FEHÉR ANIKÓ

ÜNNEP A NÉPZENE!

„Tanszékfoglaló” a Művészetek Palotájában, 2008. január 18.

A

Kodály-év adta az apropót, és a tarthatatlan igény a bázist ahhoz, a hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen meginduljon 2007 szeptemberében a népzenész képzés. Pontosabban: a népzenetanár képzés. Sokan azonosítják ezt a vadonatúj tanszakot az 1951-ben Kodály és Lajtha László nevével fémjelzett, a zenetudományi szakon belül létrejött népzenekutató szakkal, ahol négy kiváló és a mai napig is jelentős hatású tudós: Olsvai Imre, Sárosi Bálint, Tóth Margit és Vikár László végeztek. (Éppen 1956 tavaszán…) Most nem ez a szak éledt fel, hanem előadóművészeket és tanárokat képeznek nagy hiányt pótolva ezzel.

Január 18-án a Művészetek Palotája valódi népzenei ünnepet rendezett, amikor „Tanszékfoglaló” címmel meghirdette a népzene ünnepét. Ezt egy tudományos tanácskozás előzte meg, ahova Európa azon zenei felsőoktatási intézményeinek tanárai jöttek el, ahol már évek óta folyik népzeneoktatás. A beszélgetés több szempontból is hatástalan maradt. Elsősorban azért, mert alig kétszer annyian ültek a széksorokban, mint a pulpituson. Maguk a tanárok sem voltak jelen, csak kis létszámban. Hallgatót is alig láttam. Pedig az ő bőrükre megy ki a játék. Igaz, az előadók igen különböző, és főleg az elvárttól jelentősen eltérő szemléletről tettek tanúbizonyságot. A magyar népzenetudomány Bartók és Kodály szigorú tudományos elvei alapján kikristályosítva működik, nem beszélve népzenénk alapjaiban romlatlan, különleges voltáról. Bár a szó szoros értelmében nem él már a parasztzene, hisz éltető közege, a parasztság nem létezik, mégis vannak olyan szigetek, ahol tetten érhető a léte, emlékei, nyomai láthatóak. S ezért vagyunk még időben. Sokat várunk ettől a tanszaktól, drukkolunk az oktatóknak s a hallgatóknak.

A konferenciát követte a hangverseny, amely igazi közönségsikert hozott. Az is kiderült, hogy a CIB Bank „örökbe fogadta” a tanszakot, aminek nem lehet eléggé örülni. Biztosak lehetünk abban, hogy nem tették rosszul. Az, ami évezredes hagyománnyal bír, nem lehet rossz befektetés – akár párszáz évre is!

A koncert – a siker ellenére – némi rossz szájízt is hagyott: nem a tanszék tanárait vagy hallgatóit láttuk a színpadon. Ők csak részben képviseltették magukat. Sebő Ferenc, a szakma „nagy öregje” bebizonyította, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet megunni. Sokéves feldolgozásaihoz is tud olyan körítést adni, mely új szempontokat ébreszt a hallgatóban.

A legelgondolkodtatóbb a Vujicsics és a Söndörgő együttes páros fellépése volt. Ha csak annyit mondok, hogy a színpadon látható 11 szépszál férfiúból ötnek volt a vezetékneve Eredics – már mindent elmondtam. Ez az igazi hagyományőrzés! Ezt kell követnünk! Eredics Gábor, a Vujicsics vezetője tudhat valamit. Szerencsére a tanszak tanára ő is.

A Muzsikás-együttes Jandó Jenővel lépett fel. Szünetben többen felvetették a kérdést: az Allegro barbaro megszólalhat-e gyimesi ütőgardon kísérettel? Én azt mondom: miért ne? Választ csakis a „párosítás” meghallgatása adhat. Nem hiszem, hogy Bartók a fejét csóválta volna hallatán.

