„A TANÍTÁSBA NEM LEHET BELEFÁRADNI...”

Elli néni, azaz Shichtanz Lórántné zongoratanár

áprilisban volt 101 esztendős.

Századik születésnapján nemcsak a köztársasági elnöktől,

de Bush elnöktől és feleségétől is kapott köszöntő levelet.

Elli néni egyedül él, szerencsére teljesen egészséges, kórházban gyakorlatilag sosem volt. Egyedül látja el magát, takarít, főz – csak vásárolni segítenek neki, hogy ne kelljen lemennie az utcára, és éppen most csinált végig egy teljes fürdőszoba felújítást. S mikor egy kis piszkot vél felfedezni a padlón, olyan ruganyosan guggol le a lapáttal és a kis seprűvel összesöpörni azt, hogy sok, jó néhány évtizeddel fiatalabb idős ember megirigyelhetné. Szobájába alig lehet belépni, mert a hatalmas tálalóra már nem fértek el a karácsonyi ajándékok, melyeket a volt és jelenlegi tanítványok, barátok hoztak, ezért a földön sorakoznak. Elli néni sokat ki sem bontott még, végül is sokkal szebbek így, becsomagolva.
    Élete sorának a riportkészítés több órája alatt szinte csak a töredékét, alig néhány eseményét tudta elmondani. Csak egyet ismételt többször is – hogy mennyire szeret tanítani.

