Bónis Ferenc: Mozarttól Bartókig

Egyszerre hálás és hálátlan feladat Bónis Ferenc bármely publikációjáról írni. Hálás, mert korábbi munkái ismeretében „biztosra mehetünk” — ugyanakkor hálátlan, mert nem kerülhető el, hogy a legújabb termést szembesítsük a korábbiakkal.
  Bónis a hazai (élő) zenetörténész-gárda egyik legmarkánsabb profilú egyénisége, akinek pályáját végigkíséri az a kettősség, hogy szerkesztő és író-ember. Ráadásul, szerkesztőként is „kétfunkciós”: csaknem félszázados rádiós múlttal sohasem téveszti szem elől potenciális közönségét. Ez írásaiban olymódon kamatozik, hogy elvont kérdésekről, speciális szakterületen végzett részmunkálatokról is úgy tud beszámolni, hogy lekösse az érdeklődők figyelmét. Mivel ez utóbbit csak a legkevesebbekről mondhatjuk el, méltán fogadja várakozás valamennyi publikációját.
  Saját kötettel legutóbb 1992-ben jelentkezett Bónis a Püski Kiadónál (Hódolat Bartóknak és Kodálynak). Ugyanitt látott napvilágot az új könyv is, hasonlólépp szép kivitelben (már a borítón felismerjük Szántó Tibor munkáját). Bónis történészi érdeklődésének középpontjában a magyar zene áll, az új könyv is a magyar zenéről szóló írásokat tartalmaz, szám szerint 28-at. A nagy szám arra enged következtetni, hogy részproblémákkal is foglalkozik a szerző, „mélyfúrásai” eredményét is nyilvánosság elé tárja. A címben szereplő két név: kétségkívül értékmérő, életük-munkásságuk pedig behatárolja a tárgyaltak korát-idejét. Egyszersmind azt is sejteti: nem célszerű a magyar zenetörténetet környezetétől elhatárolva, izoláltan vizsgálni, hiszen a hatások-inspirációk már tényszerűségükkel is sokatmondóak, a konkrét vizsgálatok pedig meglepő eredményeket hozhatnak. Érthető, hogy a Mozarttól Bartókig terjedő időszakot nem egyenletesen tárgyalja a könyv, hanem az egyes fejezetek (megannyi különálló írás!) inkább lényegi gócpontokra engednek következtetni. Mozart-hatás, Beethoven-hatás, romantikus szerzők kapcsolatai (Erkel és Mosonyi, Schumann és Mosonyi, Richard Wagner és Mosonyi, Mahler és Erkel), Brahms és a magyar zene – majd egy merész váltással az alkotókról átkerül a súly a magyar zenetörténetírás atyamesterére, Szabolcsira. Innen magától értetődően folytatódik a témaválasztás íve: Szabolcsi Bence lipcsei levelei Kodály Zoltánhoz – ez után Kodály-műnek „kell” következni, majd a folytatás és a könyv végállomása: Bartók.
  A kötet előszavából megtudjuk, hogy „valamennyi írás az évezred utolsó esztendejében nyerte el itt közölt formáját. Netáni korábbi közlésüket a szerző vázlatnak vagy előtanulmánynak tekinti, jegyzékbefoglalásukkal nem terheli az olvasót”. Ez utóbbi sajnálatos, mert gyümölcsözőnek éreztük a korábbi, még a Hódolat... esetében is meglévő gyakorlatot, amikoris feltüntette valamennyi írás első megjelenésének adatait. Mert például másképp olvassuk ugyanazt a szöveget, ha tudjuk, hogy eredetileg külföldiek számára készült (magyar olvasó nehezményezheti evidenciák szájbarágását, ám értékeli a szerző körültekintését, ha külföldiek vélemény- és értékítéletének kialakítását segítette azokkal). Azért is kár, hogy nem tudjuk, melyik írás mikor keletkezett (ill. vált bármilyen fórumon ismertté), mert az idő múlásával az időhatározók „elévülnek”. Amire jogos a felfedezés idején rácsodálkozni, később evidenssé válik (s így a gesztus megmosolyogtatóvá válik). Tény: néha kiderül, máskor kikövetkeztethető a korábbi publikálás helye és ideje – de aligha várható el, hogy ehhez minden olvasó vegye a fáradságot.
