III. Kórusolimpia

Bréma, 2004. július 8-18.

A magyar szervezőcsapat vezetőjét, Hollerung Gábort kérdeztük a Kórusolimpia létrejöttének körülményeiről. (Hollerung Gábor Liszt Ferenc-díjas karmester, alapító karmestere a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekarnak és a Budapesti Akadémiai Kórustársaságnak, a Honvéd Együttes zeneigazgatója, a Jeruzsálemi Szimfonikus Zenekar első karmestere. Társ-alapítója és művészeti vezetője a Musica Mundi kórusfesztiváloknak és versenyeknek, valamint a Kórusolimpiának, a Zempléni művészeti Napok művészeti igazgatója.)

— Mikor és hogyan kezdődtek el azok a versenyek, melyek végül a Kórusolimpia kitalálásában és megrendezésében csúcsosodtak ki?

A rendszerváltás előtt, 1988-ban Budapesten létrejött egy nemzetközi kórusverseny, mégpedig úgy, hogy egy német utazási iroda (mely elsősorban Magyarországra szervezett kórusoknak fellépéseket és koncertturnékat) támogatta azt az ötletet – mely kifejezetten az én vágyam volt –, hogy egy új típusú kórusverseny jöjjön létre. Két jelentős újdonsága volt, ami 1988-ban még tulajdonképpen világszenzáció, és egyben nagyon nagy vita tárgya volt: tágabbra nyitotta ugyanis kapuit a résztvevők előtt és olyan énekkarok számára is részvételi lehetőséget teremtett, akik nem tartoztak az élvonalba. Ők hagyományosan ki voltak zárva a nemzetközi versenyekből, hiszen ezeknek az volt a lényege, hogy csak a legjobbak mérkőzzenek meg egymással. A másik újdonság az volt, hogy - amellett, hogy két nehézségi szinten engedtük versenyezni a kórusokat – szerettünk volna mindenkit teljesítményéhez méltó sikerélményhez juttatni és elismerésben részesíteni. Ezért alakult ki az az elképzelés, hogy arany, ezüst és bronz diplomákat osszunk ki, ne pedig első, második és harmadik helyeket. Így akár mindenki kaphatott arany diplomát, vagy éppen senki - ez elég ritkán fordult elő a tizenöt év alatt. A pontozás egész rendje először nagyon sok vitát és értetlenséget váltott ki.
    A második Budapesti Kórusversenyt 1989-ben, azóta pedig minden páratlan évben rendezzük meg, de közben 1990-ben létrehoztuk a rivai versenyt, és azóta is ez a kettő a zászlóshajója annak a Musica Mundi kórusverseny hálózatnak, mely ebből kinőtt. Ezekhez  csatlakozott több olaszországi verseny, vagy például a wernigerodei Brahms verseny, de Izraelben is rendeztünk két versenyt, ahogy Floridában is, idén először pedig Svédországban.

-- Ki volt a rendezője az első Budapesti Kórusversenynek?

A KISZ Művészegyüttes akkori két énekkara, illetve annak két karnagya (azaz Strausz Kálmán és jómagam), s hozzánk csatlakozott az utazási iroda. Amikor 1992-ben az utazási iroda tönkrement, magamra maradtam annak alapítójával, Günther Titsch-csel és 1993-ban Németországban létrehoztunk egy közhasznú egyesületet Interkultur néven, itthon pedig az énekkarom, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság maradt a verseny hivatalos lebonyolítója és szervezője egészen 1996-ig, amikor megalakult az Interkultur Hungária Közhasznú Társaság. Ennek jogilag nincs kapcsolata a kintivel, de a nevét is azért vette fel, mert sok szálon kapcsolódnak egymáshoz. A külföldi rendezvényeknek társrendezői vagyunk, elsősorban szellemi tudásunkkal és a munkánkkal. Az a szervező csapat, amely az Interkultur Hungária Kht.-t képezi, az ebből a kórusversenyből nőtte ki magát.

