Lassanként hagyománya lesz annak, hogy évente olyan kottaújdonságokról tájékoztassuk olvasóinkat, amelyek a Magyar Zeneszerzők Egyesülete Zeneműkiadói Támogatások Kuratóriumának segítségével jöttek létre.
  Az elmúlt évhez hasonlóan, idén is számos kiadvány megjelentetésére pályázott eredményesen az Akkord Zenei Kiadó Kft. 
  A 15 új kötet közül a legtöbb a klarinétosok számára kínál kamarazenei játszanivalót. 
  Divertimento – ezt a címet adta klarinétra, kürtre és hegedűre szánt kompozíciójának Nógrádi Péter. A cím történeti korokat idéz, a zenei anyag viszont korántsem archaizál. Sőt, a tételek címadása programzenei asszociációkat kínál, irányítja az előadók és a hallgatók képzeletét.
  A nyitány hangulatkeltő: sejtteti, hogy érdemes végighallgatni a ciklus egészét. A II. tétel Induló, egyetlen ágáló ritmusképletből nő ki. A Rumba szólamainak ritmikája egyszerű, ám a tánc karakterét idéző hangsúlyok gondoskodnak arról, hogy az előadók és a hallgatók egyaránt örömüket leljék e tételben. Az élénk tételt hasonlóképp mozgalmas követi: az Aerobicban egymást imitálják a szólamok, s a korábbi felező-mozgások után a triolák jelentenek újdonságot. A sodró lendület rövid időre megtörik, hogy a Harangzúgás tételt fergeteges Finale követhesse. A mű 1982-ben komponált első alakja 1986-ban a MR kortárszenei seregszemléjén a Magyar Zeneművészek Szövetsége különdíját nyerte el; a nyomtatvány a 2000-es revideált verziót tartalmazza. Akár egy, akár valamennyi tétel előadása szórakoztató, a szó nemes értelmében; egy-egy tétel megszólaltatásával már az ügyes zeneiskolások is megpróbálkozhatnak. 
(A-1111)
 
Két klarinétra és fagottra szánta 422. opuszát Rózsa Pál, Négy trió utójátékkal címmel. A nyitó Introduzionéban mintegy feltérképezi a  három szólam között létesíthető kapcsolatokat; néha a két klarinét áll szemben a fagottal vagy épp felelget neki, máskor az egyik klarinét és a fagott együttese tart egyensúlyt a másik klarinéttal. A Scherzando II. tételben egymás után lépnek be – mintegy utánozva egymást – a szólamok, majd együtt fújják; ám közben egyéni karaktervonásokkal ruházza fel őket a szerző. Az Intermezzino tétel nem elsősorban terjedelme alapján érdemelte ki címét: a már hallott, széles dinamikai skálán mozgó szólam-csoportosulások mondanivalója alig több, mint egy-egy visszatérő gondolatfoszlány. A Finaléban többnyire a két klarinéttal tart egyensúlyt a fagott, az Epilogo pedig visszarímel a kezdésre. Hangulatos játszanivaló.
(A-1109)
 
Ugyancsak két klarinétra és fagottra komponált három tételt 2004-ben Szigeti István. A Gesztusok ajánlása a kortárs zene kiváló előadóiként ismert muzsikusoknak, a Trio Lignum tagjainak szól: Klenyán Csabának, Rozmán Lajosnak és Lakatos Györgynek. Találó a cím, valóban gesztusok, szöveg nélkül is beszédes fordulatok sorjáznak e „láttató” darabban. Beszél magáért a zenei anyag olyannyira, hogy feleslegessé teszi az előadói utasításokat; az I. tételben a tempójelzésen kívül semmit sem ír elő, még csak dinamikai javaslatot sem ad a szerző, a II. tétel elején egyetlen előírás szerepel: „sempre legato”, amivel a tétel nyugodtságát kívánja nyomatékosítani (a viszonylag gyors tempó ellenére) – s ezek után mi más szerepelhetne a zárótétel elején, mint „non legato”. A többi a hangszeresek dolga – a hosszabb-rövidebb fordulatok megformált megszólaltatásából szinte önmagától kialakul a tételek gesztus-rajza.
(A-1107)
 
A héttételes kompozíció II. tételének címe áll a ciklus címlapján: Résonances. Durkó Zsolt Garam Zsuzsa és Csurja Tamás emlékére komponálta e komoly zenei felkészültséget igénylő művét – az emlékezés-hang leginkább a Cloches (Harangok) tételben érvényesül. Előadói apparátusa: klarinét, basszetkürt és zongora, a játszanivaló önmagában is szólisztikus rangú, ráadásul a szólamok dinamikai kiegyensúlyozása a hangzás egészének állandó figyelmét követeli meg. A basszetkürt korántsem tartozik a gyakran, sokak által megszólaltatott instrumentumok közé – így e művel vélhetőleg leginkább zenehallgatóként fogunk találkozni.
(A-1102)
 
