Stravinsky: The Rake’s Progressoperafilm DVD-n E mű (mint megannyi más) meghatározó jelentőségűnek mondható szerzője életművében — de közvetve talán még többet köszönhetünk neki: megismerése (ami egyenlő azzal, hogy megszeretése) után valami egészen kivételes közvetlen kapcsolatot érezhetünk a komponista iránt. Az iránt a kétségkívül zseniális zeneszerző iránt, akinek „őszinteségét” oly előszeretettel vonta kétségbe az értetlenkedők hada, hivatkozva elsősorbandiametrális stílusváltásaira, kaméleon-jelleget tulajdonítva neki. Nos, ilyesfajta szemléletmódok ellen vértezi fel a zenekedvelőt ez a mű, amelyből szerencsénkre a komponista vezényletével is készült hangfelvétel. Igenám, de az operához hozzátartozik a látvány is - amely néha többletet ad a hangzó anyaghoz képest, felerősítve annak mondanivalóját (akár ellenpontozással késztetve elgondolkozásra a közönséget), máskor viszont kicsit el is terelheti a figyelmet a hangzásról. Ami a látványt illeti, nemigen van elkényeztetve a hazai operabarát: a mű 1980. május 2-án került először színre a Magyar Állami Operaházban, s mindösszesen 9 alkalommal láthatta-hallhatta a produkciót az épület felújítását megelőzően (s azóta se!). A „vizuálisaknak” marad a TV, a video és újabban a DVD. Éppen ezért felcsillanó szemmel regisztrálhattuk a Warner Music Vision újdonságát, melynek címoldalán – ráadásul – Barbara Hendrickset vehettük észre. A felvételen a Svéd Rádió Ének- és Zenekarát Esa-Pekka Salonen vezényli. Ann megszemélyesítőjén kívül nemigen találunk számunkra ismerős nevet a szereposztásban. Tom Rakewell: Greg Fedderly, Nick: Hakan Hagegard, ám meglepve olvashatjuk, hogy a Török Baba szólamát ezúttal kontratenor énekli, Brian Asawa. Ha látvánnyal nem is, „háttér-információkkal” annál inkább el vagyunk látva; Eric Walter White magyarul 1976-ban megjelent monográfiájának fordítója, Révész Dorrit értő lábjegyzetének köszönhetően. Mivel a könyv (Stravinsky. A zeneszerző és művei) napjainkban legfeljebb könyvtárban férhető hozzá, hasznosnak érzem idézését: A fordítás mindenképp elszegényíti a cím eredeti jelentését. Az elfogadott „Kéjenc útja” semmiképp sem megfelelő. A „rake” szó sokkal többrétű az egyrészt leszűkítő, másrészt súlyosan elítélő „kéjenc”-nél. Jelentése „könynyelmű, korhely, szabadoskodó”. A főszereplő „Rakewell” nevében a „well” – „jól” bármelyik jelentést az elítélés ellenében hangolja, akár az elnéző „jól korhelykedő” értelemre gondolunk, akár távolabbi értelmezésben „a könnyelműséget jóra használó” jelentéssel értjük (pl. a követ kenyérré változtatás epizódjának világmegváltó eszméire gondolva). Nem szólva a „well” szó „kútforrás” jelentéséről, amely ismét más – „a könnyelműség forrása” – értelmezést sugall. Az „út” szó is kevesebb az „előrehaladást”, sőt „megjavulást” jelentő „progress”-nél; a címszerű rövidség érdekében ezt mégis megtartottuk. Révész Dorrit idézett utolsó mondata arra utal, hogy a White-könyvben is „A korhely útja” cím szerepel. (NB., a magyarországi opera-bemutató „A léhaság útja”-ként hirdette, míg az operakedvelőknek jó szívvel ajánlott „Miért szép századunk operája?” című, a Gondolat 1979-ben megjelent kiadványában Tallián Tibor „Az aranyifjú útja”-ként elemzi.) Több-kevesebb műismeret birtokában — de semmiképp sem ismeretlenként ismerkedhetünk tehát az operafilmmel. Pontosabban, azzal, amivé a felvétel kivitelezői tették Stravinsky e művét. Mert ezúttal halálos bűn számba menő csonkításnak esett áldozatul a kompozíció. Ez azért különösképp fájó, mivel a felépítés (konstrukció, struktúra) szerves része annak a szerzői szándéknak, melyet a neves alkotók (a szövegkönyv kialakításakor Stravinskyval egyetértésben W. H. Auden) tudatosan végiggondoltak. A mű elemzésekor (tehát, amikor részletezően vesszük nagyító alá egyes komponenseit, illetve részleteit), és csakis kizárólag az elemzéskor veheti észre az érdeklődő azokat az