  A különböző fórumokhoz szokott szerző egyaránt otthonos hallgatóság előtti felolvasóként, mikrofonközelben, vagy fehéren–feketével publikálóként. Ezt az eredeti „sokműfajúságot” őrzi a könyv – néha ugyan sajnáljuk, hogy a legújabb verzió elkészítésekor műfajilag nem egységesített még erőteljesebben. Nehéz megindokolni, miért elégszik meg a „vázlatos referátum”-jelleggel például a „Beethoven és a magyar zene” esetében. Míg a referátum időtartama korlátozott – az írásos publikáció terét tetszőlegesen választhatta meg. Érdemes lett volna élnie ezzel a szabadsággal, akár még annak a döntésnek az árán is, hogy valamely korábban – nemrég – már publikált munka részlegesen átdolgozott újraközléséről lemond.
  Szívesen eltekintettem volna például a Szabolcsi-levelek ismételt közzétételétől. A könyv e legterjedelmesebb fejezetében a közreadott anyag – érthető módon – nem változott az 1992-es megjelenés óta, s a kicsit részletesebb jegyzetanyag sem hoz érdemi változást (hárommal bővült a Bartók és Kodály munkásságát folytató-követő muzikológus-nemzedék listája, lefordításra került néhány – de nem minden – német kifejezés vagy idézet a levélből), s maradt még annyi kiegészítenivaló, hogy máskor is közölni lehessen, quasi-új  verzióban. Talán azért is „sok” az olvasónak a könyvben a Szabolcsiról szóló olvasnivaló, mert a róla szóló írás, Szabolcsi Bence, hármas tükörben amúgyis behatóan foglalkozik személyével. Ebben az egykori Szabolcsi-tanítvány érezhetően „nosztalgiázik”, visszaemlékezve példamutató tanárára. Másként aligha kerülne ki tolla alól Kodályra utalva a „prófétatekintetű Hegyi Varázsló”, s aki sokat olvasott Szabolcsitól, már-már stílusparódiaként (parafrázisként) értékeli a következő, egyébként lélektanilag feltehetően valós állítást: „Annak elvesztését, akit egy életen át, jóban-rosszban, mindenkor maga fölött és maga mellett tudhatott, Szabolcsi soha nem tudta kiheverni”.
  Vannak furcsa dolgok a publikáció világában. Például, hogy tudományos közlésekben is kipontoznak bizonyos „közölhetetlen” szövegű részleteket (jóllehet, aki pikáns-pajzán-malac-stb. olvasnivalóra vágyik, aligha ezen kötetek olvasótáborában keresendő...). Elhallgatások (más okkal-szándékkal) gyakran történnek, akár annak sejtetésével, hogy az író – hasonlóan Verdi Oscarjához – „tudja, de nem mondja”, akár bizonytalanságban hagyva az olvasót. Emberi szemérmesség, valamint kényes politikai meggondolások egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy a történelem tér-idő színpada olyan legyen, mint egy végtelen kaparós-sorsjegy, melyen mindig marad további felfedni való. Manapság, amikor a szóbeli közlések felértékelődnek (az oral history már-már műfaj rangot nyer), talán méginkább ajánlatos lenne mindenfajta homály eloszlatása. Ilyen szempontból sajnálatos, hogy Bónis tudatosan tart vissza információt: „e helyütt szándékosan elhallgatva a  cikkíró nevét”, jóllehet az visszakereshető. Vajon így izgalmasabb?!
