FISCHER ANNIE RENDKÍVÜLI ÉLETE

I. rész

10 éve, hogy nincs közöttünk, de mi, akik ismertük, továbbra is együtt vagyunk Vele. Gondolunk rá, tanulunk abból amit Ő a művészet- és életszeretetről belénk oltott. Létrehoztunk egy Róla szóló könyvet sok dokumentációval, illusztrációval, azért, hogy hangfelvételein túl a képi és írott emlékek is fennmaradjanak. A könyv siker lett, ma már hozzájutni nem lehet, jogi okok miatt további megjelenése nem lehetséges. Akik ennek birtokában vannak, gyakran előveszik, olvasgatnak belőle, nézik a csodálatos fotókat. Fischer Annie emlékének ápolása azonban nem szűnik meg. Újabb hangfelvételek, videofelvételek kerültek elő, a „BBC Legends” sorozatban több angliai koncertfelvétele jelent meg, és egy osztrák lemezcég kiadta Bartók 3. zongoraversenyét Solti György vezényletével. Az Óbudai Társaskör évente rendez a művésznő születése napján koncertet. Törley Mária által megformált mellszobor kapcsán újabb film is készült róla a Magyar Televízióban.
    Barátaival, rokonaival és munkatársaival hangszalagra vettünk további visszaemlékezéseket, amelyekből szeretnénk most egy kis összeállítást átnyújtani. Néhány jellemző momentum ismételten előfordul az interjúkban, mivel úgy éreztük, érdemes különféle szemszögből is megismerni azokat.

Aligai történetek (barátok mesélik)

Férjével, Tóth Aladárral júniusban jöttek Aligára és késő nyárig, majdnem őszig maradtak, ahol szellemileg és testileg is feltöltődtek és Fischer Annie itt készült fel a szezonra. Egy Bösendorfer zongorán gyakorolt és férjével közösen állították össze a műsort. Nagyon szerény körülmények között töltötték itt nyaraikat. Előzőleg egy kicsit arrébb volt az üdülő épülete, de onnan el kellett költözniük, mert a szomszédban épülő pártüdülő területére esett a kis nyaralójuk. Bármit is ajánlottak helyette, nem fogadták el, ragaszkodtak az eredeti épülethez. Ezért a nyaralót nem sokkal arrébb újra felépítették számukra. Balatonaliga egy igen szép üdülőhely volt, Csók István, Spányi Béla festőművészek nyaraikat itt töltötték. A földbirtokos székesfehérvári Tóth család – Tóth Aladár ősei – is itt nyaraltak rendszeresen. Amikor a pártüdülő felépült, a közműveket egyszerűen kikapcsolták a környező villákból. Már az is privilégium volt, hogy az ő kertjükben és konyhájukban vízcsap volt. A környék lakói a löszfalnál lévő forráshoz jártak akkor vízért: „Ne oda menjetek, hanem gyertek hozzánk a kerti csaphoz” – mondta ő néhány számára kedves családnak és attól fogva három-négy család tőlük hozta a vizet. Ekkoriban szinte az egész Operaház ide vándorolt, mivel Tóth Aladár az Állami Operaház igazgatója volt. A gyermekek megbámulták Tóth Aladár Opel Capitain kocsiját és örömmel ették a fagylaltot, amit Annie hozott termoszban.
    Egyszerűségük, kedvességük mindenkit lefegyverezett és a kis nyaraló valójában egy szellemi fellegvár volt. Az itt lakók természetesnek vették, hogy naponta hallották Fischer Annie-t zongorázni.
    Nyaranta itt megfordult gyakran Kodály Zoltán és felesége, Jemnitz Sándor zenekritikus, Ungár Imre, Solti György feleségével Valerie-val, Szabolcsi Bence, Rév Lívia, Somogyi László, Végh Sándor, Kuttner Mihály – a zenei élet kiválóságai. Néha hajnali kettőig zajlottak a beszélgetések. Rendszeresen hallgatták a szebbnél szebb élő rádióközvetítéseket Bayreuthból, Salzburgból a Balaton partján is. A szereplő világhírű művészek közül sokakat személyesen ismertek, néhányan (például Elisabeth Schwarzkopf és férje) személyesen is megfordultak Aligán. Különleges világ nyílt itt meg az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán.
    A közös zenehallgatás szent esemény volt Annie és Aladár életében. Hangtalanul figyeltek és utána részletekbe menően megbeszélték a hallottakat. Egyes részeket zongorán is lejátszottak, ahogyan ők gondolták egy-egy frázis helyes megoldását. Egy régi, tekerős gramofonról hallgatták Bach h-moll miséjét, miközben Aladár Verne „Grand kapitány gyermekei”-t olvasta és ez szinte minden évben megismétlődött.
    Időbeosztásuk más volt, mint az átlagembereké. Későn keltek, későn ebédeltek, sokszor hajnalig fennmaradtak. Délelőtt Aladár kicsit kertészkedett: katonasorba rendezte a hajnalkákat a kertben. Később lementek horgászni csónakkal a távolabbi nádasba. Három-négyóra felé ebédeltek, majd ebéd után Aladár lefeküdt aludni. Késő délután és sokszor este Annie gyakorolt. Annie sokszor egyedül is horgászott, de a halat nem szerette leszedni a horogról. Ha fogott valamit, átkiabált a szomszédba és akármelyik szomszéd gyerek boldogan rohant, hogy leszedje a halat. A környék gyermekei imádtak Annie-ékhoz járni.
    A késő délután egy valódi szeánsz volt: együtt élvezték a naplementét és a madarak énekét. Aladár egy széken ült – szipkáját szívta, Annie a küszöbön ülve cigarettázott. A gyermekek sokszor csendben köréjük gyűltek. Este Annie újra gyakorolt, amennyiben erre kedve volt. Amikor finom, permetező eső esett, a zongorahang úgy áramlott a levegőben, mint egy szabadtéri hangverseny. Bár nem szerette, ha kifejezetten hallgatták gyakorlását, egy-egy szomszéd gyerek lapozhatott, amikor új darabot tanult. Ez nagy dicsőség volt!
    A vacsora igazi szertartás volt. Annie – aki kiválóan főzött - nagyon adott a szép terítésre, az ételek esztétikus elhelyezésére. A zenehallgatás közben értékelték a művet és az előadókat is. „Ezt nem így írta Beethoven” –mondta Aladár. „Ez túl merev, kitalált játékstílus - természetellenes. Miért játszanak Chopint csupa staccatóval? ” mondta Annie. Karmester ideáljaik közül Otto Klemperer – aki Tóth Aladár jóvoltából három csodálatos évaddal ajándékozta meg a magyar operaközönséget – és Wilhelm Furtwängler emelhető ki. Annie nem tudott a zenével kapcsolatban mellébeszélni. Ha nem tetszett egy koncert, inkább nem ment oda az előadóhoz a koncert után gratulálni, hiszen megbántani nem akarta. Mint őstehetség – 18 éves korában, legfiatalabbként nyerte meg a budapesti nemzetközi Liszt-versenyt – Aladárral való kapcsolatában szellemiekben tovább gazdagodott, de ehhez szükség volt veleszületett fogékonyságára és intelligenciájára.
    A sok turné ugyan fárasztotta, mégis több helyre – az olaszországi Toszkánába, dél-Franciaországba, Japánba - szívesen ment vissza. Férjével a Fidzsi szigeteken is járt, amelyről azt mondta, Aliga után talán ott lehetne még élni. A Balatont, a naplementét azonban semmiért sem cserélte volna el.

