Eltűnt egy hang, egy arc, egy alak. Hiányát az emlékezet próbálja pótolni – de nyilvánvaló, hogy az idő múlásával mind kevésbé lesz képes erre. Ráadásul a személyesség csökkenésével óhatatlanul is tényanyaggá minősül mindaz, ami korábban élő-eleven valóság volt.
 „A zene a mindenem” – giccses bögrék felirata hirdeti ezt az állítást. Aki viszont valóban ezt érzi, eszerint él, aligha fogalmazza meg így, mert számára ez a természetes. Bármilyen kevesen is legyenek, akiknek életére-életvitelére jellemző, igaz ez (sőt meghatározó), közéjük tartozik Czidra László. Így, jelen időben, merthogy a továbbiakban számunkra, evilágon, kizárólag a zenében, zenélésében él. Személyében az elmúlt évtizedek hazai előadóművészet-történetének egyik leginkább meghatározó személyiségét veszítettük el.
 Történészi vélekedés szerint a „nagyság” fontos kritériuma, hogy az illető életműve nélkül másmilyen lett volna a folytatás (legyen szó akár tudósról, akár művészről, alkotóról vagy előadóról). Ilyen szempontból mindenfajta túlzás nélkül korszakos jelentőségűnek kell tartanunk Czidra László munkásságát. Önmagukért beszélnek a tények is, az első (külföldön is elismert) hazai régizene együttes létrehozása, életben tartása, ezáltal egy korszak zenéjének hangzó életre keltése, s az utánpótlás biztosítása. Mert a magyar régizenélés valamennyi későbbi képviselője eszmei értelemben legalábbis Czidra-tanítvány. De ami talán még fontosabb: nemcsak az egykori „repertoárt” támasztotta fel, hanem a régi korok szemléletét, zenélésmódját is magáévá tette. Ő, aki részese lehetett annak a filozófiai szintű gondolkodási folyamatnak, amely Pernye András Előadóművészet és zenei köznyelv című esszéjében nyert rögzített megfogalmazást, abban az értelemben is autentikus reneszánsz muzsikussá vált, hogy a korabeli muzsikusok módján viszonyult az általa megszólaltatott zenéhez. A zenélési gyakorlat és az elmélet mindinkább szerves egységbe került (Pernye András halála után utolérhetetlen mélységben beásta magát a szakirodalomba), az interpretáció és az improvizáció általa visszakapta egykori értelmét-jelentését. De mindez a muzsikus „magánügye” maradt, a kutatómunka (irányuljon a játszanivaló anyagára vagy mikéntjére) nem igényel közönséget. Ráadásul tudásának lenyomatát nem (vagy alig) őrzik írások – az eredmény elsősorban a művészi produkciókban kamatozott. 
 Rilke hasonlata (melyet gyakran emlegetett tanítványainak Hammerschlag János, a későbbiekben pedig közülük Pernye András) szépen példázza: nem jutunk közelebb a „lényeghez”, ha szirmonként megfosztjuk díszeitől a rózsát. Valamennyi muzsikus-minőségében (szólistaként, kamarazenészként, közreadóként és tanárként) megszívlelte ezt Czidra. Szólistaként, amikor gyönyörű díszítéseivel új életet lehelt az egyébként talán muzeálisnak, „porosnak” érzett zenei anyagba is, átiratkészítőként és közreadóként, amikor – jórészt pedagógiai céllal – írásban rögzítette díszítési javaslatait, s tanárként, amikor növendékeit aktív-improvizatív (tehát nem a megadott mintákat pontos-mechanikusan követő) hozzáállásra késztette, szoktatta.
 Tehetségét és tudását nemes értelemben közkincsként kezelte. Természetes volt számára az a felfogás, amelynek annak idején Pernye András jóvoltából ő is haszonélvezője volt, hogy mindent megosszon másokkal. Pazarlóan adott mindig szeretetet, érdeklődést, tanácsot, szakmai segítséget – gondolatokat, tudásanyagot, kottát, könyvet, hangszert. Hogy minél többen részesüljenek a zenélés öröméből. Tette ezt olyan magától értetődő természetességgel, hogy szinte csak akkor vettük észre, amikor megszűnt számunkra ez a szellemi bőségszaru.
 Rá emlékezve; veszteségeinket soroljuk, hiszen a szeretet önzés.