Problematikusabb volt az Etnofon zenei társulás és a négy ma leginkább foglalkoztatott énekesnő: Bognár Szilvia, Herczku Ágnes, Palya Beáta és Szalóki Ágnes fellépése. Kérdés, hogy a népzenei tanszak akar-e azonosulni ezzel az irányzattal, melyet ma jobb híján „világzene” címkével hirdetnek. Amit Palya Beáta csinál a népdalból, engem kissé szomorít, node aki szomorú, az hallgassa falusi parasztasszonyok felvételeit, azokban sosem csalódik…

Balogh Kálmán és a Parno Graszt a cigányfolklórt képviselték. Elemi erő, őssiker a MÜPÁ-ban! Ilyen ritkán van. Nem is érzékeltük, hol vagyunk, elszálltunk, élveztük az ősi, erőtől duzzadó magával ragadó ritmust, a pallérozatlanul ránk zúduló muzsikát.

A műsorvezetést Hamar Dánielre bízták a Muzsikásból. Afféle „jobb híján” jellegű választás volt ez. Azonban itt az ideje, hogy tudomásul vegyük: a hely kötelez! A nemzet hangversenyterme nem egy bulizós táncház, nem biztos, hogy a közönség beavatott, mindent félszavakból is értő szakmabéliek közössége. Vannak a konferálásnak is szabályai, melyeket mindenkinek be kell tartani, aki ilyesmire vállalkozik. Az egyik legalapvetőbb: a konferálás sosem a színpadi szerelésekről való figyelemelterelés eszköze. Aki ebbe belemegy, saját munkájának fontosságát és értékét kérdőjelezi meg.

De hát azért ez mégiscsak egy Egyetemi tanszékfoglaló volt: abból többet vártunk. A tanszak mentsége legyen az, hogy a szervezésben, a koncert műsorának összeállításában nem vettek részt. Ők a koncert nyereségéből részesültek, amellyel az oktatást segíthetik. 

A két esemény között körülültünk egy kerek asztalt a tanszék néhány oktatójával. Íme a beszélgetésünk:

Eredics Gábor zenetanár, a tanszak tanára

— Az idei felvételi egy különleges alkalom volt, lévén az első. Most nemcsak reális eséllyel rendelkezők jöttek, hanem egy népesebb kör. Ahol régebben folynak felvételik, ott jól behatárolható az az igényszint, amivel be lehet kerülni. Bármennyire is korrekt volt a felvételi tájékoztató – a pontos felvételi szintet mi is a felvételizők tudása alapján tudtuk csak megjelölni. Viszont – mivel nagyon sokan, 80-an jelentkeztek – valóban a legtehetségesebb 20 főt tudtuk felvenni. A felvettek összetételét megvizsgálva azt láthatjuk, hogy maga a szakma is magas szinten van, hisz van olyan hallgató, aki már évek óta komoly elismerést vívott ki a népzenei szakmában – és jól kirajzolódik, hogy azokból a középfokú tanintézményekből jövő jelöltek, ahol népzeneoktatás is van, nagyobb eséllyel felvételizhettek.

— Miért?

— Mert mi a tehetséget akartuk meglátni mindenképpen. Azt az ajándékot, azt a kondíciót, mely azt sejteti, hogy ő egy nagyszerű tanár, vagy egy nagyszerű előadó is lehet. Illetőleg olyan zenei ismeretei vannak, melyek a klasszikus zenészt és a népzenészt nem megkülönböztetik, hanem összekötik. A zeneelméleti szint magas volt, még a zongora is a klasszikus oktatásban elvárható „zongora kötelező” szintjén volt. Ez viszont egy nagy történelmi siker.

— Nem kellett kompromisszumokat kötni?

— Picit kellett. Volt három olyan jelölt, aki nagyon magas szinten birtokolta a hangszerét, elméletből vagy zongorából viszont kissé lejjebb volt. Náluk időleges engedményt tettünk, tehát az első félév végén nekik egy különbözeti vizsgát kellett tenni zongorából. Örömmel mondhatom, hogy ezen sikeresen átestek.