Életképek

Csodagyerekként indult, de ő ezt mégsem így élte meg. Harmonikus gyermekkorát szüleinek köszönhette – édesapja kiváló tollú újságíró volt. A szomszédban egy zongoratanárnő lakott és a kis Annie a zongora alól figyelte ott a tanítást. Utána otthon lejátszotta a darabokat édesanyja megdöbbenésére. Világos volt tehát adottsága és ezt a család hamar felfedezte. A szomszédban lakó nagynénje, a kiváló Eszti néni gramofonja révén kapta első zenei élményeit. Nem sokkal később Solti Györggyel együtt jártak órára a Zeneakadémiára, ahová kisgyermekként vették fel őket. A balatonfőkajári Solti család kiugróan tehetséges gyermeke mindig matrózblúzban jelent meg Székely Arnold óráin, általában utána jött Annie. A gyermek Fischer Annie muzsikált a Hubay palotában és fellépett Auguszta főhercegnő előtt. Édesanyja – amúgy rendkívüli ember – elvitte Rómába a pápához is. Egyik alkalommal egy művészházaspár, Irma Schaichet és férje Alexander, a budapesti Zeneakadémiáról már indulófélben figyelt fel a nagyteremből kiszűrődő zongorajátékra. Nem látták, ki zenél, de Alexander közölte: bemegyünk és meghallgatjuk. Nem akarták elhinni, hogy egy pöttöm gyermek játszott, akinek a lába alig érte el a pedált. A Svájcban élő házaspár hamarosan szerződtette a 11 éves Annie-t akinek így kezdődött el külföldi karrierje. „Irmuska” – ahogy Annie hívta a kiváló zongoraművésznőt és pedagógust – 93 éves korában bekövetkezett haláláig Annie egyik legjobb barátnője maradt. Annie húga Magda, szintén a zenei pályát választotta és sikeres zongorapedagógusként működött a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában.
Annie hamarosan ünnepelt koncertszólista lett. Gyermekként néha „rosszalkodott” – azaz nem gyakorolt eleget –, ekkor szülei kissé szigorúbbra fogták, de ez semmiféle lelki sérülést nem okozott. Egyszer fiatal leányként Amszterdamban lépett fel. Egyenesen a pályaudvarról érkezett a próba színhelyére, ahol a karmester-titán, Willem Mengelberg várta. Annie fáradt volt, nem akart gyakorolni. Mengelberg egyszerű módszert választott: a pályaudvarról egyenesen egy gyakorló terembe vitte és rázárta az ajtót. „Tessék gyakorolni!”

