Kárpáti János: Bartók-analitika

Felbecsülhetetlen értékű tanulmánykötetet adott ki 2004-ben a Rózsavölgyi és Társa. A Bartók-kutatással mintegy négy évtizede foglalkozó Kárpáti János különböző műfajú írásaiból jelent meg gazdag válogatás. A szerző tartalmilag öt fejezetbe csoportosította őket: Elődök és kortársak - Etnikai források - Analitika - Esettanulmányok - Kollégák írásairól. A legkorábbi tanulmány 1962-es datálású, a legfrissebb a most első ízben kinyomtatott „Bartók-analízis az óceánon túl” (2003).
    Haszna és tanulsága sokrétű – éppen ezért a recenzens feladatának érzi, hogy rámutasson azokra a többlet-tanulságokra, amelyek némelyike minden bizonnyal szándékolatlanul jött létre.
    De kezdjük az elején – vagy talán éppen a végén –, a hátsó borító ajánló szövegének utolsó mondatával: „A tanulmányok jelen válogatása az új magyar generáció – tankönyvként a mai egyetemi hallgatók – számára is hozzáférhetővé teszi őket”.
    Tankönyv?! Nosztalgikus mosollyal nyugtázhatjuk legfeljebb az idealizmust – bárcsak igényelnének a mai egyetemisták tankönyvet az egymást sűrűn követő oktatási reformok idején, s lenne módjuk a benne foglaltak értő (gyümölcsöző) elsajátítására! Hipotetikusan tankönyvnek tekintve Kárpáti analitikáját, objektív és szubjektív nehézségek/akadályok áthatolhatatlan sűrűjével kellene megbírkózni. S bármennyire szégyenletes és sajnálatos is, ki kell mondani: még az úgynevezett elit-tanszakokra felvételt nyert hallgatók zeneirodalom-ismerete is elenyésző ehhez. Mert mit érnek az információk, ha soha-nem hallott (netán háttérzeneként hallott) művekre vonatkoznak? Táguló (?) világunkban mind kevesebb koncentrált figyelem jut egy-egy kompozíciónak, s nemcsak a partitúrában végigelemzett, hanem akár az általa legalább egyszer partitúrából végigkísért művek listáját is rövid idő alatt össze tudná állítani a zenei pályára készülők többsége. Mert szép dolog a globális szemléletmód, de ilyesfajta áttekintésre érdemben csak az vállalkozhat, aki előtte korábban már részleteiben megismerkedett a zeneművekkel. Másképp indifferens térkép marad a táj...
    Művek közeli megismerésére inspirál az Elődök és kortársak című fejezet két tanulmánya, s az Esettanulmányok mindegyike. Külön tanulságos az írások keletkezési ideje: a „Beethoven és Bartók vonósnégyes-művészetének közös vonásai” 1962-ből, a „Bartók és Schönberg” 1964-ből származik. A 30, ill. 32 éves zenetörténész naprakész nemzetközi irodalomismerete imponáló, s az a biztonság is, amellyel általánosító megjegyzéseket tesz – különösképpen, mivel azóta sem veszítették érvényüket. (Az elkényeztetett olvasó akkor sem lenne meglepve, ha Kárpáti, újraolvasva egykori írásait, a jegyzetanyag további, második rétegével gazdagítaná őket...) Zeneirodalom-ismeretének mélységét-alaposságát pedig hajlamosak vagyunk szinte magától értetődőnek tekinteni, mivel olyannyira magától értetődően tálalja. Később, egyik könyvrecenziójában Richard Taruskint idézve szerepel a megállapítás: „a művészek (...) nincsenek abban a helyzetben, hogy ismerjék, és még kevésbé hogy elismerjék, ki vagy mi hatott rájuk”. Nos, az önismeretet többek közt az is korlátozza, hogy a magától értetődőt általában nem tekintjük értékelendőnek. A dolog másik oldala, hogy a hiány-tudat felismeréséhez csak bizonyos mennyiségű tárgyi ismeret birtokában lehet eljutni. E tanulmányok tükröt tartanak az olvasó elé, szembesül a ténnyel: ő még mindig nem hallott például egyetlen Reger-vonósnégyest sem. Ideális esetben az olvasmány hatására hiánypótlásra kerül sor – lehetőségként kínálkozik az olvasottak (máskor felidézhető) információként való megjegyzése – ám félő, hogy bármiféle kapcsolódási lehetőség híján az olvasottak nem tudnak rögzülni... A kreatív ismeretszerzést inspirálják az idézetek, a feltüntetett források további olvasnivalót kínálnak (s ha erre azonnal nincs is mód, ha a jövőbeli elolvasnivalók potenciális jegyzékét gyarapítják, akkor is gazdagították a olvasót).