Nemcsak a hangszertudás, hanem a kottaolvasás magas szintjét is igényli Sugár Miklós darabja, a Réminiscences. Pontosabban: a figyelem koncentrálását és a fantázia szabadon bocsátását – egyidejűleg. A kottakép ugyanis néha inkább csak irányadó, valamiféle utasítás-rendszer. Ilyesmihez nem elégséges a hagyományos notáció, hanem szokatlan, néha speciális-egyedi lejegyzésmód szükséges. Ezt is értőn kell olvasnia az előadók mindegyikének: a klarinétosnak, a gordonkásnak és a zongoristának. A három tétel más-más feladat elé állítja a játékosokat – akik akkor oldják meg jól a feladatukat, ha a közönség olyan természetességgel tudja hallgatni a művet, mint bármely történeti korból származó kamaraműveket.
(A-1099)
 
A sorozat egyik kottájában CD is található. Hollós Máté basszusfuvolára vagy klarinétra és zongorára komponált darabjában, mint egy hosszú prelúdium után, a darab megadott pontján kell elindítani a korong lejátszását. A Bari Károly gyűjtéséből származó népdalt Kolompár Edit énekli – innen kapta címét a mű is: Cara luma phirav, azaz: Járom a világot. Az utolsó sorokhoz csatlakozik a két hangszer is, apoteózis-szerűen „átemelve” a dalt a műzene világába.
(A-1103)
 
Az idei újdonság-készlet három hangszer játékosainak kínál szólisztikus játszanivalót: zongoristáknak, fuvolistáknak és csellistáknak.
A 47 évesen, 1999-ben elhunyt Togobickij Viktor hátrahagyott művei közül Gyermekfüzet címmel 35 zongoradarab vált most közkinccsé. Az elsődlegesen kamaraműveket komponáló szerző számára a zongora – afféle zenei jegyzetfüzetként – kiváló lehetőséget biztosított egy-egy karakter vagy zsáner néhány tollvonással történő megörökítésére. Rendhagyó műfaji elnevezéssel többségüket akár program-etűdnek is nevezhetnénk, ugyanis a miniatűrök gyakran egy-egy technikai vagy épp zenei-szerkesztési sajátosságon alapulnak. A „Csöppecskék” váltott-kezes megszólaltatása, a „Janicsárok indulójá”-ban a markáns staccatók és a hangsúlyos hosszú hangok anapestusai idejekorán hozzászoktatják az ifjú hangszertanulót, hogy a gyakorlás első pillanatától kezdve kifejezően-megformáltan zongorázzék. Gyakran már a címadás is segít a karakterizálásban (pl. „Robotok menete”, „Verkli”). A „Kánon” többlet-haszna, hogy egy darabon belül különböző hangközökben történő imitációval analitikus megközelítésre készteti az előadót. És mint a gyermekdaraboknál lenni szokott, ezúttal is találunk köztük elsősorban felnőtt interpretátorra számító tételeket. Olyanokat, amelyek bár gyermekkori emlékre utalnak, elsődlegesen mégis hallgatnivalóként tartanak számot gyermek-közönségre. A darabok hangulati skálája széles, a lírikus, meghitt-bensőséges tételek mellett találunk nosztalgikusakat, érdekeseket-izgalmasakat egyaránt. Bőségkosárnyi kínálat, kicsiknek-nagyoknak egyaránt. 
 (A-1106)
 
Posztgraduális játszanivaló – így jellemezhetnénk Láng István fuvolaművét, a Cantót. Mottó hívja fel a figyelmet a gondolati asszociációra: Thomas Mann Doktor Faustusából, Hetaera Esmeraldát rejti hangok inkognitójába a szerző. Az egyetlen nagyívű folyamat párhuzamos szerkesztésű, időről-időre kihallhatjuk a vezérlő gondolatot. 
  A darab ajánlása Gyöngyössy Zoltánnak szól – az ő előadásában szerepel Láng István egyik szerzői lemezén. Vélhetően elsősorban a hangzás követésére forgatják majd legtöbben e kottát; a mű megszólaltatására csak kevesen vállalkozhatnak, bár két különböző technikai nehézségű (zeneileg egyenértékű) verzióban jelent meg. A szerző bőségesen él a hangszer technikai lehetőségeinek a legújabb időkben kiaknázott lehetőségeivel, pontos instrukciókat adva a multifóniák megszólaltatásához. 
(A-1105)
 A gordonkások két repertoárbővítő darabhoz jutottak. Pócs Katalin Visszaemlékezése főként a középfokon tanulók számára hasznos és tanulságos. Az előadási jelekkel gazdagon berendezett kottakép megkönnyíti a formálást, a speciális játékmódok (pizzicato, glissando) mindig a karakterizálást szolgálják. A mintegy öt percnyi tételben különböző hangulatok és indulatok sorjázásából kell megteremteni a mű zárt egységét. A csellista a gyakorlatban érzékelheti a lejegyzés és a zenei anyag szoros egymásrautaltságát – szakaszról-szakaszra megtapasztalva, mi indokolja az ütemmutató változását. E darab esetében érdemes a jól lapozható kottát sokáig kitenni a játékosnak – nem a memorizálás feladatát kikerülendő vagy elodázandó, hanem azért, hogy minél több figyelem jusson a kifejező interpretációnak.
(A-1110)
 