Fejér Gábor felvételei

    Annie koncertjeiről felsőfokon írt egy fiatal kritikus, Tóth Aladár. Annie édesanyja megkérte, hogy egy como-i koncertútra kísérje el és vigyázzon rá. Ennek a felkérésnek az eredménye halálig tartó, óriási szerelem lett. Így kezdődött a kapcsolat e két különleges ember között, akiknél nem számított a 16 év korkülönbség. 1937-ben kötöttek házasságot, amelytől fogva szinte szimbiózisban éltek, mindig együtt voltak, közösen gondolkodtak és életük fő éltető eleme a zene volt. A második világháború alatt egy turné kapcsán Svédországban rekedtek, ahol barátaik rábeszélésére kivárták a háború végét. Olyan családok vették őket körül, akik enyhíteni tudták a háború szörnyűségeit. Az itt készült fényképeken egy fiatal házaspár látható a tengerparton – a tenger, és azok „gyümölcsei” számukra mindig felüdülést jelentettek. Azonban fel sem merült végleges letelepedésük, az első adandó alkalommal hazajöttek. Megmaradtak azonban a svéd konyha jellegzetes elemei: kagyló, lazac, languszta. Polcaikat elárasztották e konzervek, melyeket különféle koncertútjaikról hoztak. Kulináris élményt jelentő vacsorákat rendeztek belőlük. A Rákosi korszak üldöztetései ugyan nem érintették közvetlenül őket, annál inkább környezetüket, barátaikat. Jó néhány ismerőst, barátot mentettek meg a kitelepítéstől. Annie még Rákosihoz is elment: „Életemben egyszer ki kellett ejtenem a számon, hogy elvtárs” – mondta, mikor az idős háztulajdonosukat próbálta megmenteni a kitelepítéstől. Az Operaház művészeit valaki feljelentette, mert részt vettek a török követség szilveszteri rendezvényén. Elbocsátás fenyegette őket, mégis sikerült ezt az ügyet is rendezni Tóth Aladár diplomatikus levele által, amit Révay „Miniszter Úr”- nak írt. Az Operaház eközben művészi fénykorát élte: Osváth Júlia korának egyik legnagyobb Mozart énekese, Székely Mihály minden idők egyik legnagyobb basszistája volt. Otto Klemperer, Sergio Failoni, Ferencsik János karmesterek, Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán rendezők, Márk Tivadar jelmeztervező fémjelezték e korszakot.
    Ezen idők hányattatásai során felidézték férjével a múltbeli emlékeket. A Pesti Napló időszaka az akkori magyar szellemi elit számára nagy jelentőségű volt. Aladárnak a szellemi csúcsot jelentette, hiszen olyan lapba írhatott rendszeresen, amelyben Ady költeményeinek első közlése is megjelent. Babits Mihály, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond személyes jó kapcsolatban voltak Tóth Aladárral. Birtokukban volt Bartók Béla levelezőlapja, melyen kéri Tóth Aladárt, hogy hallgassa meg egy próbán kétzongorás játékát Pásztory Dittával. „Érdekel a véleménye a darabról…”
     A Balatonaliga előtti időszakban Fonyódra jártak, ahol őszinte barátságba kerültek Egry József festőművésszel, szemük előtt születtek meg a híres alkotások. Amennyire anyagi lehetőségeik engedték, képeket vásároltak tőle.
    Rendszeresen összejártak Kodály Zoltánékkal. Aligán Annie kedvenc születésnapi mezei virágcsokrát szedte Kodály és Tóth Aladár (erről fotó is készült), miközben folyamatosan vitatkoztak a zenéről. Tóth Aladár Kodállyal való tanítvány-mester barátsága még a Pesti Napló időszakából eredt és ezt igen sok értékes levél bizonyítja.
    Tóth Aladár 1968-ban bekövetkezett halála éles választóvonal volt Fischer Annie életében. Egy évi szünet után mégis visszatért a koncertpódiumra. Férje gondolatban mindig vele volt, mindig emlékezett beszélgetéseikre, véleményére. Aladár betegségének utolsó hónapjaiban Annie még arra is gondolt, hogy a konyhaasztalba helyezhető orsós táskamagnetofonjukra rögzítse beszélgetéseiket, hiszen tudta, milyen érték tűnik el férje elvesztésével. A külföldi impresszáriók versengtek Fischer Annie-ért. Párizsban Andre Furno, Angliában Terry Harrison, Medák Sári és Ibsen Tillet nemcsak szervezőként, hanem barátként is mellette álltak, nem győzték rábeszélni az újabb és újabb koncertekre. Ibsen Tilletnek köszönhető az Edinburghi Fesztiválon való jó néhány csodálatos fellépése, amelyről hangfelvétel is fennmaradt. Jacques Leiser – aki többek között Richter és Callas amerikai útjait is szervezte – szívügyének tekintette, hogy Fischer Annie-t az amerikai közönség is megismerje. Tízévi munkájába került, hogy Annie-t erre rávegye. Japán útjain nagyon jól érezte magát, mert a japán ember egyénisége, fegyelmezettsége rokonszenves volt számára. Játékának szuggesztivitására jellemző volt, hogy a zárkózott japánok is óriási ovációban részesítették. A hazai hangversenyszervezői közül a legendás Kun Imre, valamint Sásdi Lili, Gedényi Ildikó, Mikle András, Strém Kálmán emelendő ki. Lakatos Éva, a Filharmónia igazgatója és Ferencsik János vezető karmester időszakára tehető Fischer Annie számtalan hazai koncertje. Nem rangsorolta a közönséget – a legeldugottabb vidéki helyen is ugyanazt nyújtotta, mint a világ zenei központjaiban. Ha gyakorolt, vagy próbált, játéka akkor is elmélyült, intenzív volt. Szívesen adott ifjúsági koncerteket, mert fontos nevelő eszköznek tartotta. Kifejezetten szeretett vidéki közönségnek játszani.
    Bartók Bélát példaképének tekintette, Dohnányi Ernőt tisztelte. Tudatában volt annak, hogy Bartók és Dohnányi mestere, Thomán István, Liszt Ferenc egyik legjobb tanítványa volt. Zongoraművész kortársai rendkívül érdekelték – a Cziffra Györggyel és Farnadi Edittel kapcsolatos konkurrencia-történetek mind nevetséges mesék – említette Annie barátainak. Legjobb barátai közé tartozott pályatársa Ungár Imre, a világtalan zongoraművész. Meghallgatták egymás koncertjeit majd részletesen megbeszélték őket. Nagyon adott Ungár Imre véleményére és emberségét példamutatónak tartotta. A következő generációból Vásáry Tamást szinte fiaként szerette, Frankl Péter is rendszeresen járt nála. Külföldre távozásuk után is szoros kapcsolatban maradt e két művésszel. A rákövetkező generációból Schiff András karrierjét előre megjósolta, koncertjein mindig jelen volt. Nemritkán összejárt velük és tanácsokat adott Failoni Donatella, Varga Csilla, Prunyi Ilona, Hauser Adrienne, Kocsis Zoltán, Baranyai László zongoraművészeknek. Japánban összetalálkozott Némethy Attila zongoraművésszel, ahol csak a hotel asztalán „zongorázva” volt módja elképzeléseinek bemutatására. Csoba Tünde fiatal zongoraművésszel sokat foglalkozott, nagy jövőt jósolt neki. A külföldi zongoraművészek közül meg kell említeni kölcsönös nagyrabecsülésüket Szvjatoszlav Richterrel, akinek minden magyarországi koncertjére elment. Martha Argerich játékát még varsói Chopin verseny-győztes időszakában hallotta és azonnal javasolta magyarországi meghívását, hiszen később ez szerinte már anyagilag nem lesz lehetséges. A fiatal művésznő Fischer Annie édesanyjának lakásában lakott és két felejthetetlen koncertet adott. Maurizio Pollininek is adott tanácsot és nagyra értékelte Emil Gilelsz virtuóz játékát, Clifford Curzon liráját, Rév Livia Debussy interpretációját. Bíró Sári amerikai zongoraművésznő hangfelvételeit eljuttatta a Magyar Rádióba. Svájcban együtt muzsikált Anda Gézával és Földes Andorral. A legfiatalabbakat is szívesen meghallgatta. Elmeséltette velük koncertélményeiket, akadémiai óráikat, meghallgatta véleményüket. Felfigyelt a gyermek Bogányi Gergely játékára és Szvétek László szép basszus-énekhangjára. Ő indította el a Keller vonósnégyes külföldi karrierjét, úgy, hogy akkor ők erről nem is tudtak. Főzés közben a rádióból hallotta játékukat és azonnal felhívta egyik impresszárióját, hogy foglalkozzon a kiváló muzsikusokkal. Amikor Keller András kislánya megszületett, nem véletlenül keresztelték Annie névre.
    Különleges fizikuma, szép, filigrán, jó alakja és rendkívül fotogén arca volt. Szerencsés alkattal és elképesztő fizikai teherbírással rendelkezett. Választékosan, nagyon elegánsan, mégis szerényen öltözködött és a járása – melyet édesanyjától örökölt – különlegesen szép volt. A repülőtéren már madártávlatból felismerték őt barátai jellegzetes és különlegesen harmonikus mozgásáról. Minden érdekelte, állandóan tv-t nézett, rádiót hallgatott, még a focimeccseket is élvezettel drukkolta végig. Szerette a játékokat, gyakran játszott magyar kártyát. Szívesen fejtett keresztrejtvényeket és jól szórakozott a japán játékautomata őrületen (ezt „pacsinkónak” hívják). Monte-Carlóban is szívesen (de nem igazi tétben) játszott. Sokat olvasott, többek között a számára nagyon kedves orosz klasszikusokat. A július kiemelkedő hónapjuk volt: 5-én Annie születésnapját, 26-án névnapját, 31-én házassági évfordulójukat ünnepelték. 28 évig élt férje nélkül, de a lakásban minden az ő emlékét idézte, a virágok, képek elrendezése ugyanolyan maradt. Ha valamilyen előadást, művészi alkotást értékelt, gyakran hozzátette: Aladár is így gondolta, Aladár ezt már korábban megjósolta. Utolsó pillanatáig aktív volt és szellemi erejének teljes birtokában hunyt el. És végül egy jellemző történet: Egy fárasztó martonvásári koncert után egy kis étteremben Annie kedvenc ételéből, a pacalpörköltből ismételten rendelt. Az étterem vezetője szomorú arccal jött ki: „Asszonyom, hiába ízlik annyira a főztöm, várni kell rá jócskán. Egy hangverseny volt itt, és olyan sokan jöttek utána ide, hogy minden elfogyott”. Annie csendesen mosolygott.