1904. április 20-án születtem Eperjesen. A Felvidék krémje lakott Sáros megyében. Anyám apjának, a nagyapámnak – aki Anhalt hercegnek volt a jószágigazgatója – tizenegy gyereke volt. Apai nagyapámék is a közelben laktak, mivel apám és anyám másod unokatestvérek voltak – egy lakodalomban ismerkedtek meg.
    Négyen voltunk testvérek. Egy bátyám volt és két húgom. Sajnos már egyikük sem él. A bátyám orvosi műhiba folytán halt meg két nap alatt, a legkisebb húgom pedig bánatában, mikor a huszonöt hónapos (első) gyereke meghalt.
    Szüleim falun éltek, ennivaló-innivaló, ruha, cipő, minden volt, de kultúra – az nem. Még iskola sem volt, be kellett járni a városba. Szóval nehezebb körülmények között voltak ilyen szempontból, nem tanulhattak annyit, amennyit igényeltek volna a szüleim. Ennél fogva nem is tanultak zenét. De amikor én egy éves voltam, rájött az édesanyám, hogy engem valahogy zenére kell taníttatni. Anyám ugyanis imádott énekelni, ha egyedül dolgozott otthon, akkor is folyton énekelt, és észrevette, hogy ha táncmozdulatokat tesz, én utánzom. Ezért szándékosan énekelt nekem, hogy szokjam az énekhangot. Hát meg is szoktam! Mikor bekerültem az iskolába, ott az énekórán is boldogan énekeltem.
    Apámnak egyik testvére zongoraművésznő volt. Elvégezte a Zeneakadémiát és Észak-Magyarországon, Csehországban, Lengyelországban koncertezett. Nem tanított, csak koncertezett - az egyetlen létező tanítványa én voltam. Lichtig Blankának hívták, és Ilka nagynénémmel együtt a nagymamámnál lakott. Mikor nyolcéves koromban két kézzel vertem a zongorát, nem bírta hallgatni. Azt mondta, hogy akkor inkább én tanítalak.
    Ez Eperjesen történt, mert én gyerekkoromban egy évig a nagymamánál voltam Eperjesen, egy évig otthon, Budapesten. A szüleim ugyanis másfél éves koromban Budapestre költöztek, és a nagymamám minden második évben „kikölcsönzött” engem, a legidősebb lánygyereket, mondván, hogy elegen vagytok otthon, te légy itt nálunk. Nem volt rossz így felnőni. Meg hát akkor még nem volt gyerekprobléma - a gyerek azt csinálta, amit parancsoltak neki. Szóval, nyolc éves koromban kezdett el tanítani. Rettentő szigorú volt, többet sírtam, mint zongoráztam, mert mindig szidott, de azért elég jól fejlődtem. Később beláttam, hogy igaza volt, de akkor már nagyobb voltam és értettem, hogy miért szól rám. Korábban mindig meg voltam sértve. Érettségiig éltem így, egy évet itt, egy évet ott. Persze itt Pesten is zongoráztam.
    Tizenöt éves koromban felvettek a budapesti Zeneakadémiára, de csak két és fél évet jártam oda. A bécsi Zeneakadémiát végeztem el 1930-ban. Ezt egy másik nagynénémnek köszönhettem, aki Bécsben lakott, oda ment férjhez (ő nem tudott zongorázni). Volt egy kislánya, akivel nagyon jóban voltunk, bár jóval fiatalabb volt, mint én, és a nagynéném ezért akarta, hogy menjek ki hozzájuk, hogy a gyereknek legyen egy társa, egyetlen gyerekként ne unatkozzon. És persze ő is tanult zongorázni.
    Itthon először az Angolkisasszonyok nevelő intézetébe kerültem zongoratanárként – pontosabban, „betettek” engem oda. Ez úgy történt, hogy megkértek, tanítsam egy gazdag család ötéves kislányát. Házhoz jártam, akkoriban ez így volt divat. A gyerek jól nevelt volt, nagyon szerettem és szeretem - már többszörös mama meg nagymama. Szóval, ezt a gyereket tízévesen nem volt, aki otthon nevelje. Nevelőnője volt, de az nem igazán törődött vele, és a szülők úgy határoztak, hogy beadják a kislányt egy rendes, jó intézetbe – az Angolkisasszonyokhoz -, ahol felügyelet alatt van, tudják, hogy hol van és mindent megtanul, amit kell. A szülők azonban ragaszkodtak hozzá, hogy én tanítsam tovább zongorázni az intézetben is. Természetesen ezt az intézet először nem engedte meg, mondván, hogy nekik nyolc zongoratanáruk van – hozzáteszem, hogy mind nagyon idős volt. Szóval, külső embert nem akartak beengedni. Erre az apa azt mondta, hogy akkor nem adják be a gyereket, mert a kislány engem szeret, nem akar másik tanárt. Végül az történt, hogy az apa, aki nagyon jó kereskedő volt (az övé volt a Gambrinus étterem), felajánlott az egyház részére egy komoly összeget – „mert kéz kezet mos és mindegyik piszkos marad” (ez saját találmányú mondás, szeretek ilyeneket kitalálni). Megköszönték az adományt, szép ünnepséget is csináltak ebből az alkalomból.