— Eddig a népzenészek kb. addig a szintig juthattak el, ahonnan most felvételiztek. Nem félnek-e a kihívástól? Lehet-e még fejleszteni őket?

Richter Pál zenetörténész, a tanszak vezetője

— A kihívás kétirányú. Az egyik irányban egyáltalán nem félünk, elméleti vonalon van mit tenni, ott nagy hiányosságok vannak. Előadóművészi vonalon pedig nyugodt lélekkel mondhatom, hogy olyan jól felvértezett tanári gárdánk van, hogy biztos vagyok benne, hogy megtalálják azokat a lényeges, de a mozgalmon belül létező tanítási és tanulási módszerekben gyakran elsikkadó, vagy nem elég figyelmet kapó momentumokat, amelyekkel tudják a diákokat tovább oktatni. Egészen biztos vagyok benne, hogy még egy olyan kiváló hegedűs is, mint pl. Ökrös Csaba hallgatónk is tud profitálni abból, ha egy kollégájának – még ha csak hospitálás szinten is – végigüli az óráját.

Másik: tisztában kell azzal lenni, hogy a népzenei repertoár azért mégsem olyan hatalmas, mint a klasszikus, és technikailag mégsem olyan magaslatokat ostromol, mint a klasszikus zenében, vagy a műzenében, de különbözik viszont stílusában, előadásmódjában, és ezek néha a klasszikus zenétől teljesen különböző módon érvényesülnek. Ezeket teljes biztonsággal kell tudnia egy népzenésznek, és ráadásul az egész nyelvterület viszonylatában tájékozottnak kell lennie és helyt kell állnia. Ez nem kevés!

— A mi időnkben elképzelhetetlen lett volna az, hogy a „szent falak” közé dudások, citerások jöjjenek. Most hogyan fogadják az egyéb tanszakok a népzenészeket?

— Pozitív változást érzékelek ahhoz képest, mint amikor kiderült, hogy népzene szak fog indulni. Mert akkor kaptunk, kaptam eleget. Most, hogy beindult az oktatás, és az első „csodán” túl vagyunk, valószínűleg többen végiggondolták a népzeneoktatás helyét és szerepét, nem beszélve sikeres tanszaki koncertünkről, amelyet több klasszikus tanár kolléga is megtisztelt jelenlétével, és hallotta, hogy mit tudnak, mit játszanak a diákok, az épület pedig nem dőlt össze. Azt hiszem, érzik a pozitív kisugárzást, ami a tanszak létrejöttéből, a népzenész diákok jelenlétéből adódik.  

— Ezen a konferencián is felmerült a terepmunka kérdése. Terveznek-e ilyesmit?

— Ez kétféleképpen valósulhat meg: vagy amolyan „utolsó óra”-szerűen, hogy a zenészt fölhozzuk, vagy pedig csoportos vagy osztálykirándulás formájában mi megyünk el hozzá. Nyilván ez drágább. Most a tavaszi szemeszterre tervezzük azt, hogy nem túl messzire, a Felvidékre, a Zobor-vidékre megyünk. Van, aki segít ebben. Vannak ötletek Erdély vonatkozásában is.

— Milyen egyéb tárgyak vannak a zenén kívül?

— Folklór elmélet, ezen belül szövegfolklór, népszokások, táncfolklorisztika, kutatáselmélet, népzenei archiválás, Népzene és műzene kapcsolatáról is tanulnak, egészen Bartókig, Kodályig. Néptáncot is tanulnak, gyakorlatban.

— Milyen lesz a végzettek jövője?

— Bízhatunk benne, hogy a zeneiskolák többsége foglalkoztatja majd őket. A 2009 szeptemberétől induló tanári mesterképzésben zenetanár diplomát (azaz szakirányú alsó- és középfokú népzenetanár) adunk.

— Valóban nagy az érdeklődés a népzenei tanulmányok iránt?