Lejegyezte: Székely György

FISCHER ANNIE RENDKIVÜLI ÉLETE

II. rész

Fischer Annie életéről szeretnénk tovább szólni, mivel a róla készült könyvnek utóélete lett. A benne szereplő kortársak közül többen jelt adtak magukról és a művésznő barátaival, pályatársaival, szeretteivel készült riportok még számos érdekességet tartalmaznak. Írásunk második részében is első kézből, Fischer Annie közvetlen környezetéből származnak a visszaemlékezések.

Egy rejtély megoldódik

Fischer Annie hagyatékában egy névtelen szerző versét találtuk, amelyet – mivel az egyértelműen Neki szólt – a róla szóló könyvben megjelentettük:

    Búcsú magamnak
    (Balatonaliga, 1975. aug. 1-2.)

    Az ifjúság, a zene, a szeretet,
    A barátság, a táj, a víz, a csönd
    minden, ami nélkül élni nem lehet,
    az idehúz, s itt újra rád köszönt.

    Hajnalka nem kúszik többé a falon,
    A csónak áll és búvik a madár.
    De látod, a tó, a nagyrét, a vadon,
    Az öböl és a nádas visszavár.
    És meredély alatt, víztükör fölött
    Itt áll a ház, beszél a zongora.
    A világ százmillió pontja között
    Hová tartozol inkább, mondd hova?

    Mert van vihar, napnyugta, teliholdak,
    De volt hajnalka és volt gyurgyalag,
    Mindaz, a „volt” és „van” itt összeolvad,
    Eggyé válik és egyként megmarad.

    Lehet-e gazdagabb, akinek ennyi
    S ilyen „volt” volt az élet, a világ
    Most már… amerre látsz. Ha akarsz menni.
    De mindig magaddal viszed Aligát.

Bárkitől is kérdeztük, mindenki bizonytalan volt a szerző személyében. A könyv megjelenése után azonban meglett a megoldás, amelyről egy levél szól:           
„Budapesten jártamban kezembe került Fischer Annie-ról szóló könyvük, amely – mert én is nagyon tiszteltem, és szerettem őt – nagyon nagy örömöt okozott.
Az utolsó oldalon észrevettem a felhívást: amennyiben valami észrevételünk volna, nekünk, olvasóknak, kérik hozzászólásunkat, vagy segítségünket. Nos, felfedem a 184. oldalon lévő „anonim” kis búcsúvers íróját: Szabolcsi Évát, aki irodalomtörténész – Szabolcsi Bence lánya – volt. Megismertem az írását… „

Köszöntéssel
Dobozi-Sirokay Zsuzsanna
zongoraművész


Egy iskolai fénykép nyomában

Egy megsárgult fényképen Fischer Annie osztálytársai körében látható. További információink nemigen voltak Annie iskolás életéről. Az első sorban két iker kislány ül, akikkel - a könyvnek köszönhetően - 2005-ben találkoztunk.
    A Szekeres Margit Leányliceumba járt Kaba Mária és Kaba Márta, ahová „Fischer Anna” néven járt Annie.

Kaba Mária:
„Ez magániskola volt, ahová Annie-val együtt jártunk és nemsokára igen jó barátságba kerültünk. Iskolán kívül is összejártunk, és Annie több alkalommal is velünk nyaralt Siófokon és Abbáziában. A barátság egészen Annie férjhezmeneteléig igen szoros volt, de az élet attól fogva elválasztott minket. Én Amerikába kerültem, testvérem is férjhez ment, bár ő Budapesten maradt. Annie koncertjein azonban amikor csak tudtunk, részt vettünk és én tanúja voltam két amerikai hangversenyének, köztük a Carnegie Hall-ban tartott zongoraestjének is. Ezt követően meghívtuk Annie-t vacsorázni, ahol döbbenten láttam, Annie mennyi csigát evett meg. Sajnos Annie Amerikát nem nagyon szerette, nem érezte ott jól magát, ezért talán kétszer volt nálunk, többször nem sikerült őt amerikai turnéra rávenni. Az évek gyorsan teltek, de találkoztunk még Vele nem sokkal halála előtt is, amikor Amerikából hazalátogattam.”