    Kétszer egy héten jártam be. A többi tanárt nem ismertem, teljesen el voltam szigetelve. Elvégeztem a dolgomat, köszöntem és elmentem. Az első év végén persze le kellett vizsgáztatni a tanítványomat a többiekkel együtt. A vizsgára bejött a főnöknő, Máter Darvas, aki a vizsga után odahívott magához és megkérdezte, hogy hajlandó volnék-e belépni az intézet kötelékébe. Én úgy megijedtem, a szám tátva maradt, mert erre egyáltalán nem számítottam. Én egy betolakodott, pontosabban betolt idegen voltam, egy púp a hátukon- addig. Szerencsére a főnöknő nagy sújt helyezett a zenetanításra és értett is hozzá. Először nem tudtam, hogy be akarok-e lépni, vagy nem, mondtam, hogy meg kell beszélnem a férjemmel. A férjem meg nem akarta, hogy elvállaljam, mert rettentő keveset fizettek. Pontosabban, mivel gyerekek után fizettek, de csak négy vagy öt gyereket adtak, ezért volt az összeg roppant kevés. De azt mondtam a férjemnek, elvállalom, mert nincs jobb. Elvállaltam – és egy fél év múlva tele voltam tanítvánnyal. Ez húsz gyereket jelentett. Csak ideadták a névsort, és közölték, hogy ezentúl ők a növendékeim. 1947-ig, amíg el nem vették tőlük az intézetet, ott tanítottam. Nagyon szerettem, és engem is nagyon szerettek.
    Akkor is tanítottam, mikor a gyereket vártam, egészen az utolsó pillanatig. Utána pedig mindenhová vittem a lányomat, aki 1935-ben született. Amikor tanítani kellett, akkor hetente kétszer jött hozzám valaki, aki vigyázott rá. Sajnos egyetlen gyerek, a férjem ugyanis elesett a háborúban. A századát kivitték Németországba, és agyon lőtték őket. Nem volt fiatal, és sajnos ezért őket hívták be elsőként katonának.
    Később már párhuzamosan tanítottam a Sion és a Sacre Coeur intézetekben is, ahol szintén nagyon szerettek. Rengeteget dolgoztam - reggel nyolctól este tízig. A lányom kicsit megsínylette ezt a sok munkát. A szüleim közel laktak, és oda vittem át őt, de nem szeretett ott lenni, mert egyedül volt - de muszáj volt pénzt keresnem. Férj nélkül, egyedül, nagyon nehéz volt. Sajnos 1947-ben vége lett mind a három állásomnak.
    A háborúban a lakásomat lebombázták a Szinyei Merse utca 3-ban. Teljesen tönkrement. Az volt a szerencse, hogy előzőleg plakátokon felhívást intéztek az emberekhez, hogy aki teheti, ossza el a bútorait, mert nem valószínű, hogy mindkét lakását lebombázzák le. Így a zongorát (ami 16 éves korom óta megvolt) és a hálószobát elvitettem az anyósomékhoz, és ezért az megmaradt, semmi más. Ez a zongora jól le lett strapálva, mert mind a négyen ezen tanultunk, aztán ezen kezdtem tanítani, először barátok gyerekeit az akadémia mellett. Nagyon szerettem tanítani és most is nagyon szeretek.
    A háború után alakult egy zenetanári munkaközösség, egy házaspár szervezte meg. Két éve csinálták, amikor egy autószerencsétlenség következtében meghaltak. Zongoristák voltak és jó szakemberek. Nagy tragédia volt. Ekkor kaptam egy értesítést a Kultuszminisztériumtól, hogy hajlandó volnék-e belépni a Fővárosi Zeneiskolai Szervezetbe. Persze, hogy hajlandó voltam, mert nem volt semmi más lehetőségem. Ez állást jelentett, szinte csak állást, mert a fizetés itt is nagyon gyatra volt. Jelentkeztem, és rögtön felvettek.
    Általános iskolákban és gimnáziumokban tanítottunk. A minisztérium kötelezte az iskolákat, hogy egy termet adjanak a zeneiskola részére a szervezet céljára. Akkor még csak egy termet kértek, aztán később öt-hat terem lett belőle minden iskolában. Elég neves tanárok voltak körülöttem. Így tanítottunk, azt hiszem, két évig. Ment a tanítás rendesen, kötelező óra heti 22 óra volt, voltak délelőtti órák is, de főleg délután. Aztán egy újabb átszervezés után kerületi zeneiskolák jöttek létre és én a VI. kerületi Fővárosi Zeneiskolába kerültem, mai nevén Tóth Aladár Zeneiskola. Itt tanítottam 45 éven át zongorát és szolfézst.
