Búcsúzunk Fasang Árpádtól

 Rövid megemlékezésemnek nem szeszélyből vagy túlzásképpen adtam e címet. Őszinte meggyőződésem – ezt mások is igaznak fogják látni –, hogy így volt.
 Szomorúan kaptam a hírt, hogy eltávozott közülünk Fasang Árpád zeneszerző, nyugalmazott tanár, igazgató, a Pedagóguskórusok Országos Társasága elnöke –, hogy csak legismertebb funkcióit említsem itt meg. Hosszú, tartalmas életében (89. évében hunyt el) tevékenysége oly sokoldalúan szerteágazó volt, hogy e rövid emlékezésben nem felsorolható.
 Magam mint énekkarvezető ismertem meg. Harminc évi ismeretségünk idején rendszeresen a pedagógus énekkarok közös koncertjein találkoztunk. A kórusok műsorainak elhangzása után megbeszélésen hallgathattuk meg Árpád bácsi véleményét. Minden értékelése őszinte volt, nem hallgatta el az intonációban, hangképzésben, a művek előadásában általa felfedezett hibákat. Megállapításai mindig „ültek”, de soha nem sértettek, hanem biztatóak voltak. Bírálatainak mindig nagyobb volt a pozitív, mint a negatív oldala. Milyen őszintén tudott örülni annak, ha egy kórusmű interpretációjában jót hallott.
 Számomra élmény volt hallgatni – úgy hiszem, nem egyedül voltam így – midőn olykor egy-egy szóban lévő kórusműről beszélt. A szövegről és zenébe átültetéséről, a kettő összefüggéséről, a zeneszerző szándékáról, a mű emberi lélekre gyakorolt hatásáról mélyre ható elemzések hangzottak el ilyenkor ajkain. 
 Nincs szándékomban elhallgatni, hogy rendszeresen leveleztünk. E levelezés kezdeményezője én voltam. Mint zeneszerzőtől kértem és kaptam tőle tanácsokat. Olyan is előfordult, hogy saját műveinek kottáját küldte el. Levelei – melyeket máig őrzök – is mélységes emberségét bizonyítják, melyről bárki meggyőződhet, ha beszélgetett vele. Ilyen alkalmakkor is áradt belőle a tanító jószándék. Minden mondatából tanulni lehetett, ha nem éppen zenei-szakmai téren, akkor a tiszta emberi gondolkodást, akaratot.
 Amint ajkai kinyíltak, tanító szavak áradtak onnan.
 Sajnos, ma már csak múlt időben mondhatjuk.

Ha röviden akarnám bemutatni, népművelő-pedagógusnak nevezném. A most hatvanesztendős Fasang Árpád zenetanárok generációit nevelte föl szerte az országban. Működésének adatai is jellemzőek erre az országos tanító tevékenységre: 1931-ben tanítóként kezdte pályáját Orosházán, s – mintegy megelőzve a levelező oktatást – közben, fel-felutazgatva Pestre, elvégezte a Zeneművészeti Főiskolát. 1941-től 1950-ig a szarvasi tanítóképző intézet tanára, majd igazgatója. 1950-től 1953-ig a soproni tanítóképzőt, utána egy évig a győri Zeneművészeti Szakközépiskolát igazgatja; 1954 és 1958 között a Művelődésügyi Minisztérium művészetoktatási, majd zeneművészeti főosztályának vezetője volt;  azóta a budapesti Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója. Negyvenesztendős pedagógiai munkássága után most nyugdíjaztatását kérte. 

