Dokumentumgyűjtemény DURKÓ ZSOLTRÓL

  A magyar zeneszerzés mesterei sorozat első, Szőllősy Andrásról szóló kötetét örvendetes tempóban követte a második. A Holnap Kiadó eme vállalkozása azért is rendkívül értékes, mert érezhetően szabad kezet ad a sorozatszerkesztő Várbíró Juditnak és a mindenkori szerkesztőknek-összeállítóknak a könyv szerkezetét és - mondhatni - stílusát illetően. Hasznos kiegészítői ezek az olvasmányok a Mágus Kiadónál rendre megjelenő egyíves mini-monográfiáknak a szakmabeliek számára, ugyanakkor viszont a nem-muzsikus olvasók érdeklődésére is számot tartanak.
  A Durkó Zsoltról szóló könyv összeállítója és közreadója Gerencsér Rita, a szerkesztésben az egyíves monográfia-sorozat szerkesztője, Berlász Melinda működött közre.
  Izgalmas – ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, ezt a profán jelzőt választanám az összeállítás mikéntjére csakúgy, mint az olvasmány tanulságait illetően. S hadd tegyem rögtön hozzá: azok közé a könyvek közé tartozik, amelyeket nem elég egyszer végigolvasni, hanem amelyeket ismételten, akár újbóli elolvasás céljából, akár valamely részlet apropóján érdemes gyakran forgatni. Néha akár csak azért is, hogy értékes szakmai (tehát többségében nem szépirodalmi szándékkal, de annál inkább: igénnyel papírra vetett) szöveggel kompenzáljuk a terminológia szakzsargonjának diétájára fogott maga-magunkat.
  Szeretet hatja át a könyv lapjait, kezdve Devich János előszavával, s zárva a függelékben a zenetörténész Gerencsér Rita „Életrajzi adatok” fejezetével s a kismonográfiából átvett műjegyzékkel. (Még betű- vagy elválasztási hiba is csak elvétve akad a 267 számozott oldalon, ami ugyancsak szeretetteli műgondra vall.)
  A főszöveg négy fejezetre tagolódik. 32 szemelvényt tartalmaz az első: Durkó Zsolt – önmagáról, kortársai – az alkotóról. Durkó Zsolt – másokról címet visel a következő tematikus egység (15 szemelvénnyel), a komponista közéleti tevékenységébe ad betekintést a harmadik (10 szemelvény). In memoriam... – nekrológokat, emlékezéseket tartalmaz a záró-fejezet, a második legterjedelmesebb részként.
  A szemelvények különböző műfajúak, néha teljesek, máskor kiragadott részletre koncentráltak. Nyilvánvaló a szándék: a különböző „beállítású” eszmei pillanatfelvételekkel, portrékkal minél plasztikusabban, körüljárható teljességgel életre kelteni a közülünk oly túl-korán távozót. Sajátos ízt ad némelyiknek a tudat, hogy a szerzői gyűjtemény része vált ezúttal közkinccsé.   Az egyes fejezetek – bár nem mechanikusan – időrendet követnek, s bár az egy esemény kapcsán készült riportok-interjúk nyilvánvalóan tartalmaznak átfedéseket, ismétléseket, csakúgy, mint a kerekszámú születésnapok alkalmából ismételten felidézett pályakezdet adatai, nem bánjuk. Mintha az ismétlés megerősített kontúrjai is útjelzőként szolgálnának. Hasonlóképp, tendenciáját tekintve, kirajzolódik a „fő művek” listája is azáltal, hogy melyik hányszor kerül említésre.
  De van itt valami más is... Tudjuk, szinte egyedülálló eset volt Durkó Zsolt olasz- országi ösztöndíja akkor, az viszont egyértelműen egyszeri jelenség, hogy a pályakezdő komponista mennyi külföldi megbízást kapott. Mégis, van tehát példa arra, hogy valaki itthonról tudott nemzetközi karriert építeni (az „elzártság” évtizedeiben!) – egyszersmind arra is, hogy valaki vállalkozott erre; tehát külföldi tanulmányai minden tanulságával hazatért, s itthon alkotta nemzetközileg sikeres, a külföldiek által is magyarnak hallott műveit.