Cyrano de Bergerac utolsó levele című kompozícióját Déri Györgynek ajánlotta a szerző, Tóth Péter. Első pillantásra feltűnik, hogy a cselló egész hangkészletét bejárja a darab, kiaknázva az egyes regiszterek sajátos tónusát. A széles ívű daloláshoz virtuóz hangszertudás szükséges. A kifejező játék alapfeltétele, hogy az előadó érzékenyen árnyalt hangszínekkel szólaltassa meg a különböző előadói utasítással karakterizált szakaszokat. Aprólékos műgond az egyes hangok intonálásakor, a frázisok-motívumok megformálásakor – és a műegészet áttekintő, nagyvonalú építkezés egyaránt szükséges a szerzői szándék teljes gazdagságában történő feltárulásához. Az értő kottaolvasáshoz komoly támpontot kínál a hangfelvétel.
(A-1098)
 
Az Akkord Zenei Kiadó újdonságai között két hegedű-zongora szonáta is szerepel. E két hangszer viszonya érdekesen alakult e műfaj keretein belül. Volt, amikor a hegedű csupán másodlagos szerepet kapott (gyakran csak „tetszés szerint”, „ad libitum” társulhatott a zongora szólamához, amely egyénként önállóan is megállta a helyét). Később a hegedű fokozatosan átvette a vezető szerepet – ugyanakkor, a zongorának csak a ritkán jut a kíséret alárendelt szerepe; többnyire partner, a szó legnemesebb értelmében.
  E hagyományhoz kapcsolódott Járdányi Pál is, aki korai hegedű-zongora szonátájában mindkét hangszeresnek igényes játszanivalót kínált. 24 éves, amikor megkomponálja a háromtételes mutatós darabot. A pálya későbbi ismeretében is felfigyelhetünk a népzene iránti érzékenység elementáris megmutatkozására. A tételek mindegyikében meghatározó szerep jut a kvart-hangköznek, gyakran a tematikus fordulatok kezdetén vagy épp a zárlatban. A sodró lendületű keret-tételek nagy hangkészletet járnak be, a személyes hangú középsőben a zongoraszólam biztosítja a nyugodt hátteret.
(A-1056)
 
A 2003-as év termése Pertis Jenő Hegedű-zongora szonátája. E mű komoly technikai felkészültséget is igényel. Három tétele megszakítás nélkül (attacca) követi egymást, tehát maratoni távot jelent. Nincs lehetőség megpihenésre a jótékony tételszünetekben – az első hangtól az utolsóig kell bírni a nagyforma feszülését. Sőt, az utolsó hang utánig, hiszen a zárótétel vége megkomponáltan elhal, s a hallottak emléke jó esetben még a kettősvonal után is tovább gyűrűzik mind az előadók, mind a hallgatók érzésvilágában. A nagyformátumú kompozíció a címében is „Családi zené”-nek nevezett vonulatba tartozik: az ajánlás Barnabásnak, azaz Kelemen Barnabásnak, a szerző unokaöccsének és Attilának, a komponista fiának szól. Érzékeny-szép muzsika, a kottakép eleve sugallja a gesztusokat-hangulatokat – olyan, amit könnyebb hallgatni. Ám akinek sikerül megszólaltatnia, annak hasonló örömet okoz, mint egy meghitt olvasmány.
(A-1108)
 
