Földes Andorné beszéde

a Földes Andor Zongoraverseny záróünnepén

2003. november 12-én a budapesti Thália Színházban

       Nekem nem adatott meg az a képesség, hogy lelkem mélyéig behatoló érzéseimet szavakban tudjam kifejezni. Ezért meg sem kísérlem érzékeltetni, hogy mit jelent nekem, milyen nagyon sokat jelent nekem a Földes Andor Zongoraverseny tizedik évfordulója. De egyet megingathatatlan biztonsággal tudok és hiszek, hogy az én drága férjem mindenről tud és velünk ünnepli ezt a gyönyörű alkalmat.
    A sok kiváló emberi tulajdonságból férjem a hűséget tartotta egyikének a legértékesebbeknek. A Zeneakadémián töltött napsugaras éveinek emléke élete végéig része volt gondolat- és érzésvilágának. Amint nekem számtalanszor mondta, teljes tudatában volt mindannak a kincsnek, amit rajongva szeretett tanáraitól kapott.
    És úgy látszik megadatott neki, hogy ezt a szívet és szellemet formáló kincset továbbadja. Három kontinensről mesteriskolájába sereglett fiatal művészek évtizedeken át tartó hűsége, ragaszkodása bizonyította ezt. Öröme volt a mesteriskolával, amit Walter Gieseking utódaként Saarbrückenben tartott 1958-tól 1965-ig, amellett, hogy abban az időben évente 80 koncertet adott világszerte. Célkitűzése volt, amint „Emlékeim” című könyvében írta: hogy „a növendékek megpróbáljanak velem együtt behatolni a zongorázás titokzatos világába.”
    Majdnem fél évszázad telt el azóta, de egyik vagy másik volt növendék minden évben küld koszorút Földes Andor sírjára. És újra és újra felhívja távoli országokból mesterük egyedülmaradt élettársát. Néhány nappal Pestre jövetelem előtt levelet kaptam egyik volt növendékétől. Levelében élethű részletességgel idéz fel egy számára felejthetetlen élményt a mesteriskolai évekről. Idézek leveléből:
    „1961 novemberében Földes Andor jobbkezének bepólyázott kisujjával érkezett az osztályba. A növendékek ijedt kérdésére elmondta, mi történt. Saarbrückenbe jövet a vonaton át akart menni az egyik vagonból a másikba és ekkor a két vagon közötti automatikus ajtó rácsapódott kisujjára. Megérkezésekor kórházba sietett, ahol megröntgenezték és megállapították, hogy a kisujj törést szenvedett. De egyszerű törés, vigasztalták az orvosok, majd gipszbe tették kisujját és biztosították, hogy két hónapon belül ujja teljesen rendben lesz. Így is lett.”
    Én természetesen tudtam a balesetről, mert férjem azonnal felhívott a kórházból, de hogy miképpen folyt le aznap a tanítás, azt csak férjem növendékének leveléből tudtam meg. Így szól tovább a beszámoló:
    „Miután tanárunk elmondta a baleset részleteit, nem kívánt több időt tölteni a kérdéssel, így elkezdődött az óra. Szokás szerint egyik résztvevő a másik után játszotta el kiválasztott darabját, majd meghallgatta a többiek bírálatát és végül tanáruk véleményét az előadottakról. De azon a reggelen Földes Andor váratlanul maga is leült a zongorához, hogy eljátssza az egyik növendéktől éppen hallott darabot, Beethoven F-dúr szonátáját (op.10. No. 2). Bepólyázott kisujját nyílegyenesen felfelé tartva, kilenc ujjal tíz helyett hibátlan tökéletességgel játszotta el a szonátát. A növendékek lélegzetüket visszafojtva hallgatták játékát. Tanáruk mosolyogva szakította meg az áhitatos csendet. ’Most legalább elhiszik’ – mondta –, ’amit oly sokszor mondtam maguknak, amikor kérdezték, hogyan bírom éneklésre a zongorát. Próbáltam magukkal megértetni, hogy én nem az ujjammal játszom, hanem a szívemmel – mint most is –, és szívem nincs eltörve’ …”

***

Az alábbi cikket Földes Andor mesteriskolájának egyik kiváló résztvevője, Ceglédy János írta mesteréről. Ceglédy a világhírű Tokiói MUSASHINO Zeneakadémia zongoratanára, koncertező zongoraművész:

