MIBEN MÁS A MUZSIKUS, MINT A TÖBBI EMBER?


Fasang Árpád tanévnyitó beszéde a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában


Sokszor halljuk – zenészektől néha dicsekedve, másoktól kissé elmarasztalólag –, hogy a muzsikus más ember, mint a többi. Még felnőtt muzsikusok számára is tisztázandó kérdés, miben áll ez a „más”, de méginkább a fiatalok számára, akik még könnyebben fejleszthetik magukban a hasznos jótulajdonságokat, a nem kívántakat pedig levethetik.

Nézzünk hát szembe a kérdéssel, miben vagyunk mi mások?

A probléma elemzését az teszi bonyolulttá, hogy az emberben nem külön jelentkeznek a jellemét meghatározó alaptulajdonságok és azok, amelyek a muzsikus mivoltából következnek. Vagy talán maga az a tény, hogy valaki a muzsikus pályát választja, már egy jellemző sajátosság? Bizonyára az. De szeretném hinni, hogy nálunk ma ez már nem jelent mást, mint amennyit egy matematikus vagy orvos pályaválasztásán értünk jellem és hivatás összefüggésében.

Azt, hogy nálunk és ma, külön kell hangsúlyoznom, mert 50, 60 esztendővel ezelőtt a muzsikuspálya választása egyenlő volt a kisebbrendűség tudatos beismerésével. Rendkívül tanulságos számunkra az, ahogy Kodály Zoltán emlékszik vissza pályaválasztásának gondjaira. Eősze László Kodályról írott könyvében ezt írja: „Apja és anyja a zene szeretetére nevelték őt, de nem zenésznek szánták, jobb életet akartak biztosítani fiuknak. A zenei pályát nem tekintették komoly, tekintélyt és megélhetést biztosító foglalkozásnak.” Majd Kodály szavait idézi: „Tanáraim nézete is ez volt, akik nekem nagy tudományos jövőt jósoltak, egyik gyermekkori barátomnak pedig, aki később karnagy lett, mindig így adták tudtul rosszallásukat: »Tebelőled csak zenész lesz«.”
Nagy példáink vannak Bartók és Kodály emberi és művészi magatartásában. Pedig ők sokkal kedvezőtlenebb társadalmi viszonyok közt ismerték fel és valósították meg a modern művész típusát, mint amilyen körülmények között számunkra nyílik arra lehetőség.

Melyek azok a főbb jellembeli tulajdonságok, amikben fölébe nőnek koruk társadalmának és példát mutatnak a ma is felnövekvő nemzedékek számára?

Mindkettőjüket nagy elhatározások fűtik. A fiatal Bartók egyik levelében ezt írja édesanyjának: „Én részemről egész életemben minden téren minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.”

Hogy ez náluk nemcsak szalmaláng, afféle ifjúi lelkesedés volt, azt az is mutatja, milyen komolyan készültek fel hivatásukra. Rendkívül szigorú mértéket állítottak fel önmagukkal szemben. Az a zenei elmaradottság, amit az akkori Magyarországon tapasztaltak, nem törte le őket, sőt még szívósabbá tette elhatározásukat. Bartók egy 1905-ben írott levelében olvashatjuk: „távol állunk még attól, hogy startrakészek legyünk. Dolgozni, tanulni; dolgozni, tanulni és harmadszor is dolgozni, tanulni. Így elérhetünk valamit.”

Nagy szándékaikat csak ilyen erős akarattal tudták megvalósítani. így fejlődhetett ki bennük a modern művész egy igen fontos jellemzője, a művész és tudós szintézise. Bámulatos az a tudatosság, ahogy egész életükben törekedtek erre. Kodály e programjukat így fogalmazta meg: “Nemcsak a tudomány különféle ágai tartoznak össze, hanem a tudomány és művészet sem lehet el egymás nélkül. A tudós annál különb, minél több van benne a művészetből és viszont. Intuíció, fantázia nélkül a tudós legfeljebb téglahordozója lehet tudományának. A művész pedig szoros belső rend, szerkesztő logika nélkül megreked a művészet peremén.” Ugyancsak Kodály mondta Bartókról, de akár önvallomásnak is beillik: „Abból az emberfajtából való, amely örök elégedetlenségtől hajtva mindent meg akar változtatni, mindent szebbé, jobbá akar tenni, amit csak a Földön talál. Ebből kerülnek ki a művészet, tudomány nagyjai, a nagy felfedezők, feltalálók, politikában a nagy forradalmárok, Columbusok, Galileik, Kossuthok, akik mind másképp hagyták maguk után a világot, mint ahogy találták. Természetesen sok az elégedetlen, aki szeretné megváltani a világot, de nem tudja. Bartók tudta. ... És valahányszor előadják egy művét, egy percre Magyarországra is gondolnak, ha nem többet, annyit, mégsem lehet utolsó ország, ahol ilyesmi megterem.”

Bartók és Kodály nem sáncolták körül magukat művészetükben azzal, hogy mi muzsikusok egészen mások vagyunk, mint a többi ember. Sőt, nemcsak művészetüket, az azzal rokon területeket vették birtokba, de elsajátították mindazt, amit korszerű műveltségnek nevezünk. Erre a műveltségre az is jellemző, hogy ez aktív erő. Nem vonul vissza a maga elefántcsonttornyába. Ott él az emberek közt, mert csak így válik hatékonnyá. Nem vonja ki magát kora problémáiból, harcaiból, sem kényelemből, sem gyávaságból, sem azon a címen, hogy ő más ember. Ez a magatartás végső konzekvenciája annak a magaslatnak, ahova művészileg, emberileg, etikailag és a tudományokban eljutott.

Az elmondottakból szinte következik a kérdés, milyen legyen a szocialista társadalom muzsikusa? Az első követelmény nyilván az, hogy nem különítheti el magát a társadalomtól azzal, hogy ő más ember, mint a többi. A maga területén azonban a legkülönbnek kell lennie. Ebben legyen más, mert csak így járulhat hozzá ő is valamivel a társadalom összprodukciójához. És ezt a mást, képességeit, tudását nem fitogtathatja, hanem szolgál vele, éppen úgy, mint ahogy ő is igénybe veszi mások szolgálatait, az orvosét, vagy akár a bolti kiszolgálóét és azokét, akik mindennapi életünk szükségleteit előteremtik. Nem különül el a társadalomtól, mert így elszigetelődik, magára marad, sőt feleslegessé válik. A megnemértett művész, aki az utókor elismerésére számít, a romanticizmus alakja. Ebbe a hamis mártíromságba még csak önigazolásból se ringassuk magunkat. Ma már erre semmi szükség nincs. Hasznossá kell tennünk magunkat, mint ahogy minden hivatás társadalmi értékét annak hasznossága adja. Ez nem a művészet lebecsülése és nem a művész megalázása, sőt, művészet és művész számára az egyetlen megoldás, a legmegtisztelőbb feladat.

Ernst Fischer osztrák esztétikus érdekes könyvet irt „A nélkülözhetetlen művészetről”. Szinte folytatni lehetne egy másik kötetben azzal a címmel: „A nélkülözhetetlen művészről”. Akarjunk ilyenek lenni!

Használjuk fel ezt a tanévet is arra, hogy minél alkalmasabbakká váljunk erre.

1964. Nr. 9. p. 17-19. (részlet)