    Egyszer este 10-kor rám telefonált az Irsai Vera főigazgatóm, hogy ott kell hagynom a Zugligeti iskolát, ahol szintén tanítottam –, de csak keveset, mert nem volt időm rá – és mennem kell az angyalföldi Bajcsy-Zsilinszky utcai általános iskolába tanítani. Lány- és fiúiskola volt, de engem a fiúiskolába osztottak be. A zenetanárok nem akartak ott maradni, mert a gyerekek rettentő neveletlenek voltak - nincs fegyelem, nem lehet tanítani, szemtelenek, arrogánsak, majdnem megverték az egyik tanárt. Ezért kerestek egy igazán szigorú tanárt.
    A zeneiskolában Szervánszky Jenőné volt a szolfézs szakfelügyelőm; egy nagy osztályom volt, de összhangzattant is tanítottam. Egyszer Kodály szólt neki, hogy egy külterületi iskolában szeretne ellátogatni. Szóval ebben a fiúiskolában látogatott meg Kodály, már az év végi szolfézs vizsga után. Vittem egy kiló savanyúcukrot a gyerekeknek, és előre megmondtam nekik, hogy aki bejön, annyit kap belőle, amennyit akar. Így tereltem össze őket. Szóval bejött Kodály és tizenegy tanár. Azt hittem, összeesek. Mondtam is a Szervánszkynénak – miért is nem vitted őket máshova… De azért megtartottam a szolfézs bemutató tanítást. Tudtam, hogy Kodálynak mi kell – a 333 olvasógyakorlat, meg a hozzá tartozó dolgok. De értékelték is ezt az órát. Ez után tartották meg az első pedagógusnapot, nagyon szép jutalmat kaptam és a naplóban is benne van Kodály látogatása.
    1956-ban a lányom kiment külföldre. A sors iróniája, hogy őt is felvették itthon a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, és éppen két és fél évet járt, mint én, mikor jött a forradalom, és ő kiment – Bécsben megállt, jelentkezett, felvették, így ő is ott végzett. Az itthoni Zeneakadémiát is szerette, de kint is jól érezte magát. Utána kiment Amerikába és a New York-i Metropolitan tagja lett.
    A kilencvenötödik születésnapomat a zeneiskolában ünnepeltük, akkor még teljes állásban tanítottam. Végül is csak azért hagytam abba az iskolában a tanítást, mert már veszélyesnek tartottam este hazajönni.
    Rendszeresen járok Amerikába, most szeptemberben volt a huszonkilencedik utam. Általában minden második évben megyek. A lányom jön értem és visz.
    A századik születésnapomra Bush elnöktől és feleségétől, Laurától kaptam üdvözlő levelet a fényképükkel és üdvözlő szavaikkal. Nem tudom, honnan szereztek rólam tudomást, de állítólag két hónappal előbb elkezdik lenyomozni, hogy ki is az illető és méltó-e az üdvözlésre. Mikor megkaptam, hosszú sorban jöttek ide az újságírók – nem is tudom hányan -, mert terjedt a hír, mint a tűz. Folyton csöngettek. Egy szék támlájához volt támasztva és állandóan fotózták. Éppen a születésem napján érkezett – remekül időzítették. Másnap pedig megérkezett Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök úr kedves köszöntő levele is. Egyébként elképesztően sok üdvözlést kaptam a századik születésnapomon. Sőt, a Malévtól is kaptam egy ingyenjegyet, még nem tudom, mikor használom fel.
    Merem állítani, hogy több ezer gyereket tanítottam. Harminc gyereket felvételiztettem a Zeneakadémiára, tanítványom volt például Hűvösvölgyi Ildikó is. Ketten pedig Bécsben is végeztek a tanárképzőn. Radó Ágnes később Buchbinder osztrák zongoraművészhez ment férjhez, Balog Judit pedig az egyetlen, aki ma Magyarországon zeneesztétikát, zenepedagógiát tanít.
    Tudatosan vállalok ingyen tanítványokat, hogy akinek szüksége van rá, tanulhasson. A felnőtt tanítványaim sem hagyták abba a zongoratanulást, pedig van, aki közben már a harmadik diplomáját szerezte meg. Aki tehetséges, az mindenben tehetséges, ha elő tudják hívni belőle azt a tehetséget. A zene egy fontos plusz lökést ad mindehhez.
    Nagyon szeretek tanítani, nem tudok belefáradni – én a tanításba soha, legfeljebb a mosogatásba fáradok bele. Azt hiszem, egy jó tanárnak közvetlennek, barátinak kell lennie. Ha tanári hangot használ valaki, a gyerek megutálja a zenét a tanárral együtt. Pedig szerintem én nem is vagyok kedves ember, mert mindenkinek mindent megmondok, jól lehordom, ha kell, mégis szeretnek, és mindenki idejár, hoz valami ajándékot - szóval nagy nálam a forgalom. Szeretnek idejönni. Megjönnek, beleroskadnak ebbe a karosszékbe, és azt mondják – Elli néni, olyan jó itt lenni. Ezért tanítok – mi másért?

Fürth Lívia