Könyvekről-kottákról



A tavalyi év gyakorlatához  hasonlóan, idén is egész sorozat kortárs-mű kiadására vállalkozott az Akkord Zenei Kiadó. Pályázott - s a Magyar Zeneszerzők Egyesülete Zeneműkiadói Támogatások Kuratóriumának segítségével 13 kotta jelent meg. Csepp a tengerben – gondolhatjuk; de hasonlóképp azt is, hogy jelentősen gyarapodott a különböző hangszerek szólisztikus vagy kamarazenei repertoárja. Le kell szögezni: minden új nyomtatvány haszna felbecsülhetetlen!
  Merthogy bármennyire is fáj, tény: - elszoktunk a kottaolvasás gyakorlatától. A közelmúltban egy hangversenykalauzban lapozgatva, belegondoltam az olvasottakba: Brahms elküldi barátainak/ismerőseinek valamely szimfóniája autográfját, s ők véleményezik! Vagyis kibogarásszák a kéziratot, s valamiképp fogalmat alkotnak a műről. Semmiféle segítségük nincs; nem áll rendelkezésükre hangzó anyag... (Ennyit a belső hallásról...)
  Most tehát kapunk – bárki! – olvasnivalót, tetszetős kivitelezésben, áttekinthető elrendezésben. Egy vagy néhány szólamot talán nem ördöngősség belső hallással követni. De talán nem is csak a „végigolvasás” a cél! Az adott hangszeren nem játszó muzsikus felfedezheti, mennyi mindent nem ért a kottából (merthogy a hangmagasságon, ritmuson és dinamikán túl megannyi jellel találkozhat) - és önállóan lépéseket tehet az értő kottaolvasása érdekében. Speciális szakmai rejtvényfejtés ez, a javából! És közben ki-ki rádöbbenhet, mennyi mindenre kell tekintettel lenni a kortárs-művek előadásakor; hogy a gazdagon berendezett kottakép konkrét hangzásképet kíván életre hívni.
Az artikulációs és frazeáló jelek és számos egyedi utasítás lényegi információt ad.
  S aki eddig eljutott, minden bizonnyal másképp vélekedik a 20-21. századi művekről, s átérzi az előadók felelősségét. Természetesen másképp is fogja  hallgatni az ilyen zenét - s rájön: ismeretlen mű egyszeri meghallgatása korántsem elég a felelősségteljes véleményalkotáshoz. Nem derül ki, hogy a  kotta és a tényleges hangzás mennyiben fedi egymást – ezért fordulhat elő, hogy kevéssé meggyőző interpretáció esetén a darabot becsüljük alá (a fordítottja is előfordulhat, bár ritkábban: a kiváló művész többet hoz ki a kottából, mint amennyi eredetileg „benne van”).
   A kiadványok valódi haszonélvezői azonban mindig a szerzők és az előadók (akik jóvoltából zenei élményekkel gazdagodhat a hallgatóság).

  Vegyük tehát sorra az új kottákat!

  Durkó Péter (sz. 1972) Monológ harsonára című kompozíciója 2003-ban készült. Mindössze két oldal terjedelmű – a játékos mégsem érzi rövidnek; úgy kell megszólaltatnia, hogy hallgatói hangról-hangra, gesztusról-gesztusra kövessék a tételt, ugyanakkor viszont neki előre tudnia kell, hogy hova „fut ki” a visszatérő fordulatokban, zenei utalásokban gazdag folyamat. Ami általában fontos, itt alapkövetelmény: ne „csak” megvalósítsa a szerzői utasításokat a hangszeres, hanem mindig tudja is, mit miért kell úgy játszani, ahogyan a kottában szerepel.
(A - 1083)

  Durkó Zsolt (1934-1997) Flautocapriccio-ja fuvolást-próbáló mű! Már első pillantásra látszik: technikailag rendkívül nehéz. Ha eltekintünk a megszólaltatástól, s csak a zenei anyagot, mint közléshordozót olvassuk végig, kiderül: tartalmilag is igényes. Nomármost ezt a két tényezőt úgy kell összehozni, hogy a hallgató az előbbiből mit se vegyen észre. (Mert ha a kivitelezés köti le figyelmét, számára elsikkad a mű.) Ráadásul érvényesíteni kell a címbeli capricciót is.
  Az értelmezést megkönnyíti a notáció; Durkó tempó- ill. karakterjelző utasításokkal tagolja a nagyformát, azon belül pedig kötetlen metrikájú ütembeosztással teszi még áttekinthetőbbé a játszanivalót.
  Szerencsére, napjaink fuvolistái szép számban képviselnek egészen kiváló minőséget; ők méltó játszanivalónak tekinthetik e művet. Szerencsére, szinte mindnyájan tanítanak is — így tehetséges növendékeiknek is kedvet csinálhatnak a legújabb irodalom birtokbavételéhez.
(A - 1084)

