Földvári Napok – harmadszor



Kortárs zenét játszani fürdőhelyen – meglehetősen abszurd ötlet. Mégis, nemcsak lehetséges, hanem még sikeres is lehet ez a gondolat. Júniusban, amikor a nyári idény igazán még meg sem indult, a balatonföldvári Közösségi Házban muzsikusok – zeneszerzők, előadóművészek, zenekritikusok, pedagógusok és zenét tanuló főiskolások – jönnek össze, hogy kortárs zenét játsszanak, hallgassanak, a mai/tegnapi muzsika kérdéseiről eszmét cseréljenek, vitatkozzanak, és főként azért, hogy csak úgy találkozzanak egymással. Egymással, és a szűkebb vagy tágabb értelemben vett kollégákon kívül műveiket kiállító képzőművészekkel, a DunapART Művészeti Társaság tagjaival, festőkkel, szobrászokkal, grafikusokkal, és azok alkotásaival is.
    Jónak bizonyult tehát az a három évvel ezelőtt megszületett gondolat, hogy az ilyenféle találkozáson csak nyerhet a muzsikus társadalom. Nyer emellett Földvár lakossága és közönsége is, nem említve a patinás–hagyományos nyaralóhelyen forgó idegent, akinek hétköznapjai vagy pihenése ilyen módon értékes zenei rendezvényekkel gazdagodhat vagy gazdagodik. (És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a fesztivál révén nem elhanyagolható számú vendégéjszaka is keletkezik.) A Strém Kálmán fejéből kipattant ötlet megfelelő visszhangra talált, és ma a Balatonföldvári Közösségi Ház, az Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Zeneszerzők Egyesülete és a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság együtt rendezik – számos támogató segítségével – az immár hagyománnyá érlelődő Földvári Napokat.
    Olyan gyakran írják/mondják manapság: hagyományossá váló. Három esztendő, egy rendezvény harmadízbeli megrendezése még nem igazán nevezhető hagyománynak. A Földvári Napok helyzete azonban egy kicsit más. Ugyanis már az idei összejövetel során kitűzték és nyilvánosságra hozták az eljövendő két esztendőre is a találkozó időpontját és tematikáját. A hagyomány, ha nem magától terem, az a hosszabb–rövidebb távra szóló tervezéssel szilárdítható meg. Ha előre tudni lehet, hogy jövőre (jövő utánra) is az ideihez (tavalyihoz, tavalyelőttihez) hasonlóan érdekes–szép műsorok, kellemes napok részesei lehetünk itt, előre megtervezhetjük, hogy jövőre (és kétezerben is) részesei akarunk lenni mindennek. És itt kezdődik a tradíció, a hagyomány.
    A Földvári Napok műsora roppant tanulságos, de nyáriasan oldott: a délelőtt a tudományé, a délután a pihenésé (írhatnánk: a Balatoné, ha az idei találkozót nem rontotta volna ebből a szempontból a hűvös, borongós, szeles idő), az estéket pedig hangversenyek teszik változatosan széppé. De minden okos és vonzó műsoron túl – azt hiszem – mégis Földvár legnagyobb vívmánya és igazi különlegessége (mondhatnám szexepilje), hogy a közös étkezések és a hangversenyek utáni, késői éjszakába nyúló poharazgatás (nagyvonalú gesztus: a rendezők frissensült pogácsával és borral kínálják a vendégeket!) lehetőséget teremtenek új ismeretségekre, barátságokra találni, felújítani a régtőlfogva való kapcsolatokat a jól ismert kollégákkal, alkalmat adnak beszélgetésekre, eszmecserékre. Esetleg a konferencia gondolatainak továbbszövésére, de még inkább a fent már említett csak úgy csevegésre.
    Ez utóbbi programpontról kell és lehet a legkevesebbet írni. Az ilyen spontán találkozások a diákévek elmúltával fájóan–visszahozhatatlanul eltűntek életünkből, és ezeket végül is mindenki másként és másként éli meg, hiszen nincs két egyforma beszélgető társaság és nincs két egyforma este sem.
    A konferencia hasonlóan kellemes élményeket kínált. Három délelőttnyi már elég tanulságos belőle, de nem is túl sok – még nem feszíti szét egy a nyári pihenő szellemi terhelhetőségének kereteit. Idén a vita a Nemzeti művészet a 20. század végén témája körül forgott, és a felkért előadók egy lazább kerekasztal beszélgetésben és két felolvasó-ülésen járták körül a címben megfogalmazott kérdést. (Tekintettel arra, hogy az előadások szövege néhány hónapon belül megjelenik az újjászületett Magyar Zene hasábjain, itt megelégedhetünk címszerű felsorolásukkal.)
    Az első délelőtti kerekasztal-beszélgetés résztvevői csak általánosságban közelítették meg a címben kitűzött gondolatkört, pontosabban az azzal kapcsolatos kétségeiket. Kovács Sándor nyári fürdőhelyhez illő könnyedséggel vezette be a konferenciát, majd a vendég Görgey Gábor az irodalom felöl közelítve bővítette ki a probléma horizontját, míg a nagyon is a zene belső vidékeihez tartozó Petrovics Emil a saját magyar és szerb kétgyökerűségéről, és a nacionális kötöttségek fölé emelkedő magasabb esztétikai elvekről beszélt.
