 — iroda@kottanet.hu

[1] Schoenberg, Arnold, Harmonielehre. Wien, 1911. Magyar ford. Tallián Tibor: A zeneszerzés alapjai, Bpest., 1971. 11 és 31

[2] Uő., Erziehung zur zeitgenössischen Musik. In: Gesammelte Schriften, Bd. 1. Stil und Gedanke. Frankfurt/Main, 1976. 327

[3] Hindemith, Paul, Unterweisung im Tonsatz, 2 Bde, Mainz, 1937-1939.

[4] Kodály Zoltán, Tizenhárom fiatal zeneszerző. In: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. Sajtó alá rendezte Bónis Ferenc, Bpest., 1964. 2. k. 389

[5] Rischbieter, Wilhelm Albert (1834-1910), a drezdai konzervatórium tanára. Zeneelméleti munkáit sokáig tankönyvként használták.

[6] Breuer János, Kodály Zoltán zeneszerzés-tanszaka. In: A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola 100 éve. Szerk. Ujfalussy József, Bpest., 1977. 155-161

[7] Kadosa Pál, A nevelő. In: Új Zenei Szemle III. évf. 12. sz. 11

[8] Az egykori tanítványoktól származó idézetek forrása: Így láttuk Kodályt. Nyolcvan emlékezés. Szerk. Bónis Ferenc. Bpest., 1994.

[9] Kodály- mérleg, 1982 (Tanulmányok) Szerk. Breuer János. Bpest., 1982. 217

[10] Bónis Ferenc, Üzenetek a XX. századból. Negyvenkét beszélgetés a magyar zenéről. Bpest., 2002. 111

[12] Járdányi Pál, Kodály. A tanítvány szemével. Forrás, 1943. I. évf. 1. sz. 111

[13] Bartók Béla, Kodály Zoltán. In: Nyugat, 1921. XIV. évf. 3. sz. 236