Kaba Márta:
„Annie az iskolát komolyan vette, de ekkor már koncertező csodagyerek volt. 1933-ban megnyerte a nemzetközi Liszt-versenyt, amelyet mi is végigdrukkoltunk az Annie-t ugyancsak szerető édesanyánkkal együtt. Olyan jóban voltunk, hogy „hármas ikreknek” neveztek minket. Koncertjei miatt Annie ugyan sokat hiányzott, de ha jelen volt, szinte pillanatok alatt mindent megtanult és jó osztályzatokat szerzett. Egy zenekedvelő unokaöcsünkkel sokat zenélt együtt, még könnyűzenét is játszottak. Bátyámmal, valamint unokaöcsémmel, Carelli Gábor énekessel is gyakran és szívesen volt együtt.
    Később, az iskola elvégzése után a Zserbóban volt a találkozóhelyünk. Édesanyját és testvérét, Magdát nagyon szerettük. Annie nem győzte hangsúlyozni, hogy Magda milyen kiváló zongorista. „Jobban játszik, mint én” mondta gyakran. Mamája imádta lányait, de Annie szerinte nem gyakorolt eleget, emiatt voltak nézeteltéréseik. Sokkal később Balatonaligán, tündéri kis házukban többször meglátogattuk, férje halála után is. Láttuk, milyen menedék volt számára ez a hely, amely miatt nem nagyon vállalt nyáron koncerteket. Annie olyan természetes ember volt, mint bármelyikünk, nem éreztette környezetében különleges képességeit.

Rév Lívia emlékeiből:
A Franciaországban élő Rév Líviát az utóbbi években ismerte meg a hazai zenei közönség. Pedig világszerte ismert koncertzongorista, aki most, kilencvenedik éve felé is csodálatosan muzsikál. Bár gyermekei felnevelése miatt karrierje nem volt töretlen, fellépett a világ vezető zenekaraival, karmestereivel. Starker János világhírű csellóművész kamarapartnere volt. Debussy és Chopin lemezfelvételeit nemzetközi elismerés övezi. 2005-ben a Nemzeti Koncertteremben adott nagysikerű Debussy estet.

„Azonos napon, bár nem azonos évben születtünk (akár Starker János). Első koncertjét soha nem fogom elfelejteni, annyira megfogott - számomra borzongatóan nagy élmény volt. Már egészen fiatal korában (gyermekkorunk óta ismertük egymást) olyan intenzív, olyan mély volt a játéka, amelyhez foghatót azóta sem hallottam. Én már ötéves koromban elhatároztam, hogy zongoraművész leszek, de nem szólista, hanem kamarazenész akartam lenni. Ő Székely Arnoldnál tanult, aki ügyvéd és zongorista volt, eredetileg az első világháború alatt helyettesként került az Akadémiára. Végül megszerették, bennmaradt, de azt mondhatnám, hogy ő is sokat tanult egyes tanítványaitól. Érdekes, hogy később Franciaországba került, ahol többször találkoztunk, jó viszonyba kerültünk. Az én tanárnőm Varró Margit, korának egyik legnagyobb zenepedagógusa volt. Annie-t csak akkor vállalta volna, ha az ő osztályába jár, nem Dohnányihoz. Így tehát Dohnányi Ernő és Székely Arnold lettek Annie tanárai, de Székely Arnold kitűnő asszisztensének, Küssler Ilonkának – egy nagyszerű tanárnőnek - a nevét is meg kell említeni, mivel szerintem Annie igen sokat köszönhetett neki is. Ő később Olaszországban lett neves zongoratanárnő.
    A háború után külföldre kerültem és Annie-val sokat voltunk együtt külföldi koncertútjai alkalmából. Sokszor meglátogatott engem Párizsban is. Ha vacsorára jött hozzánk, kedvencét, osztrigát tálaltunk fel neki. Bizalmába avatott. Amikor gyermeket vártam megjegyezte: „Gyermeket vársz, zongorista karriernél ez lehetetlen!”
    Két évvel később két kis babámat látva folytak a könnyei. „Én nem tudom a dolgokat félig elvégezni” – mondta. Úgy gondolta, egy nemzetközi koncertkarrier nem teszi lehetővé a tisztességes gyermeknevelést – és ebben igazat adtam neki. Én a gyermekeket választottam, karrierem megszakadt, később nagyon nehéz volt az újrakezdés.
    Tóth Aladár nem csak férje, mestere is volt. Szerintem többet tanult tőle, mint Dohnányitól. Egy párizsi „Hammerklavier” szonáta előadása után úgy éreztem, Beethoven óta ezt így nem játszották. Sokat jelenthetett számára e darab, mivel nem sokkal később – már Londonban – a ráadások között is ennek a fuga-tételét játszotta. Játékában nagy szerepe volt az ösztönösségnek, szinte sohasem játszott egy darabot kétszer ugyanúgy. Meghatározó élmény volt vele Mozart d-moll és Schumann a-moll zongoraversenyének lassú tétele, amelynél szebb interpretációt elképzelhetetlennek tartok. Képzeletében már előre megjelent a schumanni zene, a lassú tétel lélegzetszerű kezdete, mint egy gondolat folytatása. A közönség meghódítása a művészek titka – ennek ő teljes birtokában volt. A lámpaláz és a drukk nagyobb volt édesanyjánál és Magda húgánál, akik be sem ültek a koncertjére, kívül izgultak.
    Magda huga egyébként kiváló muzsikus volt, én tanúja voltam egy Appassionata előadásának. Amikor eljátszotta, leborult a zongorára és zokogott – „nem sikerült” – mondta. Mi remek előadásnak éreztük. Sajnos nem volt önbizalma, nem tudott koncertkarriert létrehozni, ráadásul ő később kezdett el zongorázni, mint Annie.
    Annie a kollégákkal szeretett beszélgetni az előadói stílusról és ekkor nyugodtan, de határozottan érvelt. Nem felejtem el, hogy Londonban egy kévézó teraszán Kocsis Zolit egyszer teljesen kihozta a sodrából egy Beethoven szonáta felfogásáról szóló vita során. „Annie nénivel nem lehet vitatkozni” kiáltott rá Kocsis – ennek tanúja voltam. Annie-t ez sem zavarta, számomra pedig nyilvánvaló volt, hogy mindenki a saját felfogását kell, hogy kövesse. Annie példája nyomán én is igyekeztem támogatni a kiemelkedő fiatal művészeket. 1972-ben Antibes-ban fesztivált rendeztem, amelyre meghívtam Kocsis Zoltánt és Ránki Dezsőt, akik nálam gyakoroltak. Koncertjeiket a francia TV is közvetítette és ezzel megindult nemzetközi karrierjük.”