    A kettős kötődésről szólt a második nap legtöbb referátuma. Bár előbb Wilheim András már esszéjének címében is kétségét fogalmazta meg: Volt-e valaha is?, mármint nemzeti művészet. László Ferenc „Erdélyi elégiá”-jában az erdélyi, közelebbről kolozsvári magyar zeneélet múltjáról és jelenéről beszélt, helyzet-elemzéseiben sok politikus számára is példamutató bölcsességgel és józansággal messze túlmutatva a muzsika világának határain. Maros Miklós egy Stockholmban élő magyar zeneszerző munkamódszereibe engedett bepillantást (Zenei nyelv és környezet), Erőd Iván pedig ismét csak kérdésben fogalmazta meg mondanivalójának lényegét: Kettős identitás? címmel, kétségbevonva, hogy származás, születés, élet-tér vajon valóban meghatározzák-e egy mai zeneszerző stílusát és gondolkodását?
    A harmadik konferencia-nap szűkebb, a zenei anyaghoz szorosabban kapcsolódó referátumok keretéül szolgált. Vikárius László Bartók a népzene hatásáról kifejtett nézeteit és a műveiben felfedezhető erre utaló megnyilvánulásait vette számba. Farkas Zoltán hosszabb ideje sorozatosan születő Ligeti-tanulmányai következő fejezeteként Magyar zenei örökség Ligeti György műveiben aspektusát fogalmazta meg erre az alkalomra. A felolvasás-sorozat legvégén Halász Péter adott csattanós választ az egész tudományos ülésszak címében rejlő kérdésfeltevés kétértelműségre. Nemzeti zene – népzene (Esettanulmányok az utóbbi évek zeneszerzéséről) címen elemezte–bizonyította, hogy még egy népzenei idézet, mint közös indíttatás ellenére sincsenek egyértelmű, közös és közösségi megoldások az egyes zeneszerzők népzenéből megszülető, népzenei elemeket felhasználó műveiben. A válasz csak az egyéniség, a tanultság, a művészi világnézet szintézise nyomán megszülető személyes megoldás nyomán alakulhat ki.
    Az utolsó hangversenyt sajnos nem hallhattam már, de a másik négy este mindegyike szolgált élménnyel. (Nem a megszólaltatás sorrendjében:) Iván Ildikó és Ambrus Ákos dalestje (Eckhadt Gábor - zongora, Soltész Ágnes - hegedű és Horn András - klarinét közreműködésével) örömünkre lehetővé tette részben Maros Miklós részben Hollós Máté dalainak megismerést, és a biztonságos hazaérkezés nyugalmát hozta Bartók Kontrasztjainak szép előadásával. A Bartók vonósnégyes – a Földvári Napok egy nagy eseménye, hogy helyiek és a nem-zenész vendégek ilyen rangú együttest hallhatnak – Sosztakovics megrázó darabját, a lebombázott Drezdát sirató 8. vonósnégyesét a mű drámai hatásához méltóan elmélyült előadásban szólaltatta meg, miközben megörvendeztetett Petrovics alig néhány éves 2. kvartettjének felújításszerű műsorra tűzésével.
    Egy remek és egy gyönyörű koncertről számolhatok még be: Perényi Miklós még egy nyaralóhely némileg ledér környezetében is a zene legnagyobb magasságába emel bennünket. Akkor is, ha Hindemith száraz–professzionista, és akkor is, ha Pizzetti némileg kevesetmondó szonátáját játssza. Hát még, ha Kodályt vagy különösen Brahmsot varázsol elénk. Partnerének, Rohmann Imrének zongorajátéka minden pillanatában méltó volt a – ne féljünk kimondani/leírni – mai legmagasabb európai- (ha nem éppen világ-) rangra emelkedett gordonkás társáéhoz. A katona története nálunk ma már nem tartozik a ritkán játszott Stravinsky-művek közé. De általában be kell érnünk a szerző gondozásában, nyomtatásban is napvilágot látott szvit-formával. Tihanyi László karmesteri elhivatottság-érzése ezúttal találkozott némi filológusi buzgalommal. Összevonta a kamaraszínpadi mű valamennyi szereplőjének szövegét, és így a teljes szcenikus változat tömörített koncert-verzióját hozta létre. (Kár, hogy munkája során nem tudott, vagy nem akart precízebben–pontosabban utánajárni az egybeszerkesztett szövegek forrásainak. Ezt talán még egyszer pótolja.) Mácsai Pál egészen magasrendű, a zene lényegét pontosan értő, gondosan „megkomponált”, és a művel és partnereivel tökéletesen együttlélegző Narrátor-alakításával emelte a jó és szép koncertélményt a nagy zenés-színpadi esemény rangjára.   
    Mit is írhatnánk még ezek után mást, mint hogy érdeklődve várjuk az 1989-es és 2000-es Földvári Napokat.

Székely András