-- Mi adta az ötletet az olimpia megalapításához?

Szerencsés alkat vagyok, hogy bizonyos helyzetekben nem összeomlok, hanem előre megyek. A kórusom is rendszerváltás előtt a legelsők között alakult alapítvánnyá, és akkor még élő ember meg nem mondhatta, hogy itt rendszerváltás lesz és ez lesz az egyetlen lehetséges útja a fennmaradásnak.
    Ami kikényszerítette az olimpiát, az is egy nehéz helyzet volt. 1997 körül ugyanis Európában kétszer annyi verseny volt már, mint néhány évvel azelőtt, s ezeknek a versenyeknek a hetven százaléka átállt a mi szisztémánkra. Ez viszont dekonjuktúrát jelentett számunkra, hiszen egyre kevesebb kórus lett a mi rendezvényeinken. Így jött a gondolat, hogy próbáljunk valami olyat létrehozni, amit nem lehet utánozni. Hosszú hetek termékeny, éles vitáinak eredménye volt az olimpia gondolata, melyet természetesen le is védettünk.
    1997-ben hirdettük meg és egy év alatt meg is találtuk Linzet, azaz az első olimpia megrendezésére vállalkozó várost. Hatalmas siker volt, közel háromszáz kórus vett részt rajta, köztük rengeteg magyar, és magasan mi nyertük az olimpia mindenféle éremtáblázatát. Már ott tudtuk, hogy Koreában lesz a következő helyszín – nem volt könnyű, mert Korea egy furcsa ország, például négyszer váltottunk helyi rendező partnert. Mivel messze van Európától, valamivel kevesebb, kb. kétszáz kórus vett részt rajta.
    A harmadik megrendezésére már elég sok jelentkező volt, hiszen olimpiánknak híre ment. Több német város is jelentkezett, de Bréma volt a legszerencsésebb választás, azért is, mert nem zenészekkel, hanem gazdasági szakemberekkel kellett megkötni a szerződést. Ők nagyon jól látták, hogy milyen gazdasági érték lesz ez a város életében, hiszen Bréma tipikusan nulla éjszakás város, tehát nem sok időt töltenek ott a turisták. Kinn voltak Koreában, látták, hogy nem bóvlit hozunk Brémába. És valóban, ez a kórusolimpia mindent felülmúlt.
    Bréma adottságai fantasztikusak voltak. A verseny helyszíne, a Kongresszusi Központ elegendő helyet biztosított, s a belváros is közel volt. Sikerült teljesen felforgatni a várost, ez azon is látszott, hogy a nyitó rendezvényre még alig volt érdeklődés a helyiek részéről, tíz nappal később a záró rendezvényre pedig már ezer jegyet adtunk el, s a versenyekre is sok néző jött el. A városban nem lehetett úgy sétálni, hogy valahol ne énekeljenek. Varázslatos vonzerejű olimpiai hangulat alakult ki, s láthatóan a városlakók is megszerettek minket. A vállalkozók is örülhettek, mert valóban komoly vásárlóerő jelent meg.

-- A kultúrára egyre kevesebb pénz van világszerte s az utóbbi években itthon is egyre nehezebb lett a helyzet. Hogyhogy mégis létrejöhetett ez az Olimpia?