Az utolsó évek barátsága

Prunyi Ilona zongoraművésznő játékára rádióhangversenyek hallgatása során figyelt fel Fischer Annie és környezetében tudtak arról, hogy ismeretlenül is nagyra értékelte produkcióit.
    „Zavarbaejtő a tény, hogy Vele semmiféle kapcsolatom nem volt élete utolsó négy évéig. Ennek oka az volt, hogy vidéki vagyok, csak főiskolás koromban hallhattam, de nehezen jutottam be a koncertjeire. 1961-ben részt vettem egy Liszt versenyen, amin jelen volt – és később kiderült, hogy emlékezett rám. Én bálványként tiszteltem és nem mertem a közelébe kerülni. Egyik utolsó budapesti Beethoven estjén olyan torokszorító élményben volt részem, hogy úgy éreztem, mégis be kell mennem hozzá, ismeretlenül is. Meglepetésként ért, hogy tudott rólam, nevemet mondva leállította a gratulációkat, megfogta a kezemet és azt mondta: „Te vagy a Prunyi? Te tudod, hogy én Téged, hogy becsüllek?” Úgy éreztem megfordul a világ velem, ennél nagyobb ajándékban nem lehetett részem, de továbbra sem volt bátorságom Őt megkeresni. Magda hugával jó kapcsolatom volt, és amikor első magyarországi lemezem megjelent, Magdának mondtam, hogy szeretném ezt Annie-nak átnyújtani. Az idő telt és egyszer csak Magda felhívott: „Annie már várja, hogy hívd fel.” Azóta is hihetetlen számomra ez a kezdeményezés, amelyből barátság lett. Első találkozásunkkor késő este már menni akartam, amikor Annie fiatalosan felpattant: „Ha most már itt vagy, nem mehetsz el ilyen korán” – éjjel kettőig maradtam. Ezt követően Annie élete végéig legalább hetente találkoztunk, vagy telefonon beszélgettünk – zenéről, szakmáról, egyebekről is. Néha próbára tette egyenességemet. Egy zongorista-barát koncertjéről kérte ki véleményemet – én megmondtam, hogy nem tetszett. „Majd megbeszéljük, otthon is meghallgatjuk a koncertet.” „Valóban ez az előadás tényleg kissé üres volt” mondta ő. Látta őszinteségemet és úgy éreztem, Neki erre volt szüksége és új emberi kapcsolatot jelenthettem neki. Meghallgatta Beethoven játékomat, amelyben bizonytalan voltam, bíztatott, hogy minél többet játsszam. Javasolta, hogy Dohnányi műveivel bővítsem repertoáromat, amelynek köszönhetően később, 2002-ben a Dohnányi évforduló kapcsán sok felkérést kaptam. Szigorúság, zárkózottság – a róla terjedő tévhitek számomra eloszlottak - közvetlen, egyszerű, teljesen kortalan asszonyt láttam, aki a sérelmeit is méltósággal viselte. „Játszhatom még a Kreislerianát?” – kérdezte és csodálatos részleteket mutatott. Egy másik alkalommal négy adag tatárbifsztek és két üveg sör elfogyasztása után éjfélkor leült a zongorához és eljátszotta a teljes Kreislerianát. A végén rám nézett, látta hogy sápadtan, megkövülve nézek előre: „De furcsán nézel Mucikám!”. Magamhoz térve tréfásra fogtam: „A sárga irigység fog el, hogy Te itt miket csinálsz” Rámnevetett: „Milyen jópofa tudsz lenni!”
    Máskor: „Most hallgassuk meg a rossz Beethoven felvételeimet” – és lejátszotta a lemezfelvételeiből általa rossznak talált részeket. Kiértékeltük, és láttam, hogy Annie-t mennyire foglalkoztatta a szonáták felvételének problémája. Jónéhány szonátát már javasolt volna kiadásra, ám a komplett sorozatot nem. Ugyanakkor érezte azt is, hogy a darabok kis részletekből való összevágása nem vezet soha tökéletes eredményre. Egyik legjobb előadásának az opus 26.-os szonátát tartotta.
    Egyszer Liszt Desz-dúr etüdjéről beszélgettünk telefonon. Az elején kicsit „zuborog” az enyém (azaz nem eléggé piano szerk.) – mondom a telefonba. Ekkor Annie odavitte a kagylót a zongorához: „Régen játszottam, de most figyelj” – „Te Annie – mondom – Neked is „zuborog”. Annie mégegyszer eljátszotta –„Tényleg – mondta – tudod mit, zágson!” –és belenevetett a kagylóba.
Amikor beteg lettem és vizsgálatok alatt álltam, keresett telefonon – aggódó hangja máig megvan az üzenetrögzítő szalagján. „Remélem, nincs komoly baj, Annie voltam”. Mint kincset őrzöm a hangját tudva azt is, ez milyen ritkaság. Ugyancsak őrzök egy kis videofelvételt, ahol egy koncertemen megjelent. Beethoven G-dúr zongoraversenyét játszottam Vásáry Tamás vezényletével - ezt is Annie szervezte – és a szünetben Annie barátokkal beszélgetett. A koncert felvételét később meghallgattuk - ez volt a kérésem, mivel egy turné előtt álltunk. Két helyen volt némi kifogása, de az egészet helyben hagyta, jónak találta - ezzel lelket öntött belém.
    Egyszer megálltam lakásában egy fénykép előtt. „Annie, ki ez a gyönyörű férfi?” „Hát nem ismered fel? Ő volt a férjem, Aladár” „Ilyen jóképű, sármos ember volt?” „Volt az!” – mondta Annie gyermekes, hamiskás mosollyal.
    „Képzeld el, hogy gyerekként ismertem meg „Aladár bácsit”, hiszen sok fellépésemről írt kritikát, majd a család barátja lett. Én meg csak nőttem, cseperedtem és egyszer csak észrevettem, hogy másképp kezdek el érezni iránta”.

 (A szerk.megj.: A gyermek Fischer Annie-ról Tóth Aladár 27 éves korában írt először, 12 év múlva összeházasodtak. E kritikákat nem engedte újra publikálni. Összegyűjtve első alkalommal a Fischer Annie-ról szóló könyvben jelentek meg. Levelezésük - egy páratlan kapcsolat dokumentumanyaga - Fischer Magda tulajdonában van).