    Az „Etnikai források” cím alatt három tanulmányt közöl, egyet első ízben magyarul. Nem lehet elfogódottság nélkül olvasni, amikor „mentegeti” Bartókot; amikor pontatlanul hivatkozik, az empatikus kutató kimagyarázza („Alig hiszem, hogy ezt a ‘bizonytalanságot’ Bartók rovására írhatjuk.”), s éppen ezért az olvasó bizonyos szintig felmenti őt is, amikor diffamáló megfogalmazásával szembesül.
Nem nélkülöz bántó felhangokat a Szabolcsi Bence születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett ülésszakon tartott előadásának „csattanója”, mert szívesen elhinnénk, hogy nem retorikai fogásból mentegetődzik, amiért Lendvai Ernő halála után teszi közzé bíráló megjegyzéseit.
    Az „A Bartók-analitika kérdései – még egyszer Lendvai Ernő elméletéről” elsősorban nem a benne foglaltak miatt „érdekes”, hanem azért, mert kordokumentum-értékű. Ismét bebizonyosodott, hogy az évtizedek óta aláaknázott területen nem lehet veszélytelenül közlekedni. Nem ez az egyetlen precedens arra, hogy még a rendelkezésre álló dokumentumok teljes, korrekt közreadása sem járhat egyértelmű eredménnyel. Voltak-vannak le-nem-írt, ám annál erőteljesebb tendenciák, amelyek életben maradnak akkor is, amikor már voltaképp senki számára sem fontosak. Korántsem kívánnám megkérdőjelezni Kárpáti jószándékát, amelynek utalásszerűen eme írása több helyén hangot ad. Hogy mégsem sikerül személyeskedéstől mentesnek maradnia, azt készséggel annak a régóta tartó légkörnek a számlájára írom, ami generációkon keresztül elidegenítően hatott a zeneakadémiai növendékekre.
    Annál is inkább tehetem, mivel köztudott, hogy ama első zenetudományi évfolyamban, amelybe Kárpáti János is járt, maga Lendvai ismertette fél éves speciálkollégium keretében az általa megtalált összefüggésrendszert. Szerzőnk tehát első kézből kapta a tájékoztatást, s nem vitás, hogy azóta is figyelemmel követte Lendvai megjelent munkáit. Hogy Lendvai tanítása termékeny talajba hullott, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Kárpáti, aki e válogatásban szereplő több tanulmányában is magától értetődő természetességgel él pl. a Lendvainak köszönhető terminológiával.
    De nemcsak erről van szó. Az annakidején nagy vihart kavart újdonság elképesztő mértékben megmozgatta a sajtót (kár, hogy kizárólag az Új Zenei Szemle hasábjain megjelentek listáját adja közre a lábjegyzet – nem esik szó Járdányi Pál értő megközelítéséről, melyet a Csillagban publikált). Az egész anyag ismeretében aligha lehetne azt állítani, hogy a „legtárgyilagosabb, jóindulatú és segítő kritikát Ujfalussy tanár úr írta”.
    Talán nem kellene megfeledkezni arról sem, hogy Lendvai a Zeneakadémia zongora szakos növendékeként figyelt fel a Bartók-művek olyan, gyakran visszatérő hangzásaira, amelyeket régebbi stílusok vizsgálatánál bevált módszerekkel nem lehetett értelmezni. Adekvát közelítésmódokat éppen a hangzásból kiindulva keresett. Komputertől is elismerésre méltó teljesítmény lenne a megannyi példa alapján a törvényszerűségek regisztrálása, rendszerbe foglalása. Lendvai, egészen kivételes szellemi teljesítménnyel összefüggéseket talált, ezeket auditív kontrollnak vetette alá, s rendszerbe foglalta (az esetek többségében sikerült életképes terminológiát is találnia). Munkája, bár művészi alkotások titkainak megfejtésére irányult, tudományos jellegű, így nem a művészi ábrázolásra jellemző intenzív totalitás jellemzi, hanem az extenzív (e szempontok hangsúlyosan szerepelnek Ujfalussy Józsefnek a 3., változatlan utánnyomásban 1979-ben megjelent, „Az esztétika alapjai és a zene” című főiskolai jegyzetében). Ez a teljesítmény mindenképp többet érdemel, mint a „monisztikus magyarázat” lekicsinylő jelzőjét (az „atom” kifejezést azóta is használjuk, hogy kiderült az oszthatósága – és az elnevezőjét sem próbálták diszkriminálni)! És nem jár jól Lendvai, ha első közleményeiben talán félreérthetően fogalmazott – mert arról tanúskodik az életmű, hogy fáradhatatlanul keresett új utakat, megközelítési módokat, vagyis a nem-terminológiai érzékű kifejezések rendre változ(hat)nak az idők folyamán. Ráadásul, mintha nem lenne nyilvánvaló: amikor az általa megtalált törvényszerűségeket egy-egy műben kimutatja, nem az általa elképzelt/elfogadott egyetlen elemzési módot teszi közzé, hanem, mintegy segít az érdeklődőnek (szándékosan nem olvasót írok, hiszen Lendvai legtöbb írását, elsősorban az úgynevezett elemzéseket érdemes az adott kompozíció alapos ismeretében, ideális esetben, partitúrával követni). Nyilvánvaló, hogy Lendvai számára a vizsgálódásnak alávetett kompozíció minél mélyrehatóbb megismerése a fő cél. (Sajnos ehhez járul az is, hogy szemantikai vizsgálatait még ma is elhallgatással bünteti a szakma.)