Minden rendezvényt el kell tartani valahogy. Tény, hogy az a pénz, amit erre az olimpiára kaptunk Brémától (két és fél millió Euro), nem kevés. Erre nagyon érzékenyen, sőt arrogánsan reagált például a német kórusmozgalom. Nem értik, hogyan lehet ennyit adni egy kommerciális jellegű rendezvénynek. Pedig ez a pénz sohasem jutott volna el több kisebb rendezvényhez, mert ez nem kulturális támogatás, hanem értelmes gazdasági gondolkodás annak érdekében, hogy fellendítsék a gazdaságot. Ahol tizenhatezer ember átlagosan eltölt öt napot, azaz kilencvenezer vendégéjszakát, ez az ottani átlagárat véve figyelembe, ez kb. 3,6 millió Euro csak szállásbevételből! És az éttermek, üzletek, stb. bevételei… És ha ez a rendezvény nincs, akkor ezt a pénzt biztosan nem a kórusmozgalomra fordították volna, hanem mondjuk egy kongresszusra, turisztikai beruházásra, vagy bármi más, a vállalkozást élénkítő dologra. Tehát nem másoktól vettük el, hanem pluszt szereztünk!
    Tény az is hogy az olimpiával a kórusokat is támogatjuk, hiszen elmesélik, hogy a saját államuktól egyébként nem kaptak volna pénzt. És mi is támogatunk rászoruló kórusokat.

-- Hogyan épül fel az olimpia?

Tizenöt ún. formációs kategória (gyerekkar, férfikar, vegyes kar, stb.) és tíz tematikus kategória (szakrális, populáris, folklór, kortárs, stb.) van. Kötelező mű nincs. Ennek az az oka, hogy olyan különböző kultúrájú kórusok találkoznak itt, hogy nem lehet olyan kötelező művet választani, amely ne juttatna bizonyos kórusokat óriási előnyhöz. Így mindenki a számára legelőnyösebb repertoárral vehet részt a versenyen.
    Minden énekkar indulhat a saját formációjában, és persze az általa választott tematikus verseny(eken) is, bár ezt bizonyos mértékig korlátoznunk kell, mert túl sok fellépés technikailag nem mindig oldható meg.
    Az olimpia kétszer öt napos. Az első szakaszban az ifjúsági és a kamara kategóriák, és néhány tematikus, a felnőttek és minden más kategória versenye a második szakaszban zajlik. Ezt a statisztika alapján bontottuk így fel, és most sem csalódtunk, mert kb. ugyanannyian vettek részt a két szakaszban.
    A verseny két fordulós. Van egy úgynevezett kvalifikáció, azaz válogató. Eleinte úgy gondoltuk, lesz, aki csak ezen akar részt venni, de nem, mindenki szeretne tovább jutni. A mi hagyományos Musica Mundi szisztémánk szerint, aki itt arany diplomát nyer, az továbbjut a döntőbe. De vannak kórusok, akik közvetlenül a döntőbe jutnak, például aki már nyert olimpiát, vagy más versenyen az élen végzett. Egyébként rövidesen készítünk egy világranglistát is, melyen több ezer kórus szerepel majd.   
    A III. Kórusolimpián 360 kórus vett részt, ez kb. hatszáz fellépést jelentett. A teljesítményük minden várakozást felülmúlt! Először is, jóval több kórus jutott be a döntőkbe, mint ami az előzetes statisztika szerint várható volt. Hiába készültünk jelentős rátartással, a verseny folyamán kellett még arany diplomákat utánrendelni, olyan sokra volt szükség…
    Nyolcvan ország volt jelen a versenyen. A legtöbb kórussal természetesen Németország jelentkezett, őket követték a kínai kórusok – itt említeném meg, hogy a következő olimpia Kínában (Xiamen) lesz majd 2006-ban -, Oroszország és Dél-Afrikát. Ezt a sorrendet valamennyire tükrözte az aranyérmek száma is, mert a legerősebb ország Németország lett: öt olimpiai aranyat vittek el a huszonötből, a második Dél-Afrika négy aranyéremmel, az Egyesült Államok hármat, Magyarország és Kína kettőt-kettőt nyert. Mivel mindössze tíz magyar kórus volt, ez nagyon szép eredmény.

-- Vajon miért volt ilyen kevés magyar kórus a versenyen?