1995 húsvétja utáni csütörtökre tervezett koncertemről beszélgettünk telefonon vasárnap. „Tudod mit, most én is megyek, ütök egy kis billentyűt” – pontosan emlékszem, ahogy kifejezte magát. Szerette néha átnézni azt a darabot, amelyet én is éppen játszottam. „Csütörtökön a hátsó sorban megvan a jegyed, ahogy kérted, menjél, ütögesd a billentyűt” mondtam. Kedden tudtam meg halálhírét, amely számomra felfoghatatlan volt. El akartam halasztani a koncertet, de ekkor valami visszhangzott Annie-val való korábbi beszélgetésünkből. Liszt Faust szimfóniájának Margit tétele szerepelt a programban. „Ezt az unalmas tételt akarod játszani?” – kérdezte Annie. „Annie, ez olyan mennyei nyugalom – én most úgy érzem, megbékélő, nyugalmas darabra van szükségem” – válaszoltam. „Ja, az más, akkor játszd”. Még vasárnap is erről beszéltünk, hétfőn már nem élt. Úgy éreztem, ezt csütörtökön Neki játszom – ahogy neki szólt a fehér virágcsokor az ülőhelyén, emlékezésként kései találkozásunkra.”

Az ügyvéd unoka

Dr. Tóth Péter, ügyvéd, Tóth Aladár előző házasságából származó gyermekének fia, azaz Tóth Aladár unokája, sokat volt együtt Fischer Annie-val.

„Gyermekkoromból kevés élményem van róluk, ezek közé tartoznak balatonaligai utazásaink a „híres” Opel Capitain-al, nagyapám kocsijával, amelyet egy gyűjtő őriz. Később,a hetvenes évek felé kerültem Vele tartósabb kapcsolatba, és akkor sokat hallottam őt koncertjein. Amikor jogosítványom lett, megkért, hogy egy olaszországi turnéjára vigyem el, onnét kezdve többször vittem őt szolgálati útlevéllel nyugatra, ami a nyolcvanas évek elején számomra egy csoda volt. Olaszországi autós útjaink során – imádta az olaszokat, jól beszélt olaszul - 7-10 nap alatt 2-4 koncertet adott. Elkisértem őt egyik japán útjára is, elvittem őt Svájcba, Locarnóba, Vásáry Tamás nyaralójába.
    Külföldi utjain – de itthon is - Annie délben négy kávét fogyasztott, majd délután két-három óra után kezdett el „élni”, öt óra körül evett valamit, majd koncert után este 11 körül vacsoráztunk – Olaszországban jó pizzákat is – és Ő hajnali háromkor feküdt le. Reggeltől ezért mindig fél szabadnapom volt. Dohányzása hihetetlen volt, napi négy dobozzal szívott, délben rágyújtott és folyamatosan dohányzott. Kis ezüstfedeles hamutálcái voltak, az autó füstfelhőben úszott. Olaszországban fél tízkor kezdődtek a koncertek, a szervezés gyakran laza volt. Nemritkán az előadóteremnél nem volt senki, nem találtuk a zongorát. Csak 20 perceket próbált, ellenőrizte a hangolást, komolyabb gyakorlást nemigen tapasztaltam. Azonban a koncert előtt két órával visszamentünk, egyedül maradt, koncentrált – azaz cigarettázott, egy kis vizet ivott - semmi egyébre nem volt szüksége.
    Ruháival mindig elégedetlen volt, főleg anyagokat vett. Órákig válogattuk ezeket ismert kedves boltjaiban, ahol már törzsvendégnek számított. Ízlése mintaszerű volt, mindent aprólékosan, lassan intézett. Arra nagyon adott, hogy mindig frissen, üdén jelenjen meg. Kissé magas sarkú cipő, blúz, szoknya – nadrágot sosem hordott. Mindig csinos volt, idős korában is. A közönség felé finom mosollyal fordult – előtte egy-két szippantás, és két szám közötti meghajlásoknál már kezemben kellett, hogy legyen az égő cigaretta.
    A koncert másnapján órákig gyalogoltunk, mászkáltunk, nézegettünk. Mindig volt nála „háborús tartalék”: szalonna, kolbász, kenyér. Tudott élni, mindig megtalálta maga körül a harmóniát, panaszkodni ritkán hallottam. Nagyapámmal való együttélése volt életének nagy csodája, elvesztése törés volt életében.
    Lakásuk érdekes volt: egy kanapé két karosszékkel – ő mindig a jobboldalon ült. Hátul nagyapám íróasztala, öt nagy szekrény tele irattal, nagyapám írásaival, amelyekhez Annie – miután valakit megkért, hogy rendezze azokat - soha többé nem nyúlt. A kis ezüst hamutartók a lakás legtöbb pontján láthatók voltak. Nagyapám halálától kezdve Annie nem tartott karácsonyt, bezárkózott, egyedül volt. Korábban napokon át, hihetetlen műgonddal készültek együtt az ünnepre.
    Egy földközi tengeri útra is elvitt, amikor egy beugrásra mondott igent (nagyon szerette a hirtelen döntéseket) egy francia szervezésű „muzsikáló” luxushajón. Vásáry Tamás ötlete nyomán a szervező impresszárió, André Böröcz felhívta, hogy vállalja el a hajón való fellépést. Elrepültünk – a hajó már Törökországban állt - majd felszálltunk és ott beszéltük meg a programot. Egy szóló és egy zenekari estje volt, a többi időt nyaralással töltöttük, hatalmas svédasztalok „társaságában”. Négyszáz fős hajó volt, a személyzet is többszázra volt tehető. Mérhetetlen luxus - szmokingos vacsorák, saját nyomdával nyomtatott programok, menük, meghívók a hajón, vagy egy csodálatos városban rendezett koncertre, amelyen világhírességek működtek közre - akik boldogan eljöttek nyaralni is ide. Rendszeres vendég volt Isaac Stern, Maurice André, Pinchas Zukermann. Annie szabadidejében úszott, napozott, beszélgetett az itt lévő sztár-barátokkal, köztük Vásáry Tamással. Végül Toulonban szálltunk ki, majd Annie kedvenc helyén, Mantonban maradt még két hétig, amelynek fesztiválján rendszeres vendég volt.
    Japánban mindig nagyon jól érezte magát, még 1992-ben is járt ott. A hosszú repülőút és az átállás nem fárasztotta, mivel egész életében keveset aludt. Elmentünk a legzsúfoltabb piacokra, halat, húsokat ettünk, sört ittunk, bementünk „pacsinkót” (a japánok kedvenc játékautomatái) játszani.
    Kényelmes, nagy koncerttermek, kiváló zongorák, kellemes körülmények – ezt nagyon szerette, akárcsak a „tengeri herkentyűket” – állandóan ezeket ettük itt is, akárcsak Olaszországban. 1996-ra is megbeszélt egy utat Japánba, amelyre sajnos már nem kerülhetett sor.”