Jánosi András zenetanár, a tanszak tanára

— A finnek beszéltek arról, hogy náluk a zenetanároknak is továbbképzésszerűen beszélnek a népzenéről. Évek óta az Óbudai Népzeneiskolában egy akreditált tanfolyam keretén belül zenetanároknak hirdetnek ilyen előadássorozatokat. Nem nagy az érdeklődés…

— Mit lehetne tenni??

Richter Pál

Lassú munka ez. Direktben nem lehet valakivel megszerettetni a népzenét. Most már a 3. és 4. generáció jár a táncházakba.

— Nem gondolja, hogy ugyanaz a néhányezer ember jár minden népzenei – néptáncos eseményre?

— Igen, lehet, de a hatása mégis óriási.

Eredics Gábor

— Az a nagy probléma – és ezt az észak-európai kollégák nem érzékelik - nálunk van egy nagyon szép klasszikus zenei oktatási hálózat, és néhány helyen megfér a népzeneoktatás is. De az oktatás alapvetően a klasszikus zenére épül. A zeneiskolák tizenvalahány százalékában van csak népzeneoktatás. Mivel eddig felsőfokú népzenei képzés csak a nyíregyházi főiskolán volt, az itt szerzett diplomával sikerült megmenteni időlegesen a népzenetanári állások egy részét. Ha ez nincs, akkor ami eddig volt, most ezzel az új minősítési rendszerrel megszűnt volna. Ugyanakkor a nyíregyházi diploma – bár nagyon hasznos, de a továbblépésnek gátat vetett. Míg a klasszikus zenei tanárok egyetemi végzettséggel érkezhettek, a népzenetanárok ezt eddig nem tehették meg. A népzenetanári állások még mindig nagyon eltörpülnek a klasszikus zenei tanári állások száma mellett.

Richter Pál

— A svéd kolléga mondta, hogy náluk a népzene egyetemi képzése teremtette meg a piacot. Nálunk ez pont fordítva volt. Nálunk van egy abszolút működő, nagyon komoly piac, mely igényelte az igazán képzett szakembereket.

— Jobb helyzetben vagyunk mi.

— Igen. Szerintem ez egészségesebb. Nekünk nem kell a népzenét erőnek erejével felmutatni, keresni. Ha viszonylag keveseknek is, de éltető, és élő közege.Az osztrákoknak is van például Népzene Tára sorozata, ami már teljes. Meg kell nézni, hogy mit adtak ki ezekben a kötetekben. Magyar kutatói szemmel nézve: tücsköt, bogarat. Lehet benne olyan dallam, ének is, amelyet bárki falun lakó kitalált, elénekelt, leírt. Nem tudjuk, hogy a közösség szélesebb körben használta-e. Lehet, hogy nálunk is van olyan dal, amelynek ismerjük a szerzőjét, de tudjuk dokumentálni a dal közösségi használatát is. Nálunk fordított alkotásokat ismerünk: adott a hagyományos zenei anyag, elképzelhető, hogy egy jó énekes más szöveget tesz egy adott dallam alá.

Kalotaszegről jött Erzsi néni nemrég hozzánk, aki a falunak, Magyarvistának a költője. Ő írja a gyászbeszédeket is. Dalait eleve úgy írja, hogy 8 szótagosak legyenek, tehát jók legyenek a forgalomban lévő dallamokra.      

Jánosi András

— Nem akartam az északi kollégák szívét fájdítani azzal, hogy az azért egyedülálló, hogy nálunk ahol megmaradt a hangszeres népzenei hagyomány, az teljesen érintetlen az európai írásbeliségtől. Az észak-európai már nem egészen az. Ilyenért minimum Indiáig kéne elutaznia egy kutatónak, hogy ilyent találjon. És ez mégis itt van Európa szívében. A rektor úr azt mondta a köszöntőjében, hogy reméli, hogy a népzenei tanszak megjelenése kellőképpen „felhergeli” majd a klasszikus szakon tanulókat. Mert Bartók és Kodály zenéjének az előadásmódja csak ezen az úton újítható meg. És halljuk, hogy a diákság körében máris igen nagy az érdeklődés.