Garay György

A felsőfokú képzés hibája, hogy a fő cél: a pódiumra való nevelés

Kedves Elvtársak! Kedves Barátaim!

Elsősorban örömmel üdvözlöm a Zenepedagógus Szakosztály megalakulását, a referátumokat. Végre eljutottunk odáig, hogy saját fórumunk van, ahol megbeszélhetjük közös problémáinkat, és javaslatainkat szervezetten juttathatjuk tovább a hivatalos szervek felé. Sajnos, ezen kezdeti munkában külföldi szerződésem miatt én nem vehetek részt, ez azonban nem jelenti azt, hogy elszakadunk egymástól, mert részben a kapcsolatot tartani fogjuk, részben pedig szerződésem lejárta után ismét itt leszek, és ismét tevékenyen fogok részt venni a munkában.

A referátum egyes kérdéseihez szeretnék pár szóval hozzászólni, nem kritikaképpen és nem is olyan formán, mintha hiányt találnék, de egyes dolgokat szeretnék még jobban megvilágítani. Szerepelt ugyanis a referátumban egy olyan pont, mely szerint a zenei vonal a- követelményekhez képest túl van méretezve. Engedjék meg, hogy azt mondjam: nincs túlméretezve, csak itt soha nem történt még hivatalos felmérés, melynek alapján megállapítható, hogy mire van szükség az ország területén belül, és hogy mire van szükségünk export-célra. Ez a felmérés tudtommal már folyamatban van, és elkészültével tiszta képet fogunk kapni. Szeretném megállapítani: a felsőfokú tanításnak igen nagy hibája az, hogy a képzés fő célja a pódiumra nevelés, megfeledkezve arról, hogy zenekarok is vannak. Ezen kívül elhanyagoltuk a tanárok szemléletének olyan alakítását, hogy olyan fiatalságot neveljenek, amely nemcsak Budapesten, hanem vidéken is kész tanítani. Erre különben majd a végén visszatérek.

Egy másik probléma, amelynek megoldása szintén a Zenepedagógus Szakosztályra tartozik, a művész-tanári oklevél kérdése. A baj ott van, hogy az az ember, akiről eleve tudjuk, hogy tanár, vagy zenekari művész lesz, pontosan ugyanolyan feltételekkel vesz részt az oklevél pályázati munkában, mint akiről azt tartjuk, hogy pódiumra való. Ez helytelen.

A zenepedagógusok szakmai eloszlása is olyan tétel volna, amelyről sokat lehetne beszélni. Itt csak hivatkozom arra, hogy a régebbi időben majdnem minden polgári családnál volt zongora, az úgynevezett „jó családok” erre taníttatták gyermekeiket. E vonatkozásban már örvendetes a változás, mint ahogy a referátum is megállapította.

A tananyagra vonatkozóan azt kell mondanom, hogy bizonyos a túlterhelést illető vélemények, amelyről évek óta hallunk, rossz irányba terelődnek. Nem a marxizmus az, amit támadni kell, mint ahogy sokan mondják, hogy minek abból 3-4 óra hetenként. Higgyék el, erre szükség van. Ha mi a mai életnek megfelelni tudó művészeket akarunk nevelni, ezt csak olyan szempontok alapján tehetjük, melyek által növendékeink megismerik a mai életet és politikai beállítottságot. De talán megvizsgálhatnánk, hogy nem lehetne-e csökkenteni olyan óraszámokat, amelyeket valóban túlterhelőnek tartunk évek óta.

A stílusérzék fejlesztésében a pedagógusok - sajnos - nagyon sok hibát követnek el, főképpen azért, mert igen sok pedagógus a saját képére akarja növendékét tanítani. Elfelejtik azt, hogy a növendéknek is van egyénisége, amelyet ki kell fejleszteni. A növendéket gondolkodni kell megtanítani.

Itt van azután a versenyeken való nem kielégítő szereplésünk. Végre már ott tartunk: rájöttek, hogy technikai képzésre is szükség van. Éveken keresztül hallottuk, hogy a zenén keresztül kell a technikát is megtanulni. Ez sajnos olyan jelmondat, amely a gyenge technikai tudás felé vezet.

Engedjék meg, hogy örömmel üdvözöljem és megköszönjem a Művelődésügyi Minisztérium legújabb rendeletét, mely szerint a vidéki tanítás alapfeltétele annak, hogy Budapesten valaki állást kapjon. Bizonyosan senki sem fog elzárkózni az elől, hogy vidékre menjen, ha megfelelő lakást is biztosítanak részére.

A Pedagógus Szakosztály munkájához nagyon sok szerencsét és jó eredményeket kívánok.