  Dubrovay László (sz. 1943) műve szépen példázza, hogy a szerzők és az előadók kölcsönösen inspirálják egymást. Az ismert-népszerű trombita-hárfa duó, Geiger György és Maros Éva kezdetben szinte csak átiratokat tudott műsorára tűzni. Együtt-játszásuk hatására több szerző komponált nekik játszanivalót. Nekik szól az 1996-ban komponált Valse triste et trés vite tételpár ajánlása is. A szerző, tudva, hogy ez az apparátus világszerte ritka, a következő évben elkészítette trombita-zongora verziót is.
  Dubrovayról köztudott, hogy maximálisan igyekszik kihasználni valamennyi hangszer hangzás-lehetőségeit (elég itt híres Solo sorozatára utalni). Ezúttal sem „kíméli” az előadókat — ám a befektetett munka megtérül: a hallgatóság mindig tetszéssel fogadja a hangulatokban, karakterekben és érdekes effektusokban egyaránt gazdag darabokat.
(A - 1085)

  Déri Györgynek szól Hollós Máté (sz. 1954) művének, a Canto nostalgico-nak az ajánlása. Ismét egy időtlenül szép, lírai hangvételű darab került ki 2003-ban a komponista műhelyéből. Olyan típusú darab, amely lehetőséget ad a csellistának, hogy személyesen megmutatkozzon.Rajta múlik, hogy mit „hoz ki” a kottából. Ha pusztán lejátssza (valljuk meg, ez így önmagában nem túl igényes feladat), bágyadt tetszésre számíthat. Ha értelmezi is, tehát mélység-dimenziókat ad az egyes részleteknek, lebilincselő hatást kelthet. Irodalmi analógiával: köznyelvi szavakból személyessé egyénített mondanivaló.
(A - 1086)

  2000: Bach-év volt, ekkor emlékeztünk a minden idők egyik legnagyobb hatású komponistája halálának 250. évfordulójára. Ebből az alkalomból a Filharmónia Budapest Kht. ünnepi hangversenyt rendezett, melynek műsorán újonnan, felkérésre komponált művek szerepeltek. Ezek egyike volt Láng István (sz. 1933) csembalódarabja, melynek – stílusosan – német címet adott: Ist es möglich ohne B-A-C-H?
A kérdés, természetesen, költői – és a végén a zene nyelvén megkapjuk a választ, amikoris a hangszer lant-regiszterén felcsendül a névjegy négyhangos motívuma. A kompozíció műfaja a Bach billentyűs hangszerre szánt darabjaiból is  ismert  fantázia. A későbbi korokban (stílusokban) különbözőképp értelmezett műfaj-megnevezés itt általános érvényű; szakaszos szerkezetű, ám ezek között rejtett összefüggésről gondoskodik a névjegy-hangok elrejtett ám  gyakran jelenlévő szegmense. A négy hang sorrendje más és más, s oly különböző regiszerekben csendülnek fel, hogy néha összetartozásuk auditív észlelése szinte lehetetlen. Az anyagban tehát rejtett összetartó erő munkál, s a hallgató, a hangszeres csapongás végén jólesően nyugtázza az értékes B-A-C-H hangkapcsolatot.
(A - 1087)

  Gazdag zenetörténeti asszociációs kapcsolatokkal rendelkezik Legán˙ Dénes (1965-2000) Air-je. A tétel fuvola, oboa, szaxofon, zongora és gordonka együttesére készült. A szerző maga is gyakran részt vett zongoristaként művei megszólaltatásában, nem ritkán diákjai (egykori növendékei) társaságában. Ilyen szempontból szinte az egykori társas összejövetelek, a házimuzsikálás atmoszféráját is emlékezetünkbe idézi.
(A - 1088)

  Madarász Iván (sz. 1949) oboa és zongora együttesére szánta a Három történet-et. A szerző – vizuális alkat lévén – láttató zenét írt, ugyanakkor nem kötötte meg konkrét program megadásával az előadók fantáziáját.
Ki-ki szabadon belevetíthet bármilyen sztorit a darabokba; pontosabban, azáltal, hogy az általuk elképzelt történet megjelenítésére törekszenek az előadók, olyan intenzíven formálják meg az absztrakt hangok egymásutánját, hogy az eredmény egyértelműen zsánerdarab lesz. A szerző az attacca megszólaltatandó tételek során fokozatosan adagolja a (diákok, vagy a kortárs zenében kevéssé járatosak számára) szokatlan feladatokat. Az oboistának a nyitótétel szabadon lejegyzett cadenzájának megszólaltatása után a középtétel elején rögtön tetszőleges sorrendben kell játszani (megadott időtartamban) a betűvel jelzett motívumokat, a zárótételben pedig a zongorista kap aleatorikus játszanivalót.
(A - 1089)

