Grabócz Márta: Zene és narrativitás

Nehéz, ám tanulságos olvasnivaló Grabócz Márta tanulmánykötete, mely a Jelenkor Kiadónál jelent meg Pécsett, 2004-ben. Sokakra talán már a cím is elrettentően hat; a muzsikusokat a „narrativitás” félemlíti meg, akik pedig jártasak az irodalmi narratív szemiotika világában, azoknak az érdeklődési területében minden bizonnyal a perifériára szorul a zene (vagy legalábbis a zeneértés, ami alatt a zenehallgatáson és a zeneirodalmi ismereteken túl a zenei írás-olvasás készség-szintű gyakorlata értendő).
    A szerző: zenetörténész és -esztéta, aki muzikológus-diplomáját 1980-ban a Zeneakadémia zenetudományi tanszakán szerezte; érthető tehát, ha írásait elsősorban a zenész-szakmának szánja.
    Igenám, de ezen belül?
    Szakosodó világunkban a szűkebb értelemben vett zenetudománnyal foglalkozók főként saját kutatási területükön maradnak (jó esetben: figyelemmel kísérve a nemzetközi tudományos szaksajtót). A zeneszerzők számára a szakirodalomból (jogosan!) a kottázott „olvasnivaló” a legérdekesebb, az elemzések pedig jószerivel csak annyiból (és csak annyiból) foglalkoztatják őket, amennyiben az őket is érintő kérdésekkel kapcsolatosak. Az előadóművészek tájékozódása – érthető módon - olyasmire korlátozódik, amit ők maguk a gyakorlatban használni/hasznosítani tudnak, s valljuk meg: még a régizenélés (kétségkívül divatos) gyakorlatába se épült be készség-szinten a korhű előadással kapcsolatos, kurrens szakirodalom ismerete.
    Marad tehát az érdeklődés terének a tudás-szerzés megannyi épülete, az iskolarendszerek különböző szintjei, ott pedig a tanárok és a diákok. Ilyenkor viszont a tanár visszaváltozhat diákká, s az aktivizált intellektus frissítően hathat a mindennapi (néha már-már taposómalomnak érzett) munkában.
    Grabócz Márta tanulmánykötete tematikailag két jól elkülöníthető részből áll, ezek mindegyike kihívást jelenthet a szélesebb látókörre vágyóknak. Merthogy, miről is van szó?
    A pedagógiai munka korántsem alapulhat rutinon, megszokáson. Akár egyéni, akár csoportos oktatás esetében csakhamar kiderül: ami egyszer bevált, eredményes volt, korántsem biztos, hogy máskor, más közegben hasonlóképp funkcionál. Megközelítési módokat keresünk közlendőnk átadásához, legyen szó tárgyi tudásról, gondolkodásmódról vagy képességfejlesztésről. A pedagógus nemegyszer úgy érzi: kudarcot vall, mert hiába a legjobb szándék, közlése nem talál értő befogadóra. A félreértések, a „téves
kapcsolások” bonyolult labirintusa alakulhat ki, s a bizonytalan közegben hiába keres fogódzót tanár és diák egyaránt.
    A tanár számára azért (is) fontos a tanulás, mert e folyamatban nem ő határozza meg a gondolatmenetek irányát, hanem neki kell megpróbálni követnie mások mondandóját. „A katedra túlsó oldalára kerülés” szituációja megvilágító erejű lehet, empatikussá tehet (beleélheti magát az oktató a legkülönbözőbb diák-szituációkba, a türelmetlenség és az elveszettség között ingadozva).
Újdonságról (általa korábban nem ismertről) olvasva, elcsodálkozhat: így is lehet? – s ennek megint gyakorlati haszna lehet; új utakat találva a növendékek megértéséhez, az olvasottak felhasználásával. (NB., nem ritka az a jelenség, hogy épp a renitens diák viszi később a legtöbbre; aki annakidején esetleg csak azért „értetlenkedett”, mert más szempontok szerint, más rendszerben gondolkodott, s nem tudott találkozni a hagyományos irányzatokkal, esetleg a vaskalapos tanár épp a reményekre jogosító kezdeményezéseitől akarta elvenni a kedvét.