    Annál inkább érthetetlen ez a szakmai kriticizmus, mivel alapvetően zenetörténészeink, analitikusaink egy hajóban evezhetnének – munkájuk, teljesítményük szekunder jellegű a zeneművekhez képest, amelyekről viszont épp az ő segítségünkkel tudhatunk meg minél többet.
    Meg kell vallanom, Somfai László monumentális munkájában (Bartók Béla kompozíciós módszere) örömmel fogadtam az értékelést: nyilvánvalóan semmit sem von le Bartók munkájának értékéből, hogy nem végzett előre „számításokat”, hanem épp ellenkezőleg, saját természetes egyensúly- és arányérzékét követte, mert ez arányérzékének „hallatlanul kifinomult” voltát bizonyítja. Ebből az következhetett volna, hogy kijár végre az elismerés Lendvai rendkívüli intuíciójának, melynek segítségével ráhangolódott erre. Úgy tűnik, az ilyesfajta továbbgondolás szélesebb körben még várat magára.
    A kollégák írásairól szólva, mindig érződik az a tolerancia, amely a nagyműveltségű Kárpátit „emberközelbe” hozza. Amikor ahhoz a mondathoz érünk: „Vikárius is szabadon él az alkalmazás és visszautasítás lehetőségével”, önkéntelenül arra gondolunk: vajon miért veszi el olvasói kedvét attól, hogy maguk döntsék el, mit jelent számukra Lendvai tanítása – ha már egyszer az egész szakma kihagyta azt a lehetőséget, hogy szembesítse Lendvait azokkal a mondatokkal, amelyek ténylegesen megkérdőjeleznek valamit tételes állításaiból. (Mert némely elutasítás adódhat abból is, hogy a más zenei kultúrán nevelkedett esetleg félreért valamit...)
    De térjünk vissza a tanulmánykötethez! Ellentétben Lendvai rendszerelméletével, Kárpáti sok irányból történő vizsgálatai kifejezetten modell-értékűek. Lehetőséget mutatnak fel, módszert, ami más kompozíciók vizsgálatánál is hasznos lehet. Ezúttal tehát nem a tényanyag jelenti a megtanulnivalót, hanem a kétségkívül korszerű, komplex-átfogó vizsgálódás. Járt utat kínál? Bizonyos szempontból – mert ilyesmire csak az vállalkozhat, aki a zeneművek alapos ismeretében képes adekvát kérdéseket feltenni az anyagnak, tehát észrevenni a megkülönböztető mozzanatokat. Az analitika-fejezet további két tanulmányában inkább hagyományosan tanít (megjegyzem, az általa bevezetett „elhangolás” terminológia szóalakilag nem túl szerencsés — a hangzó anyag ismeretében viszont egyértelmű), az esettanulmányokban pedig a széleskörű tájékozottság felmutatásával a kutatómunka érdekességét-izgalmasságát osztja meg olvasóival.
    E kötettel ismét gyarapodott azoknak a példáknak a száma, amelyek alátámasztják: a könyv, mint olyan, nagyobb figyelmet vonz, mint amennyi a szórványosan megjelenő írások összességének jutna. Ilyen szempontból is nagy nyeresége nemcsak a zenetudományi, hanem a magas színvonalú ismeretterjesztő irodalomnak is.
    Kárpáti János immár négy évtizede a Zeneakadémia könyvtárának igazgatója, pedagógiai munkát „mellékállásban” végez. Mégis, milyen érdekes játéka a sorsnak, hogy több egykori évfolyam- vagy diáktársával ellentétben, ő „a Tanár úr”, így, név nélkül. Legfeljebb közeli környezete nevezi „Tanárbácsinak”, kedveskedő bizalmassággal. Mert tanulni mindig lehet tőle, írásaiból csakúgy, mint előadásaiból, vagy akár rövid-személyes beszélgetésekben, a kézikönyvtárban vagy a folyosón. Ennek egyik titka abban a közérthetőségben rejlik, ami számára természetes — s amit egyébként oly gyakran nélkülözünk, ha a tanítás ismeretanyag-közlésre redukálódik.

Fittler Katalin