Még egyetemista voltam, amikor Providence összehozott Földes Andorral, aki nagyra becsült tanárommá vált. 1959-ben Új Zélandon turnézott, s én jelen voltam a hangversenyén, ahol a Bach Kromatikus fantázia és fúgát, Beethoven op. 10 No. 2 szonátáját, Schumann Papillons-át, rövid Bartók-darabokat és néhány Chopin-művet játszott. Tartott egy lenyűgöző zenei előadást is Bartók zongoramuzsikájáról, ahol eljátszotta Bartók nagyobb műveit, köztük a Szonátát, az Improvizációkat, a Tizenöt magyar parasztdalt és néhány rövidebb darabot. Akkoriban Bartók műveit még nem játszották gyakran, s ahogyan Földes Andor előadta őket, az a releváció erejével hatott.
    Földes úr számos kiváló tulajdonsággal rendelkezett. Amellett, hogy nagyszerű, sokoldalú zongorista volt, fizikailag is, de ami még fontosabb, zeneileg mélyen vonzódott a tanításhoz. Tanítási stílusa talán valamelyest Dohnányién alapult, ami nem zongoratanítás volt a hagyományos értelemben. Tanítványai nagyjából havi egyszer gyűltek össze (számuk 6 és 12 között változott), s azt a repertoárt játszottuk, amit az adott idő alatt tanultunk. Ugyanazt a darabot nem hallgatta meg egynél többször, legfeljebb kétszer. A tanítvány játéka után diszkusszió következett, melyben mindenki részt vett, ezután ő is tett néhány észrevételt, majd eljátszotta a darabot. Megjegyzem, tanulmányaink közel három éve alatt nem akadt egyetlen darab sem, amelyet ott a helyszínen ne tudott volna azonnal közel tökéletesen eljátszani! A technikáról keveset szólt, kivéve az ilyen tanácsokat: Gyakorold staccato-ban. Egyszer egy tanítványa javaslatot kért az ujjrendre a Sonata apassionata utolsó tételének témájára; ezt válaszolta: „Uram, nem érdekel, milyen ujjrendet választ, amíg a helyeset választja.”
    Talán ez nem példamutató tanítás a szokásos értelemben. Az ő valódi tanítása a hangban és az ideákban volt. Inspiráló hatású volt egy ilyen mesteri zongoristát közelről hallani, s ez, így vagy úgy, valamennyiünk zenei világára hatott. Interpretációjában kevésbé akart az emocionális aspektusokra hatni, noha semmiképp nem lehetne a játékát hidegnek vagy érzés nélkülinek nevezni. Jobban érdekelte, hogy kihozza a kompozícióból a belső szerkezetét, semmint hogy akár a szikráját becsempéssze az egyénieskedésnek. Precíz és gyakran emlékezetes módon fejezte ki gondolatait. Egy alkalommal, évekkel azután, hogy a tanítványa voltam, eljátszottam neki egy Mozart szonátát, amelyre meglehetősen széles rálátásom volt, s amelyet inkább melodikus, mint brilliáns műnek tartottam. Azt mondta, tetszett neki, s mikor kérdeztem, mit gondol a tempóról, ezt felelte: „Jó, de ne lassabban”, majd hozzátette: „Tudja, János, a tempó olyan, mint egy jó öltöny. Mindenkinek megvan a maga sajátja. Az én öltönyöm nem jó magára, a magáé nem jó rám, de a magáé pont jó magára, és az enyém pont jó rám.”
Ragyogóan fényes hangzással játszott, de kerülte az olcsó effektusokat: nem volt a technikát túlhangsúlyozó zongorista. Ugyanakkor bámulatra méltó technikai bemutatói voltak. Egyszer bemutatta, hogyan hallotta Josef Lhevinne előadásában a Brahms Paganini variációk utolsó oktávjának glissando-ját nem csúsztatással, hanem csuklóból. Másik alkalommal, mikor azt mutatta be, hogy miképpen gyakoroljuk Schumann Toccata-ját, az első fél oldalt transzponálta C-dúrból Cisz-dúrba, majd, anélkül, hogy akárcsak egy pillanatra is megállt volna, B-dúrba. Megint máskor, midőn Chopin Fantaisie impromtu-jét gyakoroltuk különböző hangnemekben, azonmód eljátszotta a különböző kulcsok között ugrálva, káprázatosan humoros effektusokat produkálva. Lapról olvasása fenomenális volt. Jelen voltam, amikor egyszer lapról játszott véletlenszerűen kiválasztott teljes kottaoldalakat összevissza Haydn-kvartettekből, egy Csajkovszkij-szimfóniából és Schubert C-dúr vonósötöséből, tempóban és egészen teljesértékű zenei előadásban.
    Nagyon kedves és előzékeny volt a tanítványaival, és nagyon toleráns az időnként erőteljesen kifejtett véleményükkel. Szokása volt meginvitálni összes tanítványát ebédre a szállodába, ahol megszállt. A beszélgetés gyakran érdekes volt, néha humoros, de mindig felemelő, s elegáns habitusa nagyon barátságossá tette a hangulatot a tanteremben.
    Gyakran hallottam koncertezni, mindig rendkívül tisztán játszott, ami integráns része volt zenei és előadói szemléletének. Különösen emlékezetesek londoni koncertjei. Valahogy annak a városnak a hangulata a legtöbbet hozta ki belőle. Egyéb pompás koncertjei között felejthetetlen a Beethoven 2. Concerto-ja, melyet a Londoni Filharmonikusokkal adott elő, John Prichard vezényletével. Sok gyönyörű felvétele közt a kedvencem Mozart K. 503-as Concerto-ja a Berlini Filharmonikusokkal, amelyet feltétlenül újra ki kellene adni. A Beethoven 1. Concerto a Bambergi Szimfonikusokkal szintén páratlan előadás, mely szerencsére elérhető CD-n.