    Mindez a hosszú mentegetődzés arra irányult, hogy megpróbáljak rámutatni: a látszólag nyilvánvalóan zenetudományi témájú könyvet miért épp a pedagógiai folyóirat olvasóinak figyelmébe ajánlom.
    A tanulmányok többrétűek, eredetileg egymástól függetlenül, önálló olvasnivalónak készültek. Ha egyikük-másikuk „kudarcot” okoz, akkor is érdemes továbbolvasni a kötetet, sikerélmény reményében.
    Előre kell bocsátani: a tartalmi összeállításnál nem a keletkezés időrendje volt a legfőbb szempont. Gyakran találkozhatunk ismétlődő gondolatokkal (néha, előbb olvasva a későbbi tanulmány letisztultabb megfogalmazásait, mint a korábbi dolgozatok szavakat kereső magyarázkodásait), s ha túl elvontnak (netán modernnek) érezzük valamelyik írást, érdemes fellapozni az első közlés dátumát — s máris rendkívül aktuális feladatnak tarthatjuk a lemaradás részleges pótlását.
    A javarészt a 70-es években megjelent, idegen nyelvű szakirodalmat megismerve, Grabócz felvillanyozódva próbálta konkrét elemzésekben alkalmazni az általa olvasottakat (módszereket, szemléletmódokat, terminológiát). Ilyenkor persze nem árt az általa elemzett művek alapos tanulmányozása. A legértékesebben (és leghatékonyabban) akkor kamatoztatható a ráfordított idő, ha valaki veszi a fáradságot, s kielemezi „a maga módján” az adott művet, s utána „ütközteti” (azaz, összeveti) az eredmények birtokában a módszereket s a terminológiákat. Így derülhet ki, hogy néha az új terminológia alkalmazása nem több „ujjgyakorlatnál”, s esetleg felmerülhet annak a kérdése is, hogy van-e haszna (az adott esetben) más szavakkal megfogalmazni valamit, ami ettől korántsem került közelebb az olvasóhoz, a hallgatóhoz vagy az előadóhoz. (Bármiféle bírálat csak ilyesfajta kontroll birtokában indokolt!)
Mindenképp hasznos viszont az a tanulság, amit Grabócz olvasottságának köszönhetünk (a kivonatolt könyvek, tanulmányok, elemzési módszerek ismertetése). Megkímél az idegen-nyelvű szakirodalom „átrágásától”, a félreértési lehetőségek elkerülésével. Ugyanakkor, a gazdag hivatkozási anyag és forrásjegyzék további konkrét tanulmányoznivalót kínál az érdeklődőnek.
    Az alsó- és középfokú oktatásban főként a történeti anyag kamatoztatható, a klasszikus és romantikus művek elemzésének tanulságai. A második rész, a kortárs művekkel/stílusokkal foglalkozó anyag több áttételen keresztül hasznosítható. Leszámítva a lemez-kísérőszövegeket (melyek hangzó anyaga hozzáférhető), szinte reménytelennek tűnik az ismeretlen művek elemzésének feldolgozása. (Mert elhihetjük az elemzőnek, amit ír — de auditív kontroll hiányában élményhez nem jutunk.) Ugyanakkor, ezekből az írásokból is profitálhatunk; ha többet nem, akkor szempontokat más kortárs-művek elemzéséhez. Ráadásul, az olvasmányok kihívást is jelenthetnek; ki-ki megpróbálkozhat azzal, hogy hasonló terminológia segítségével szokatlan hangvételű-szerkezetű darabok jellegzetességeit szavakba öntse. S ez felmérhetetlen jelentőségű: amit megnevezünk, aminek nevet adunk, afelett „uralkodunk” — így közvetlenebb kapcsolatba kerülhetünk korábban elutasított jelenségekkel, vagy legalábbis eredményes kísérletet tehetünk ellenérzéseink leküzdésére.
    Bizonyára lesznek, aki úgy érzik: ez nekik „magas”, ők inkább közvetlen kapcsolatot a hangzó anyaggal keresnek. Nekik is igazuk van (a barokk vagy klasszikus zene élvezetéhez sem szükségesek az összhangzattani ismeretek) — s ha „csak” annyit ért el a negyedszázados elemző munka főbb tanulságainak közzétételével a szerző és a kiadó, hogy a szakmán belül a legújabb kori zenék iránti érdeklődést aktivizálta, már akkor sem volt hiábavaló a fáradozásuk.

Fittler Katalin