Zene húros hangszerekre… dudára és furulyára

„Meggyőződésem szerint igazi, ún. szűkebb értelemben vett népi dallamaink mindegyike valóságos mintaképe a legmagasabb rendű művészi tökéletességnek. Kicsinyben ugyanolyan mesterműnek tekintem, 
mint a nagyobb formák világában egy Bach-fúgát vagy Mozart-szonátát.”
(Bartók Béla: Magyar népzene és új magyar zene, 1928.)

Jobb nyarat talán el sem tudtak volna képzelni a szabadtéri koncertek szervezői, 
    mint az idei volt. Eső alig mosott el eseményt, a látogatóknak még pulóvert sem 
    kellett vinniük egy-egy estére. Fővárosunk még a régóta itt lakóknak is tud meglepetést okozni érdekes helyszínekkel. Az amúgy zsúfoltnak és egészségtelennek kikiáltott (bár nekem mindig  gyönyörű) belváros legbelsőbb részein is vannak olyan zárt udvarok, ahol öreg fák szomszédságában, zajtól, idegen fénytől védve élvezhető a muzsika. Ilyen helyszín a Petőfi Irodalmi Múzeum csendes, fás udvara, ahol nemrégiben hallhattuk Jánosiékat. Jánosi András első generációs táncházas muzsikus, ahogyan azt mondani szokták. Azaz ő is ott volt – vagy ott lehetett az első magyarországi táncházban valamikor 1972-ben. De az ihletet nem ott, hanem már korábban, családi körben kapta. Azóta hegedül, mindig társakkal. Jó ideje tanítja is a magyar népi hegedű technikát az ország első népzenei iskolájában. Sőt, nemrégiben népművészeti diplomát is szerzett egy norvég egyetemen, olyant, amilyen nálunk nem is létezik. 
 Az a műsoruk, amelynek hallgatója voltam, immár 25 éve létezik. Bartók műveket vetnek össze az eredetivel, azzal, amit feltehetőleg maga Bartók hallhatott a múlt század elején. Mindehhez némi próza – Bartók írások részletei Szabó András előadóművész tolmácsolásában – hallhatók és diaképek nézhetők – de erről még később.
 Bartók maga mondta el 1931-es egyik budapesti előadásában, hogyan kell a népzenét a magasabb műzenébe emelni. „Először is úgy, hogy a parasztdallamot minden változtatás nélkül, vagy csak alig variálva, kísérettel látjuk el, esetleg még elő- és utójáték közé foglaljuk… Az ilyen dolgozatok némi hasonlóságot mutatnak Bach korál-feldolgozásaival.”
 „A másiknál éppen fordítva: a parasztdallam csupán a mottó szerepét játssza, és fődolog az, ami köréje és alája helyeződik.”
 „Végezetül még egy harmadik módon mutatkozhatik a parasztzene hatása a zeneszerző műveiben. Ha tudniillik sem parasztdallamokat, sem parasztdallam-imitációkat nem dolgoz föl zenéjében, de zenéjéből mégis ugyanaz a levegő árad, mint a parasztzenéből… Vagyis: zenei anyanyelvévé lett ez a paraszti zenei kifejezési mód: oly szabadon használhatja és használja is, akárcsak a költő anyanyelvét.” 
 Nos, a három útból itt az elsőre hallhattunk példákat. Megszólalt többek között a Rapszódia, a Román táncok, a Tizenöt magyar parasztdal részletei, néhány duó és a Három Csík megyei népdal. A Bartók műveket Selmeczi János és Bíró Ágnes adták elő hegedűn, valamint Gábos Judit zongorán. Az eredetit a Jánosi együttes, kiegészülve Juhász Zoltánnal, aki különféle furulyákat és a dudát szólaltatta meg, valamint a kitűnő hangú, ehhez mérten azonban igen ritkán hallható Szűcs Miklóssal. 
 Szűcs Miklós az Alföldön él, ha hívják, jön-megy és énekel. Olyan természetességgel, ahogyan beszél, jár vagy eszik az ember. Semmi tetszelgés, kimódoltság vagy művészi allűr nincs az előadásában. Éppen ettől hiteles annyira, amennyire Bartók énekesei lehettek. Szövegmondása is élményszerű, minden szavát érteni. Ahogyan Szűcs Miklós énekel, úgy furulyázik Juhász Zoltán. Beszél a hangszere, elmondja azt, amit kézbentartója gondol, illetve gondolataiból nekünk szán. És ugyanígy tanít, nevel, nemesít Jánosi András hegedűhangja is. Birtokában van a teljes hegedűs fegyverzetnek, mindent meg tud csinálni az üveghangtól kezdve a spiccatoig, pedig lazán, kényelmesen, nem „hivatalos” stílusban tarja hangszerét. (Igaz is, hogyan lehetne egy lakodalmat végigmuzsikálni azzal a tartással, ahogyan a koncertmesteri székben szokás ülni??)
 És itt vitázott bennem a kettősgyökerű zenész. Népzene vagy műzene? Vannak ilyen kategóriák? Népi stílus, hivatalos stílus? Népi hangszerjáték, műzenei előadóművészet? Örök téma a kettő egybevetése. Melyik a jobb, melyik a természetesebb? Mindkettőnek megvannak a fegyveres követői és szószólói. Aki itt teszi le a voksát, amoda már nem is mehet, és fordítva.
 Pedig Bartók tudta, hogy ez nem így van. Bartóknak sikerült meglátni a kettő között azt az utat, mely nem elválaszt, hanem összeköt és egymás részévé teszi a lehetőségeket. Nem jobb egyik a másiknál. Nem nemesebb és nem nehezebb. Láthattuk ezen az esten is, hogy az utolsó pillanatokban a komolyzenészek beálltak a székelyföldi táncok előadásába. Míg Jánosi csak kevéssé, ők jobban izzadtak. Több energiát fektettek bele, mert furcsa volt nekik az a fajta előadásmód. De ugyanilyen furcsa volt Jánosinak eljátszani a Bartók duó szólamát, hisz nem volt mindennapos számára az a technika, melybe – igaz, már maga Bartók – kényszeríti bele az előadót.
 Márpedig ez nem baj. Mégha sokan annak is tartják. Hiszen természetes, hogy másképp játszik egy olyan falusi zenész, aki álló nap egészen mást csinál, mint az a komoly tanulmányokat folytatott művész, akinek viszont csak ez a munkája.
 A műsor része volt a diaporáma, mely tájképeket, paraszti arcokat, falurészleteket mutatott. A háttérben lévő vetítővásznon megjelenő – egyébként kitűnő fotók – valamiféle túlzott megfelelni akarásból – kettesével jelentek meg az osztott képmezőn. Méretarányuk különbözősége itt-ott zavarólag hatott. 
 Bár tudományos igénnyel készült a műsor, célja is valami ilyesmi volt: megmutatni, miből mi lett – nem érezte magát osztályteremben a hallgató. Sőt, élvezetes és jó hangulatú időt tölthetett el a Jánosi együttessel. Az előadói stílusok pedig bátran keveredhettek, hiszen a gyökér és a mondanivaló azonos volt. 
 Tudta ezt az a tücsök is, amely végig ott muzsikált valahol a közelben. Érezte, hogy ez az ő világa. A kaszálók és a búzatarlók illata érkezett meg a metropolisz közepébe.