„A láthatatlan ember”

Patik Ferenc az Annie barátai által is ismert „Ferike”, aki 17 éven át gondoskodott arról, hogy a művésznő körül rend, szervezettség legyen, aki ha kellett sofőr volt, ezermester, vagy futár – mindezt a legnagyobb szerénységgel, szinte „láthatatlanul” vitte véghez. A szálak még régebbre vezetnek, hiszen feleségének, Györgyinek szülei Fischer Annie-val évtizedeken át egy házban éltek.

Patikné, Harsányi Györgyi:
„A Fischer Annie-Tóth Aladár házaspár születésemtől fogva ismert, sok közös élményem van velük. Soha nem felejtem el a karácsonyokat, amikor ők minden évben egy hatalmas doboz ajándékkal – benne a nagy kincsekkel: tollakkal, ruhákkal, festékekkel és élelmiszerekkel - jelentek meg. „Külföldi virsli” mondtam egyszer – ami szlogenként visszatért Annie-nál. Jó hallásom volt, és titokban hetente egyszer tanítgattak zongorázni - ekkor 6 éves voltam. Karácsonykor gyertyafény, hangulatvilágítás, és szüleim legnagyobb meglepetésére Aladár bácsival négykezest adtunk elő. Nemsokára hegedülni kezdtem egy zeneiskolában, de pályám végül a közgazdaság felé vezetett, a zene szeretete azonban megmaradt. Balatonaligán két hónapot töltöttünk lánytestvéremmel. Édesapám Trabanttal vitt le minket és Annie nénit, aki élvezte a ”trabantozást”. A sok gyerek, majd később a mi gyermekeink szintén együtt nyaraltak az ő szomszédságában. Aligán azóta is emlegetik a vízen át hangzó csodálatos zongoraszót – Fischer Annie gyakorlását. ”

Patik Ferenc:
„Fischer Annie mellett 1978-tól töltöttem be egyfajta „mindenes” funkciót és ez a művésznő élete végéig tartott. Először kisebb munkákra kért fel, Magda hugával kapcsolatos sofőri, bevásárlási segítségre. Később szólt, hogy levinném-e őket Balatonra (néha a sofőr nem állott rendelkezésre). Én saját munkám mellett végeztem el ezt a tevékenységet, amely egyre gyakoribb lett az évek során. Ausztriába, Gidon Krémer lockenhaus-i fesztiváljára vittem őt el először Magda húgával, ahol különleges, baráti környezetben muzsikálhatott. Ezt követően Olaszországban – Padovában – voltunk, majd Franciaországba és Monte Carloba, később Spanyolországba, Japánba utaztunk. Segítettem a csomagolásnál, a dolgok elrendezésénél, az volt a fontos, hogy elérhető legyek. A Füles-rejtvényújságok az utazáshoz elengedhetetlenek voltak, imádott keresztrejtvényt fejteni.
    Olasz útjaink közül emlékezetes volt egy sziciliai utazás. Egy vendéglőben hatalmas osztrigákat kaptunk, amelytől ő úgy el volt ragadtatva, hogy a koncert után is elment oda barátaival vacsorázni. A kis „fapados vendéglőt” akkorra már kidíszítették, a tulajdonos meghívott minket házába, ahol a művésznő a ház zongoráján egy rövid hangversenyt is adott. Megható, szép élmény volt.
    Koncertjei előtt előkészítettem a környezetet, majd a háttérből figyeltem, van-e kívánsága. Koncert közben a taps alatt már meggyújtottam következő cigarettáját. Utána bőséges vacsorák következtek: külföldön tengeri ételek, itthon általa főzött töltött káposzta volt a „sláger”, amelyhez a hagymát én készítettem el. Sokat mentem vele piacokra. Padovában volt egy bőrkereskedő embere, akinek anyagait itthon csináltatta meg egy szabónál, akinél gyönyörű antilop kabátok készültek.
    Művészbarátaival nagyon szeretett együtt lenni. Mindig elment Frankl Péter, Pauk György és Vásáry Tamás koncertjeire, akiket azután meghívott otthonába vacsorára, beszélgetésre. Ilyenkor hajnali négy-ötig zajlott az alábbi zenei párbeszéd: „Tudod Tamás, amikor dö-dö-dö, dö-dö-dö, akkor talán dö-dö-dö, dö-dö-dö” és órákig így elzenélgettek. Én rendkívül élveztem ezeket a különleges beszélgetéseket, amelyekhez székelykáposzta, sör, snapsz dukált.
    Szeretett tévézni, de nagyon furcsa módon: a zongoráján állt a kis képernyős televízió, a hangot levette, közben zongorázott. Ha valami érdekelte, ráadta a hangot. A rádió állandóan be volt kapcsolva, a politika is érdekelte és szerette a koncert-közvetítéseket. A nagy lemez- és magnófelvétel gyűjteményt férje halála után már ritkán használta. Volt CD lejátszója, de sem a készülékkel, sem a CD hangzásával nem volt kibékülve. Nem szerette, ha koncertjeit rögzítették, de ha már megtörtént, nem tiltakozott ellene. Rómában például egy páholyból felvették videóra egy hangversenyét, amelyet az azt követő fogadáson a koncert szervezője át is adott neki.
    A nyolcvanas évek közepén szeme rohamosan romlott. Orvoshoz azonban nem akart menni. Azzal érvelt, hogy korábban Münchenben azt mondták neki, hogy nem lehet rajta segíteni. Már nagyítóval is alig látott, úgy kellett egy ifjúsági koncerten az utat szalagokkal megjelölni. Végül, nagy szerencsére egyik barátnőjének sikerült rábeszélnie, hogy szürke hályogját megoperáltassa a Rókus kórházban. A sikeres műtétet követően a karácsonyi ünnepek között egyedül feküdt egy nagy kórteremben. Barátai meglátogatták, ő nevetgélt, dohányzott – ekkor benyitott Vörösmarty tanár úr, aki csak egy füstfelhőt látott, elszörnyedt, majd gyorsan távozott.”

Lejegyezte:
Székely György