  Pertis Jenő (sz. 1939) hegedű-brácsa duói a vonós kamaramuzsika igaz értékei. A kotta második részében szereplő, egybekomponált három tételből álló ciklus (Moderato, Moderato, Vivo) a 2000-es év termése, a nyitó darab, a Családi zene No.3 pedig 2001-ben készült. Voltaképp mindkét mű „családi zene”, hiszen az ajánlás tulajdonosai ugyanazok: Kati és Barnabás, vagyis Kokas Katalin és Kelemen Barnabás. A Családi zene No.3 azonban – érzésem szerint – minőségileg más, több a másik műnél. Nyilvánvalóan „nem akármilyen” családról van szó, hanem vérbeli muzsikusokról, akikkel a szerző félszavakból megérteti magát. Kiderül ez a tételcímekből is: Előjáték - Találkozás egy barokk szonátával - Találkozás a nagy Johannes-szel - Találkozás a fűszálak között - Találkozás az öreg székellyel - Finale. A szerző zenei kultúrája és halkszavú-szelíd humora jól érvényesül valamennyi tételben.
(A - 1090)
  Végh Sándor emlékének szentelte ... es ist vollendet... című rézfúvós kvintettjét Sári József (sz. 1935). A szerző – miként művein érződik – a reneszánsz és barokk zeneszerzők mesterségbeli tudásának őszinte tisztelője, aki a rendet, a formai kereteket sohasem megkötöttségként, hanem a lehetőségek tereként éli meg. Kamatozik ez az attitűd az emlékező műben, ahol a gyász általános, sokak által megélt érzetét jeleníti meg. Műve személyességét a stílus adja (sőt, már az a tény, hogy zeneművel búcsúzik a nagyrabecsült muzsikustól) – és a jellegzetes szemérmesség, mellyel távolságot tart, s mellyel másokat is távolságtartásra késztet. Ritkán annyira jogos ez a gesztus, mint akkor, amikor az üzenet immár evilágon-túlra szól, tehát jelkép értékű. A személyesség ebben az esetben sajátos teret kap a dinamika által; a kitörések, a visszafojtottság, a veszteség világba kiáltása és a belenyugvás (?) arról tanúskodik, hogy érzések és indulatok munkálnak a mélyben, ahova bepillantásra csak kivételes alkalmakkor kapunk lehetőséget .
(A - 1091)

  Csaknem két évtizede komponált trióját választotta megjelentetésre Szigeti  István (sz. 1952). A Why not? fuvolára, csellóra és csembalóra vagy zongorára készült. Virtuóz mű, amely különböző markáns karakterű anyagokat sorol egymás után, melyekben azonban időnként valamely korábbi karakter (mozgásforma, ritmus-modell, dallam-gesztus) felidéződik, így tehát a mintegy nyolcperces tétel egészét szerves egységként éljük meg. Hatásának (egyik megfejthető) titka a metrikus-ritmikus lüktetésben rejlik; azok közé a darabok közé tartozik, amelyeket azért érdemes megtanulni, mert ha már tudjuk, sokszor el fogjuk játszani (hivatalos koncert-lehetőség híján akár saját kedvtelésből is).
(A - 1092)

  Egy régi naplóból – ezt a címet kapta Togobitsky Viktor (1952-1999) hegedűduóinak sorozata. A karakter-tételek és zsánerdarabok külön-külön is előadhatóak, s mivel nehézségi szintjük eltérő, voltaképp a hangszertudás bármely szintjén lévők találnak benne maguknak játszanivalót. Beszédesek a címek is: Szeszély, Veszekedés, Emlékszel-e?..., Reggeli séta, Egy falusi ünnepen, Esti tűnődés. A személyes-közvetlen hang teszi szimpatikussá ezeket a darabokat. Egyik sem akar többnek, fontosabbnak hatni, mint amennyi a tervezett-vállalt tartalma. Nincsenek bennük nagy feszültségek - de van annál több szín és az előadók által is vállalható érzés.
(A - 1093)

  Két gitárdarabot választott Tóth Péter (sz. 1965). A Don Quijote szerenádja és a Levél Na’Conxypanból egyaránt a várhatóan nagy népszerűségnek örvendő darabok közé tartozik. Miközben a játékos beleéli magát a hangulatos művekbe, nem is tud róla, mennyit „tanul”. Formálni, dallam és kíséret viszonyát összehangolni, kihangsúlyozni (a hallgatóság számára is érthetővé-hozzáférhetővé tenni) a poénokat. Hogy közben polifón játékra is sor kerül, az számára elhanyagolható, csakúgy, mint annak regisztrálása, hogy milyen változatos metrikus anyagot szólaltat meg. Már az alsófokú oktatásban is nagy haszonnal taníthatóak e darabok.
(A - 1094)


  Szokás Vántus Istvánt (1935-1992) „Szeged zeneszerzőjének” tartani. Pedig többről van szó: ő a kedves városáért sokat tevő, ám egyetemes értékeket világméretben közvetítő komponista. Szólóhegedűre szánt Szvit-jét Szecsődi Ferenc közreadásában kaphatjuk most kézhez. A három tétel (Praeambulum, Meditatio, Fuga) zenetörténeti tájékozottságról, sőt, a zenetörténet neves vonulatához való tartozásáról vall. Érték, amelyet legalább a szerző halála után komolyan kellene venni, megbecsülni, s élni vele - hiszen épp azáltal válik hasznossá és tanulságossá számukra.
(A - 1095)

Fittler Katalin