Többek között azért, mert nem kapták meg a remélt támogatásokat a kiutazáshoz, és Bréma nincs annyira közel hozzánk. Sok helyen meg sem hirdették a korábbi pályázatokat, és a minisztérium saját keretét is áttették pályázati forráskeretbe. Ugyanakkor, ha lélekszámra vetítve nézzük a teljesítményünket, még így is nagyon erősek vagyunk. Lassan azonban új favoritokat kell majd találni, hiszen a nagy énekkari műhelyek már taroltak az olimpiákon – az ifj. Sapszon Ferenc vezette együttes például korábban már öt olimpiai aranyat szerzett, s érthető, ha ezek az énekkarok többet nem indulnak olimpián.

-- Itthon miért nem működik jobban a kultúra finanszírozása?

Sajnos a gazdaságpolitika nem képes a kulturális szféra sajátosságait kezelni. Nem érti a tőkehiányt, nem érti az utólagos finanszírozás lehetetlenségét, nem érti azt a logikát (amit egy beruházásnál persze ki lehet kötni), hogy ha te pályázol egy  száz forintos projektre, és kérsz rá húsz forintot és kapsz öt forintot, akkor miért nem tudod megcsinálni. Nem érti, hogy legalább egy évvel korábban kellene pályáztatni, s a működőképességhez a forrásokat is legalább fél évvel korábban oda kellene adni. Szóval sem a gazdasági mechanizmus, sem a keretek mennyisége nem megfelelő, ehelyett koldusszemlélet, alamizsna-mechanizmus működik. Odaadnak egy kórusnak mondjuk háromszázezer forintot, hogy kijusson Brémába a kórusolimpiára. Ezt a pénzt kár kiadni, mert a kóruson nem segít. Annyit kellene adni, amennyi tényleg kell és nem szabad kis támogatásokkal elaprózni a pénzt. Az államnak fel kellene ismerni a prioritásokat, és hogy mi is az érdeke. Sajnos ahelyett, hogy mindenki összefogna, és közösen lépne fel, elfogadják a keveset is, és örülnek, hogy nem a másik kapta. A másik meg irigykedik. Ezt lehetne másképpen is csinálni, de ehhez nem vagyunk elég érettek és nincs elég tapasztalatunk. A politika pedig kijátssza ezt a gyengeségét a kulturális szférának.

-- Mitől más ez a kórusolimpia, mint a többi verseny? Csak a nagysága teszi mássá?                     

Az olimpia legfontosabb tanulsága, hogy mindenképpen oda kell figyelni az új trendekre.  Vannak országok, ahol megújult a kórusmozgalom. Kilépnek ugyanis a vaskalaposságból, az arisztokratikus zárkózottságból. Ez nem azt jelenti, hogy léha, populáris műsorokat énekelnek, hanem a repertoár és a színpadi jelenlét megújulásáról van szó. Sajnos Magyarország nagyon le van maradva például az éneklés örömének megmutatása tekintetében. Hiányzik a könnyedség, a magával ragadás képessége, a kisugárzás a színpadon. Nálunk egy ilyesmivel próbálkozó kórus még mindig a szakma megvetésének tárgya, itt az a legjobb, aki legjobban szenved. Egy itthoni kórustalálkozón sok olimpiai bajnok repült volna. De száz kórust már nem lehet egzotikumnak tekinteni, az már irányzat.

-- Milyen pedagógiai okból nevezze be egy kórusvezető énekkarát az olimpiára?