Némely művek megszólaltatására azért vállalkozhatnak kevesen, mert az előadói apparátus szokatlan. Ezek közé tartozik a fuvolára, vonósnégyesre és hárfára szánt Sheol is, Madarász Iván darabja. Az ilyen kamaraművek kottája tehát olyan célt szolgál, mint a partitúráké: zenehallgatáskor jó kézbe venni, ráadásul rendkívüli mértékben fejleszti a belső hallást, ha pusztán a kottakép láttán próbáljuk magunkban elképzelni a hangzást. Manapság az ilyen „gyakorlatoktól” idegenkedik még a gyakorló muzsikus is, főként, ha a mű nem a saját hangszerére készült. Pedig nem másról van szó, mint olyan érdeklődésről, amely a 19. században szinte általánosnak volt mondható. Liszt például nem véletlenül illette „transzcendentális” jelzővel etűdjeit. Amikor megkomponálta, rajta kívül kevesen vállalkozhattak arra, hogy egyáltalán megpróbálják végigjátszani a darabokat. Változnak az idők – ma már (igaz, gyakran a könnyített verzióban) tananyagnak számítanak a felsőfokú zongoraoktatásban. De annakidején nem zárkóztak el a zongoramuzsika kedvelői a számukra elérhetetlentől; sőt, mondhatni, sikk volt a szalonban a zongorán tartani a nehéz darabok kottáit… Ebben a gesztusban nem a „protokoll” az érdekes, hanem az a fajta „nyitottság”, hogy a szokatlant, az ismeretlent, az elérhetetlent – talán az első hallásra érthetetlent is – elfogadjuk, s igyekszünk megérteni. Ilyen meggondolásból rendkívül hasznos, hogy nem csak a mindennapi zenélési gyakorlatban széles körben hasznosítható darabok jelennek meg nyomtatásban.
(A-1104)
Vannak olyan kamarazenei együttesek, amelyek létükkel, gyakoriságukkal már-már műfaj-teremtőek. A klasszika idején nyomon követhető az a folyamat, ahogyan a vonósnégyes egyszerre csak más lesz, több lesz, mint egy a különböző vonós-formációk közül. Ettől kezdve ugrásszerűen megnő a vonósnégyes-darabok száma – s összefügghet e jelenséggel, hogy a másfajta társulások iránti érdeklődés csökken (úgy az alkotók, mint a játékosok részéről).
  Nehéz lenne kijelölni pontosan olyan helyeket és időszakokat, ahol és amikor a rézfúvós kamarazene oly mértékű virágzásnak indult, ami serkentően hatott (vissza) a zeneszerzőkre is. Mindenesetre, az alkotók és előadók közötti kölcsönös kapcsolatot jól illusztrálja a gazdag rézfúvós kamarazenei repertoár, főképp a 20. század 70-es éveitől kezdve. Ebben az esetben szó sincs a „mi volt előbb, tyúk vagy tojás” kérdésről; irodalmuk nem lévén, átiratokon nevelkedtek a rézfúvós-együttesek, hogy játékukkal, a megmérettetést mindig vállaló tehetségükkel-tudásukkal eredeti darabok komponálására serkentsék a szerzőket.
  Durkó Péter művének ajánlása az Ewald rézfúvósötösnek szól. A Kvintett 6 tételben arról tanúskodik, hogy a szerző behatóan ismeri az egyes hangszerek lehetőségeit, s olyan zenei pillanatképek egymásutánját sorjáztatja, melyek mindegyikében az összjátékon van a hangsúly. Nem az egyik-másik szín dominál kiemelt dallamfordulatok által, hanem közösen hoznak létre villódzó, árnyalatokban gazdag színfoltokat. Ha a látványból indulunk ki, így jellemezhetjük: változatok – sárgában.
(A-1101)
 
Madártávlatból úgy tűnik, a szaxofon viszonylag fiatal az úgynevezett komolyzene előadói sorában, s mindmáig leginkább szólóhangszerként vagy kamarazenei műfajokban otthonos.
  A szaxofonkvartett hangzás könnyen megtalálja az utat a közönség széles rétegéhez – éppen ezért, „ideális terep” Dubrovay László számára, hogy – miután híres Solo-sorozatában hihetetlen hangszíneket hív életre egy-egy instrumentumból, homofón hangzású együttessel is kísérletezzen. A Bánat és öröm a lassú-gyors tételpár történeti műfajának modern képviselője; a formálás biztonsága lehetővé teszi, hogy a hallgató már első hallásra tájékozódjon a zenei anyagban – miközben soha-nem hallott hangzások, effektusok teszik érdekessé, tehát többszöri meghallgatásra érdemessé a darabot. Ilyen művek hallatán joggal merül fel a kérdés: miért is kell idegenkedni attól, ami szokatlan, újszerű? A hallgató, az új élmény hatására feladja tartózkodását – készséggel megteszi az első lépéseket, hogy csökkenjen az elutasítás-keltette távolság közte és napjaink művészi zenéje között.
(A-1100)