Nikolaus Harnoncourt és az Európai Kamarazenekar — CD-n és DVD-n

Idén, 2007-ben immár két évtizede van annak, hogy Nikolaus  Harnoncourt és az Európai Kamarazenekar megkezdte rendszeres együttműködését. Harnoncourt, akinek nevéhez fűződik a bécsi Concentus Musicus megalakítása (1953 őszén) és interpretáció-történeti jelentőségű együttessé formálása, szívesen fellépett más, akár modern hangszereken játszó zenekarokkal is. Ezek közül az amsterdami Concertgebouw Zenekarral kialakított kapcsolata talán a legjelentősebb. Csakhamar kiderült: Harnoncourt számára rendkívül fontos a minél folyamatosabb munkakapcsolat, melynek során a zenekari játékosokkal nemcsak hogy félszavakból megértik egymást, hanem kialakulhat a közös kotta-olvasat, s ennek következtében mind értőbb-igényesebb interpretációra kerülhet sor.
 Az 1981-ben (a Claudio Abbado vezetésével működő Európai Ifjúsági Zenekar tagjaiból) alakult Európai Kamarazenekarral Harnoncourt először 1987-ben lépett fel a grazi „styriarte” fesztiválon – s aligha lehet véletlen, hogy a zenekar negyedszázados fennállása alkalmából megjelentetett CD-album műsorán közös produkcióik szerepelnek: Mozart utolsó négy szimfóniája (K. 504, 543, 550 és 551). 
 Egyébként Harnoncourt és a zenekar kapcsolata leginkább a Zene birodalmában és a zene nyelvén problémamentes; produkcióik fogadtatásáról, s salzburgi szerepléseik sajtóvisszhangjáról a Harnoncourt házaspár életrajzában szerencsére már magyarul is olvashatunk (Monika Mertl: Szívvel gondolkodva..., Mágus Kiadó, 2002).
 Az utolsó Mozart-szimfóniák a zenekedvelők széles táborában örvendenek közismertségnek és közkedveltségnek. De mit is jelent az „ismerés”? Sokak számára azt, hogy rövid részlet alapján csakhamar képesek megnevezni a mű szerzőjét és címét (több-kevesebb pontosító adattal). Mások zenei memóriája épp ellenkezőleg működik: a többszöri meghallgatás eredményeképp a zenei folyamatot ismerik, tehát, újabb felidézéskor együtt éneklik, fütyülik stb. az előadókkal – de konkrétumokat nem tudnak mondani. (E kettősség biztosítja a „Ki nyer ma?” és hasonló kvízműsorok népszerűségét.) Az „ismerés” érzetét erősíti a művek újra-hallgatása, ami a beavatottság jóleső érzésével tölti el a hallgatót. A „vájtfülűek” számára további feladat és sikerélmény-forrás, ha képesek megkülönböztetni az interpretációkat, tehát a szerző és a cím után képesek lekonferálni is a hallottakat. 
 De van a zenehallgatásnak másfajta módja is, amely talán épp azok számára nehezebb, akik az adott mű ismerőinek tartják magukat. Erre leginkább a Harmoncourt írásaiból „A beszédszerű zene” címmel megjelent válogatás ébreszti rá olvasóit (Editio Musica, 1988). A korhű előadásra törekvő művész, aki az elsők között fedezte fel a „korabeli hangszerek” használatából következő tanulságokat, csakhamar továbblépett a minél autentikusabb előadás érdekében: figyelme csakhamar az értő kotta-olvasatra irányult, s ezért mind többet foglalkozott a szerzői kéziratokkal is. A történeti-elméleti tájékozódás szinte egyedülálló többlet-tudást eredményezett a gyakorló muzsikus számára, s ez tiszteletre kötelezi zenész-kollégáit csakúgy, mint mindenkori közönségét.
 Harnoncourt „olvasata” mindig megalapozott, felkészültsége naprakész – úgyhogy érdemes felvételeit olymódon hallgatni, ahogyan annakidején hallgatták a legtöbben: a tételek folyamatát követve. Ami nehezíti ezt, az korábbi műismeretünk. Az, hogy tudjuk, mi fog következni. Várjuk a következő témát, hatásos hangszerelési fordulatot, dinamikai kontrasztot – tehát eleve az adott mű újrahallgatására rendezkedünk be. Várunk valamit – ha azt kapjuk, bólintunk, ha másként halljuk, különbözőképp reagálhatunk az eltérésre. Harnoncourt interpretációi esetén gyakran éri meglepetés a reprodukciót váró  hallgatót, aki értetlenkedhet, hiányérzete támadhat - vagy tudatosan felvállalja, hogy megpróbálja figyelmen kívül hagyni korábbi műismeretét, interpretációs emlékeit. Ez utóbbi esetben a zene
(-hallgatás) új dimenziói tárulnak fel előtte: képes lesz meghallani az előadás megannyi részletszépségét, új összefüggéseket vehet észre (részben a végiggondolt előadásnak, részben pedig saját „nyitottságának” köszönhetően).