Egy kórusvezető akkor vigye el ide a kórusát, ha képes az új impulzusok befogadására, és ha nem úgy gondolja, hogy ami hasonlít rám és megszoktam, az jó, ami más és szokatlan, az rossz. Akiben van nyitottság, érdeklődés, annak maga a tiszta oxigén egy ilyen rendezvény, hiszen szembesülni lehet sok mindennel. Az ember ötleteket kap – ezért nagyon fontosak az ilyen kórustalálkozók.
    Mint a magyarországi Kórusversenyek és Fesztiválok Szövetségének társelnöke, nagyon hiszünk az ilyen rendezvényekben, legyen az akár egy hétvége négy-öt kórussal. Ez egy szocializált műfaj ugyanis, méghozzá kétirányú: meg kell teremtsük a saját magunk közönségét, nem törődve azzal a sznob, arisztokratikus, maradi gondolkodásmóddal, hogy a papák-mamák, ismerősök közönsége az nem közönség, le kell nézni és semmilyen kulturális értéke nincs. Ellenkezőleg - ez az egyetlen igazi, hosszú távú kulturális érték, ráadásul önmagát gerjesztő hatású - közvetlen környezetünket vagyunk képesek rászoktatni ugyanis az általunk produkált kultúra élvezetére, annak támogatására. Éppen ez az a körforgás, amely a polgári társadalomban képes a kultúrát hosszú távon fenntartani.
    Ugyanakkor az eksztázisnak az az élménye, amit ezen a versenyen megélnek a kórustagok, az semmihez nem hasonlítható. Aki ott volt egy díjkiosztáson, az nem tudja sírás nélkül megállni. És az, hogy mások sikerének is hogy örülnek, az egyenesen fantasztikus. A verseny mellett több mint száz koncertet is rendeztünk, ahol még jobban megismerhették egymást a kórusok. A díjnyertesek gáláin pedig hétezer ember fért be a csarnokba.
    Volt egy újdonság, a Kórustűzijáték elnevezésű két gálahangverseny, melynek első részében egy olyan szakrális kompozíciót adtunk elő Brémai mise címmel, mely minden földrész jellegzetes darabjából mutatott be egy-egy tételt. A koncert második részében egy olyan összeállítás hangzott el, ahol egy-egy nemzet leghíresebb dalait a sok ezer ember együtt énekelhette. Frenetikus és lefegyverző hatású volt, főleg az olimpia első felét záró koncerten, mert a gyerekek teljes felszabadultsággal nem csak énekeltek, de be is rohantak a lelátókról és összeölelkezve, teljes szeretetben, önfeledten táncoltak. De ebben az volt a fantasztikus, hogy ez nem őrjöngés volt, hanem egy kontrollált öröm kifejeződése. Nagyon nagy élmény volt számomra.

-- A kórusmozgalom elismeri az olimpia jelentőségét?

Ez az olimpia több mint siker, ma ez a kórusvilág vezető rendezvénye, nagysága és a koncentrált figyelem, melyet kiváltunk, a legnagyobb érdemünk. Ezt jelzi például, hogy az IFCM, az International Federation of Chorus Music – amely négy évvel ezelőtt még igencsak tartózkodóan viselkedett, most a kórusolimpia ideje alatt tartotta közgyűlését Brémában. Sokan zsűritagként amúgy is ott voltak, a többiek pedig örültek, hogy eljöhettek erre a versenyre. Korábban sokan féltek ettől a monstre eseménytől és rosszul értelmezett ügyféltésből sem szerettek minket, mert azt hitték, hogy ez el fogja söpörni a „hagyományos”, inkább műhelymunkán alapuló kórustalálkozókat, pedig azokra ugyanúgy szükség van. S az is jó jel, hogy ma már nem nekünk kell ajánlatokat tenni a helyszínre, hiszen 2008-ra, 2010-re, sőt 2012-re is van már jelentkező. Sőt, már másolni is igyekeznek, ami ugyan konkurenciát is jelent, de végeredményben talán ez a legnagyobb elismerés.

A Magnificat Gyerekkar (Erkel Ferenc Általános Iskola, Budapest) két olimpiai aranyat nyert a III. Kórusolimpián. A kórus vezetőjét, Szebellédi Valériát az olimpiai aranyérmesek gálahangversenye után – melyen óriási sikert arattak - kértük mikrofonunk elé.

-- Mikor alakult meg a Magnificat gyerekkar?

