Hubay Jenő: Hegedű-zongora művek VIII.

  Szecsődi Ferenc (hegedű) és Kassai István (zongora) jóvoltából mind teljesebb képet kaphatunk a századelő/forduló jelentős művészének kompozitórius terméséből. Mert – szögezzük le – Hubay kétségkívül elsősorban előadó volt. Virtuóz hegedűművész, aki külföldi koncertjein mindig hangsúlyosan feltüntette a plakátokon nemzetiségét – s akitől éppen ezért olyan stílusú-karakterű darabokat is hallani kívántak, mint amilyeneket Európa-szerte magyar(os)nak tartottak. Részben tehát ennek a külső elvárásnak köszönhetőek reprezentatív csárdajelenetei. A kikövetelt, ráadásként is szívesen hallott kompozíciók mellett, szalonbeli társasági zenélés céljára készített rövid lélegzetű darabok is – s ha tudjuk, milyen környezetbe szánta őket szerzőjük, kétségkívül „másként” hallgatjuk őket. 
  Hogy korántsem lebecsülendőek még a kis zsánerdarabok sem, arra főként akkor ébredünk rá, ha rangos előadásban szólalnak meg. Merthogy ilyenkor derül ki: a miniatűrök is nívós előadást igényelnek. Ilyenkor „szólalnak meg”, s így kerül érvényre létjogosultságuk. Mert a belső hallással rendelkező, ha végigfutja a leírt kottát, nemigen veszi észre (lappangó értékként) azt a lehetőséget, amit az előadóknak biztosít. Olyan hangszereseknek, akik (s ez a maga korában nyilvánvaló volt) értően beszélik e stiláris zenei köznyelvet, ráadásul, akik mesterei és művészei hangszerüknek. S a sikerhez szükséges még az a többlet, amivel a legtehetségesebbek közül is csak a pódiumművészek rendelkeznek: a lebilincselő szuggesztivitás. Ráadásul, nem az elmélyült zenehallgatásra késztető, hanem a hallgatót elvarázsoló, őt a mindennapok világából kiragadó. Ehhez külön tehetség kell (és ez annyiban különbözik a szó szoros értelmében vett szórakoztató-zenéléstől, hogy azt az érdeklődő meghatározott szándékkal hallgatja, míg ezúttal többféle kritériumnak kell, hogy megfeleljen a produkció).
  Összetett dolog a „virtuozitás”: komoly felkészülést követel a játszanivaló, ráadásul úgy kell előadni, mint ha a világon a legtermészetesebb dologról lenne szó. (Tipikusan romantikus jelenség ez: a „miután elkészült az épület, le kell bontani az állványzatot” minden stílusban – másként – meglévő követelménye ezúttal úgy működik, hogy a hangszeres virtuóz, Pallas Athéné módjára, teljes fegyverzetben lép a hallgatói elé, akik mit sem sejtenek arról, mennyi munka-befektetést igényelt a gyakran „habkönnyű” végtermékként felcsendülő hangzás.) 
  A zenehallgatás megváltozott körülményei (és funkciói) következtében kevés művész repertoárjában kapnak helyet ilyen darabok, annál is inkább, mivel ezek szinte kizárólag repertoár részeként létezhetnek. Egy-egy kiragadott virtuóz tétel mégoly alapos megtanulása is kevés sikerrel kecsegtet. Olyankor ugyanis bántóan kihallatszik a nem-anyanyelvi zenélés megannyi „akcentusa”, s így az előadásra vállalkozó szomorúan regisztrálhatja, hogy terve-szándéka nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. (Ilyenkor szokás becsmérlően szólni a komoly felkészültséget igénylő, rövid lélegzetű alkalmi művekről, a potenciális ráadásszámokról.)
  A magyar zenei múlt iránt érdeklődők nagy szerencséjére Szecsődi és Kassai alaposan „bedolgozta magát” e stílusba, s a hazai előadóművészet e két kiválósága időt-energiát nem sajnálva, életre varázsolja a kották segítségével rekonstruálhatót. Felvállalják azt a többlet-nehézséget is, hogy mindezt stúdiófelvétel keretében teszik, amikor tehát számolniuk kell a közönség hiányával. Szeparált körülmények között, a közönségreakció legkisebb reménye nélkül kell megteremteniük a közvetlenség légkörét – későbbi potenciális hallgatóságukkal. És nekik ez is sikerül. Csak a lemezbemutató koncertek kínálnak szinte kizárólagos lehetőséget eme műsorok „élő” előadására és meghallgatására – vagyis arra, hogy közönség-kapcsolatot építhessen ki az előadó-páros. Márpedig ilyesminek a gyakorisága bizonnyal további pluszt jelentene, előadóknak és a szép hangzások „haszonélvezőinek” egyaránt – ráadásul további inspirációt a hangszereseknek, az odafordulás gesztusát biztosítva. Mert még örömtelibb lehet az az üveghang, amely lélegzetvisszafojtott figyelmet vált ki – tehát, amikor kap azonnali visszajelzést a művész, teljesítménye rendkívüli mozzanatainak értő hallgatóitól.
  Több szempontból is pazarlóan bánunk zenei „kincseinkkel”, országos és nemzetközi szinten egyaránt: rábízzuk az alkalmi kincskeresőkre, esetenként véletlenszerűen fedezzenek fel maguk, a gyűjteményük számára értékeket – s könnyen előfordulhat, hogy ha valaki (korábbi ismeretei-tapasztalatai birtokában) nem elég céltudatosan keresgél, nem talál rá a legnagyszerűbb gyönyörködést kínáló muzsikákra.
  Éppen ezért, a rátaláltatás az elsődleges célja e soroknak, melyek írója meghagyja a lehetőséget a felvétel hallgatóinak, hogy maguk próbálják mérni a mérhetetlent, mértékegységet találva a gyönyörködtető hangzásminőséghez – jelzőkkel, határozókkal. 
(Hungaroton Classic)