 – Aktivitását, nevelői hivatástudatát ismerve, alig hiszem, hogy belefáradt volna a tanításba. Milyen változást hoz tehát életébe az aktív pedagógiától való elszakadás?
 – Úgy érzem és remélem: lényegében nem, csak formájában változik majd a munkásságom. S mielőtt elmondanám, hogyan, miért, engedjen meg egy  látszólagos elkalandozást. Gyermekkoromban mindig csodálkozva néztem a térképen a folyók rajzát: érdekesnek találtam, hogy a Tisza, a Dráva, a Száva önálló léte csak addig tart, ameddig a náluk hatalmasabb Duna folyásával össze nem találkoznak; attól kezdve csak az ő vizét gazdagítják, s a Duna vastagabb vonala jelzi létüket. Ez a viszony jellemzi véleményem szerint a magyar zenepedagógia mai eredményeinek kialakulását is: Kodály Zoltán működése az a hatalmas folyam, amelyet mások munkássága is táplál, s ha a legnagyobbak Tiszaként járultak hozzá „módszerének”  kialakításához, én azon igyekeztem,  hogy mint a kis Túr siessek beléje. Visszatérve tehát kérdésére: úgy érzem, hogy a Kodály-rendszer erősítése  a legfőbb gondom, s most talán többet tudok használni, ha negyven év után átadom a pedagógiai munkát másoknak, s az élő zene oldaláról teszek egy-egy téglát az épülethez. 
 – Ezt miért látja hasznosabbnak, és hogyan képzeli el a gyakorlatban?
 – Úgy tapasztaltam, hogy a zene nélkül élő emberek maguk sincsenek tisztában vele, mi hiányzik nekik, mitől fosztották meg magukat. A vitaminhiányt is az orvos állapítja meg és pótolja. Kodály programjával nagyon is egybehangzik Goethe egyik mondása: „Nem azt kell adnunk, amit kérnek, hanem amit kérniök kellene!”. Igen sok helyütt még azért nem jutottak el a zene igényéhez, azért nem járnak hangversenyre, azért nem válogatnak a zenében, mert nem tudják, mi az, amit kérniök kellene, mi az, amit nyernének általa. Mindenekelőtt  a zene hallgatóinak táborát kell kiszélesíteni és koncertlehetőséget teremteni ott is, ahol jelenleg még – látszólag – nincs rá szükség. Úgy is mondhatnám, hogy az emberekkel meg kell ízleltetni a muzsikát, hogy rászokjanak, s – a Csemege Vállalat házhozszállító akciójához hasonlóan – egyelőre a zenét is hozzájuk kell vinni. A Filharmónia számára is hasznos vállalkozás lenne ez. Nemcsak azért, mert hallgatóságot tudna nevelni magának, hanem azért is, mert művészi foglalkoztatását is megkönnyítené. Tárgyalásaink – javaslatom alapján – már előrehaladtak: úgy képzelem, hogy egy-egy kisebb brigáddal – természetesen pesti, vagy helyi ismeretterjesztő, műsormagyarázó előadóval együtt – egy-egy földrajzi tájegységet kellene bejárni, s ily módon behálózni az egész országot.
 – A Filharmónia már régóta erre törekszik, s gondolom,  néhány helyen azért nem sikerült még az Ön javaslatát megvalósítani, mert  egy bizonyos határon túl nehéz a közönség aktivitását felkelteni.
 – Ez igaz, de éppen ebben segíthetnek volt tanítványaim, akik szerteszét működnek az országban. S most nemcsak azokra a muzsikusokra, pedagógusokra gondolok, akiket negyvenéves gyakorlatom alatt Orosházától Budapestig megismertem, hanem azokra a kulturális területen működő tisztségviselőkre is, akiket a budapesti bölcsészkar népművelő szakán tanítottam. Itt most is a zenei kultúra című tantárgyat oktatom. Elemzéssel, gyakorlati példákkal igyekszem a zenét megszerettetni. Az innen kikerülő hivatásos népművelők, vagy egyéb területen működő vezetők éppen úgy segíthetnek a zene „házhozszállítási mozgalmában”, mint a nálam tanult pedagógusok. A munkatársi kapcsolat, a személyes ismeretség – legalábbis az első fázisban – azért rendkívül fontos,  mert legyőzheti a bizalmatlanságot, az érdektelenséget. Hadd mondjak  el a számos kínálkozó közül egyetlen példát:  az egyik vidéki kisvárosunkban évekig nem tudott a Filharmónia ifjúsági hangversenyt rendezni, mert a gyerekek a környékbeli falvakból jártak be a város gimnáziumába; délután természetesen siettek haza. Tanítási idő alatt meg az igazgató nem járult hozzá az órák elhagyásához. Hogy végül sikerült ellenállását megtörni, az egy régi személyes kapcsolatnak köszönhető: felesége ugyanis valamikor tanítványom volt, s amikor megtudta, hogy én vállalkoztam a hangverseny magyarázatára, engedékenységre bírta férjét. Éppen ezért vélem fontosabbnak most a gyakorlati munkát a tanításnál, mert úgy érzem, hogy negyven év alatt kialakult ismeretségeimet jól gyümölcsöztethetem, s hogy jelenleg az ilyen „kisipari” módszerekre is nagy szükség van.
 – Ismeretterjesztőként milyen módszerekkel él?
 – Szívesen vállalkozom arra, hogy elmondjam, átadjam másoknak azt az élményt, amelyet a zene hallgatása bennem kelt. Természetesen ezt a magyarázatot észrevétlenül igyekszem teletüzdelni formai, szerkezeti elemzésekkel is, s a hallgatóság  felkészültségétől függően szakmai nevén nevezem, vagy csak érzékeltetem  a  fogalmakat. Amikor például Kodály Páva variációiról beszélek, akkor mindenekelőtt olyan tiszteletet  szeretnék ébreszteni az alapnépdal iránt, mint amilyent egy több  évszázados lelet ébreszt bennünk, s  aztán megmutatom, hogy ez az ősi dallam hogyan ragadta el a zeneköltő fantáziáját,  hogyan formálódott a keze alatt, hogyan változott (a variáció fogalmának elemzése ismét a közönség összetételétől függ),  hogyan tükröződnek a műben a magyar történelem nagy korszakai, fordulatai, hogyan reagál rájuk a zeneszerző a népdal új és új arcának felvillantásával. A módszereket egyébként mindig a mű és a hallgatóság  szabja meg. Mindez arra való, hogy Kodály nagyszabású programjának útját egyengessük, s az élő muzsika megismertetésével ébresszük föl az emberek éhségét a nélkülözhetetlen lelki táplálék: a zene iránt.
(Feuer Mária: 50 muzsikus műhelyében – Zeneélet  sorozat, Zeneműkiadó, 1976.)