1994-ben voltunk először versenyen. Van egy Európai Nagydíjunk is, ezt 2001-ben szereztük meg. Ez azt jelenti, hogy a legnagyobb európai versenyek – Tolosa. Tour, Várna, Arezzo, stb. - nagydíjasai versenyeznek a megtisztelő címért. Előző évben volt ugyanis a Debreceni Kórusverseny, amelynek nagydíját is megnyertük, (és emiatt nem indultunk akkor az első olimpián, pedig eredetileg szerettünk volna). A második koreai olimpiára is elküldtük a nevezésünket, de amikor kiderült, hogy mennyibe kerül, vissza kellett vonnunk, mert nem kaptunk elég támogatást és nekünk magunknak nem volt annyi anyagi erőnk. Akkor már tudtuk, hogy a következő Brémában lesz, és gondoltam, arra talán könnyebb kijutni. Így is lett.
    Két kategóriában neveztünk, és –  talán nem szerénytelenség, ha megemlítem, hogy ezt rajtunk kívül egy kórus sem mondhatta el magáról - mindkettőben nyertünk, a gyermekkari és a folklór a capella kategóriában is. Ez utóbbi azért izgatott engem, mert itt magyar népdalokat énekelhettünk, ugyanakkor nehezebb is volt, mert itt nem volt korhatár, így nem csak gyerekkarok versenyeztek. A győzelem talán műsorválasztásunknak is köszönhető, amely igen sokszínű volt – Kodály Cigánysiratóját és az Árva vagyok című darabját is énekeltük. Ezt még Magyarországon gyermekkartól nem hallottam. Olyan nehézségi fokkal rendelkezik, hogy nem mernek hozzányúlni. Mondtam is a gyerekeknek, hogy bármilyen eredményt érünk, nekem az a legnagyobb öröm, hogy megértették a mélységét és képesek voltak elénekelni – és nem is akárhogyan. Mikor befejeztük a kategóriát, ezt külön megköszöntem nekik. Nekem csodálatos ajándék volt, hogy megszólalt úgy, ahogy szerettem volna.

-- Mi a legnagyobb élmény egy ilyen nagyszabású versenyen?

Már a két győzelmünk is csodálatos érzés volt, de a tegnap esti Kórus-tűzijáték különösen felszabadította a gyerekeket, akik teljesen feloldódtak, sikítoztak, és ezt az örömöt nem lehet és nem is szabad visszaszorítani. Eredetileg el akartunk menni a szünetben, de nem lehetett, mert a gyerekek szinte eufórikus állapotba kerültek a boldogságtól és az örömtől, előreszaladtak ők is a színpadhoz. Az is jó érzés volt számukra, hogy ilyen sok a magyar  - a kórus, a zenekar, a szólisták, a karmester – a színpadon, és az összetartozás érzése megérintette őket.

-- Másképp kellett készülni egy olimpiára, mint egyébként?

Mi állandóan elvárunk egy bizonyos szintet magunktól – akár egy versenyen, akár otthon egy koncerten, mindig ugyanolyan hőfokon igyekezünk énekelni. Természetesen nagyon intenzíven, de ugyanúgy készültünk, mint máskor. A gyerekek szerintem nem igazán voltak tudatában, hogy minek is lesznek részesei. Én sejtettem. Mikor meglátták a tömeget, a sok kórust, ők is megérezték ennek a felelősségét, hogy meg kell mutatniuk, amit tudnak, amit megtanultak, hiszen nem csak saját magunkat, hanem egyúttal a hazánkat is képviseltük.

***

A III. Kórusolimpián (Bréma, Németország) aranyérmet nyert továbbá a Fazekas Gyermekkar (Miskolc, karnagy: Halmainé Ujvári Mária), a Kossuth Lajos Gimnázium (Cegléd) Puella Kórusa (karnagy: Soltészné Lédeczi Judit) és a Psalterium Hungaricum Kórus (Budapest, karnagy: Arany János) is.