  Durkó sohasem tagadta, hogy akár napi 10-14 órát tölt komponálással. Hite szerint miként a hangszeres számára, úgy a zeneszerzőnek is szükséges a „gyakorlás”, tehát arra törekedett, hogy megvalósítsa a „zenében élés” gyakorlatát. Ilyen attitűddel tudta kivitelezni maximalista alkotói programját, a múlt megannyi szakmai tapasztalatának szükségszerű felhasználását, a jelen megannyi lehetőségének ismeretében, a saját mondanivalót kifejezendő. A rendszeres-tudatos munka a lényegi kérdésfeltevések után csakhamar eljuttatta az immár szavakba-formált válaszokig, a járható, járhatatlan utak és tévutak megkülönböztetéséhez. Mindeme végiggondolt lehetőségek letisztult definíciókká váltak, s csak álmélkodunk néha, hogy kommersz zsurnalista-kérdésre is milyen zenei-lényegű válaszokat adott. És visszasírnivaló aranykornak tűnik, amikor megannyi újság (napilapok is szép számmal) adott hírt a zenei életünk pirosbetűs hétköznapjáról. 
  Ugyanakkor az is kiderül: a tényleges alkotómunkán túl Durkó képes volt figyelemmel kísérni pályatársai működését csakúgy, mint külföldi (személyesen vagy csak hírből ismert) kollégái tevékenységét. Éppen eme érdemi tájékozottság jogosította fel, hogy a hazai viszonyok néhány visszásságáért felemelje szavát – s tehette ezt annál is inkább, mivel nemcsak bírált, hanem voltak javaslatai is. A zenei közélet területén jelentős tette a Magyar Zeneművészeti Társaság megalapítása, s aminek a (nagy)közönség mindmáig haszonélvezője; az évenkénti Mini-Fesztivál életre hívása.
  Az összeállításban felmerülő gondok-problémák ismerősek, a szemelvények keltezését látva méltán szomorodhatunk el — hát ennyire pusztába kiáltott minden jobbító szándékú figyelmeztetés, intés? Nő a lemaradásunk, évről évre. Éppen ezért rendkívül hasznosak a hasonló jellegű kiadványok, amelyek a közelmúlt művelődéstörténeti adalékaival lelkiismerethez, felelősségérzethez egyaránt szólnak; alkotóhoz, előadóhoz, s nem utolsósorban tanárhoz és diákhoz. Mert veszteség sokféleképp érhet bárkit, nem kell a lehetőségeket szaporítani. Az elkerülhetetlen, a végső búcsú talán az egyetlen, amely ellen nem tehetünk semmit — s amit ki-ki a saját egyéniségének megfelelően próbál feldolgozni.
  Külön említést érdemel a zenetörténész Gerencsér Rita munkája, a szerényen „Életrajzi adatok” címmel jelölt 20 oldal. Itt az évszámok, hónapok személytelensége mögé rejtőzve ad adalékokat a magánélet szférájából, ugyanakkor a hivatalos eseményeknél a dátumhoz fűzött egyéb adatokkal (zenetörténeti konkrétumokkal) sejteti azok horderejét.
  A könyvborító hátoldalán, mintegy búcsú-gondolatként, az „Ars Poetica” című rádióműsorból szerepel idézet. Ott és akkor, 1991-ben a stúdióban, bármiféle jegyzet nélkül, a tőle megszokott szabatossággal mondta a nyilvánvalóan  elementárisan megélt, vallomásos gondolatokat:
  „A zene lelki mélységet ad, választ az élet alapkérdéseire — a zene egy korszak lenyomata és hiteles tanúja. Talán hitelesebb, mint a fénykép vagy az írott szó. Mert a múltat jelenti, a gyökereket, s ugyanakkor jövendöl. A zene a nemzethez való tartozást jelenti és az összes emberhez való tartozást. A zene mindenre képes.”