 Akkor tehát a korábbi műismeret akadályozó tényező? – kérdezhetné valaki. Hitem szerint: nem; csupán az a hozzáállás, amire hajlamosak vagyunk ismert(nek tűnő) darabok esetében. Tehát, hogy újrahallgatáskor szinte csak átismételjük a művet.
 Harnoncourt felvételein rendkívül sok észrevennivalót találni; plasztikus-áttetsző a hangzás, és nem sikkadnak el még a töltőszólamok sem. Hangzó valósággá válnak azok a megállapítások, amelyeket a klasszikus kor zenekaráról olvashatunk, a vonósok meghatározó szerepéről, s arról, hogy a hozzájuk társuló kisszámú fúvós milyen különböző funkciót tölthet be. 
 Akármelyik szimfónia esetében, a hangról-hangra megszülető kompozció izgalmas; mindegyik tétel egy-egy történet, amelynek atmoszférájában csakhamar otthonosan érezhetjük magunkat. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a zenehallgatásunkat, mint olyat minősíti, hogy mennyire tudunk belefeledkezni e muzsikába (anélkül, hogy korábban megismert interpretációkkal vetnénk össze).
 – Így van ez bármely mű illetve interpretáció esetében – vethetné közbe valaki. Meglehet, ám Harnoncourt esetében fokozott mértékben. Éppen azért, mert ő mindig olyannyira a kompozícióra koncentrál, s hatására zenekara is belefeledkezik („Szívvel gondolkodva”?!) a játszanivalóba.
 A jubileumi albumhoz bonus-CD járul; erre viszont sajnos igaz az ajándék lóra vonatkozó tanács. Az összeállítás kirívó zenei hibái érthetetlenek (hogyan lehet  pl. versenymű egészéből kiragadni olyan tételt, melyet attacca követne a folytatás). Arra viszont talán még így is jó, hogy kedvet csináljon az Európai Kamarazenekar és Harnoncourt más stílusú programjainak hallgatásához. 
(WarnerClassics 2564 63067-2)

Bár Harnoncourt és az Európai Kamarazenekar együttes felvételeinek titka aligha fejthető meg, mégis, valamit megsejthetünk e gyümölcsöző munkából annak a DVD-nek a jóvoltából, melyen az 1990. július 1-jén a grazi Stefaniensaalban rendezett koncert két műsorszáma között betekintést kaphatunk a Beethoven-szimfóniák próba-folyamatába. A programon a 8. és a 6. szimfónia szerepel – olyan előadásban, hogy utána megválaszolhatatlan a kérdés: hogyhogy a páros sorszámú szimfóniák háttérbe szorulnak. 
 Pernye Andrásra hivatkozom, aki gyakran hangoztatta, hogy a zene: vizuális műfaj. Igen, amikor láthatóan örömmel-élvezettel játszanak az előadók, könnyebb beleéléssel hallgatni a zenét. A látvánnyal együtt mindenképp leköti a hallgató figyelmét az előadás. (Jóllehet, a kamera befolyásolja, hogy mit láthatunk, a remek vágásoknak köszönhetően nem érezzük a korlátokat.) Szinte együtt lélegezünk a fúvósokkal, s követjük az egymást követő részletek faktúráját. Hat ránk a zene - hiszen aktív részesei vagyunk. (NB., ez nem automatikusan következik abból, hogy látjuk az előadókat.) 
 A titok megfejtéséhez a próba-részletek adnak segítséget: Harnoncourt állandó aktív jelenlétet kíván a hangszeresektől. Megintcsak remekel a kamera: láthatjuk, hogy nemcsak az figyel a dirigensre, akinek szólamával foglalkozik. Azok a játékosok is figyelnek, akik épp nem érdekeltek valamely részlet előadásában, mintha csak mesterkurzus résztvevői lennének. (Merthogy, érdemben, valóban azok.) Amikor mikrofon elé kerülnek, megható módon keresik a szavakat. Arról, ami a legfontosabb talán, nem beszélnek, hiszen számukra már természetes: az oldott légkör. A hangszeresek felkészültek, a próbák legkevésbé a technikai kérdésekről szólnak. A Zene, a kifejeznivaló áll a központban. Nem általában, hanem mindig konkétan. Harnoncourt is teljes erőbedobással vesz részt a munkában, s képes mindig-mindenre reagálni. A próbák angol nyelven folynak – a legközvetlenebb közlés azonban képes mellőzni a 2. jelzőrendszert.
 Aki végigéli hallgatóként e koncertfelvételt, sohasem lesz képes alábecsülni a hallott kompozíciókat. S ha később más előadásban találkozik velük, ha kisebb élményt okoznak, azt nem a művek, hanem az interpetáció számlájára írja.
(WarnerClassics 4509 91120-2)