összefüggéseket, megfeleléseket, amelyek a mű hallatán az élmény hatására sokadszori halláskor is elsikkadhatnak illetve elkerülhetik a figyelmet. Azon túl pedig audiív kontrollnak vetheti alá az operaismertetőket-operaelemzéseket, tudatosan koncentrálva a mások által kínált irányjelzők hasznára-hasznosságára. A szinte szembeszökő ismérvek közül elsőként hivatkozhatunk a megfelelésekre, valamiféle szimmetrikus arányokra. A tanmese-jelleg didaktikus voltát jól illusztrálják a szándékos-kirívó „visszatérések”, ugyanakkor a történet, a mese egészét át-meg átszövik rejtett szálak. Olyan apróságokról meg talán ne is beszéljünk, mint a hármas szám mesés/mesebeli szerepe. Ezúttal: a 3 felvonás mindegyike 3-3 jelenetből áll – az Epilógus létét funkciója; célja és értelme indokolja –, és nagyonis jellemző a szerzőre, hogy Tom „három kívánsága” matematikailag négynek számolható. A hármas tagozódás visszatérések, gazdag megfelelésrend rím-viszonylatait teszi lehetővé – változatosan kihasználva a felismerhető és felismerhetetlen összefüggések teremtésének megannyi lehetőségét. Ezt a tudatos koncepciót rondította el egy csúf „húzás”. Kimarad egy jelentős mozzanat, mely indokolatlanná teszi a folytatást. A filmen Tom, miután álomba szenderül, nem álmodik a világmegváltó (kőből kenyeret gyártó) gépezetről – mely álmot mindmáig emlékezetesen jelenítették meg az Operaház színpadán: pantomimmel, amikoris Nick egy távolról verklire emlékeztető kerekes tárgyat, szinte babakocsiként tol maga előtt –, így hát nem is mondhatja el harmadik kívánságát („Bár igaz lenne”), következésképp nem szegényedhet el a (természetesen eredménytelen) gép sorozatgyártásától. A film az árveréssel folytatódik(ugyan, mitől mehetett így csődbe Tom?!) – és borulnak a súlyok, új módon strukturálódnak a részletek. Csökken annak a zenei gagnek a hatása is, ami egyfajta tudatos idő-játékon alapul: a II. felvonás 3. jelenetében Tom, aki megunta a feleségül vett Török Baba szóáradatát, úgy hallgattatja el, hogy fejére/arcára húzza a parókáját (akár ha papagáj kalitkáját takarná le sötét kendővel) – a III. felvonás árverés-jelenetében a megannyi egzotikus/felesleges tárgy között rátalált Babát is árverésre bocsátják, s ő ekkor, kiszabadulva képletes elnémításából, ott folytatja reklamáló-lamentáló, hisztérikus melizmáját, ahol az előző felvonásban abbahagyta ... Apróbb „húzás” következtében nem hallhatjuk azt a rendkívül érzékeny pszichológiai érzékre valló fordulatot sem, amely azt sugallja, hogy Anne Trulove („beszélő neve” néltó viselője) mit sem változott a tavasztól tavaszig, egy évet felölelő időszak alatta: miként a nyitó jelenetben „Yes, father” ereszkedő kisterc-motívummal tett eleget apjának, aki behívta a kertből, amikor estefelé hűvösre fordult az idő, úgy engedelmeskedik a Bedlam (bolondokháza) jelenetben, amikor apja a távozásukat sürgeti. E két nagyságrend között, megannyi csonkító önkény szomorítja el a Stravinsky-opera értő nézőjét-hallgatóját. Ugyanakkor a DVD-film nézőjét-hallgatóját a képi megjelenítés megannyi pazar találó ötlete nyűgözi le. Barbara Hendricks remek zenei alakításához egyszeri-egyedi többletet ad, hogy bőrszínével „kirí” mindenkori környezetéből, ő képviseli az ártatlanságot és tisztaságot. A Török Baba férfi általi megjelenítése pedig más szintre tereli Tom Rakewellnek a „szabad cselekvés” által aligha megtalálható boldogságát. Bővelkedik az invenciózus-kreatív végiggondolásról is a vizuális gesztusok készlete. Itt csak a lepkehálóval való játékot emelném ki az I. felvonásból (amit, ha észrevett-regisztrált a hallgató, értékel, ugyanakkor értelmezés hiányában sem hat zavaróan). Ez az operafilm olyan, mint az egyszeri lány ajándéka, amit hozott is, meg nem is. De amíg látjuk, a látványban gyönyörködünk - és zeneileg is élvezünk minden felcsendülő hangot. (A távollevők viszont nagyon hiányoznak...) Fittler
Katalin
|