  Amiről a szerző nem tehet: a zenei könyvkiadás decentralizálódása óta koordinálatlan a helyzet. Dehát azért, mindennek ellenére, mégiscsak sajnálatos a „duplázás” olyankor, amikor újdonságokkal is ki lehetne tölteni a helyet. (A Bartók hat nyilatkozata című írásra gondolok, amely a közelmúltban ismételten megjelent a Beszélgetések Bartókkal című interjúkötetben, ahol is Wilheim András Bónis 1988-as publikációját utánközlésként jelölte meg.)
  A gyűjteményes kötetek egy része mindig önmagában is maradandó értéket képvisel. Ezúttal (időfaktor függvényében) ilyennek azt a tanulmányt tartjuk, amely Bartók korai „Liebeslieder”-ciklusát mutatja be. A kompozíció hasonmás kiadása – mint az előszóból megtudtuk – Bartók Péter gondozásában jelenik meg, előszóként e tanulmány rövid változatával. (Hogy mennyire újdonság ez még a zenész-szakma számára is, kiderül abból, hogy a Bartók-összkiadás CD-verzióját kiegészítő, ritkaságokat tartalmazó korongon sem szerepel.)
  A „Bartók módosításai A fából faragott királyfi zongorakivonatában, Ferencsik János példánya szerint” című munka technikailag is jó előtanulmány lehetett a könyv filológiai érdekességéhez: „Pillantás Bartók műhelyébe: a II. Hegedűverseny korrektúrájának tanulságai”. Sajnos, Murphy nem pihen: a gondos-precíz szerkesztő épp itt felejti a publikált szövegben a legtöbb apró hibát, pontatlanságot, miközben megkockáztatja „azt a kijelentést, hogy Bartóknak még a korrigáló stílusa is kompromisszumot nem ismerő jellemét tükrözi”. A korrektúrázás munkájában jártas szelíd mosollyal olvashatja az olyan sommás megjegyzést, mint hogy „Bartók számára a kottakép egysége – az, hogy azonos effektust vagy jelenséget mindig egyazon eszközzel vagy jellel ábrázoljon – nagyon fontos volt”. Nem kell ahhoz Bartóknak lenni! Más kérdés, hogy sikerül-e a nyomdai munkálatok sok fázisa során érvényt szerezni a szerzői kívánságnak. Lám, még Bartóknak sem mindig sikerült...
  Mintegy négyszáz oldal olvasnivaló. Van benne mindenki számára érdekes-tanulságos, van összehasonlító dallamvizsgálat (mely tendenciát Szabolcsi életművében régen egyöntetű csodálattal fogadtuk, épp a hatalmas irodalom-ismeret kapcsán, újabban viszont kritikai elbírálásnak vetette alá Wilheim András). Van első-híradás, mely már  novum  mivoltával megkülönböztetett figyelemre tart igényt, s van értékelő-elemző, tanulmányként kategorizálható, valóban tanító szándékú-jellegű közlés. És nem hiányoznak az olyan miniatűrök, amelyek őrzik első-közlésük alkalmát-műfaját, „bunte Blätter” a zenetudomány gazdag birodalmából. Ami egységessé teszi mindezt, az a Bónis Ferencre jellemző míves (néhol veretes) stílus, ami még a kisebb jelentőségű vagy hatású jelenségeket sem engedi elbagatellizálni. A kutató komolysága: megbecsüli az anyagot, amivel dolgozik, s tisztában van azzal, hogy az alkotómunka értékeket hoz létre. Sokak számára valószínűsíti, hogy érdemes és érdekes foglalkozni a zenével, zenetörténettel. Kiderül: mennyi múlik azon, hogy valóban értő kutató tesz fel kérdéseket a múlt fennmaradt emlékeinek-adatainak. Ilyesformán remélhetőleg a gyakorló muzsikusok (hangszeresek és énekesek) körében is rangot szerez a múlt-feltáró, mind teljesebb megismerésre törekvő, a jelent a múlttal azonos módon tárgyaló (így mindenkor aktuális) vizsgálódásoknak.