Tíz éves az Alkotó Muzsikusok Társasága

 1991 májusában hét muzsikus összegyűlt a Gerbaeud cukrászdában. Baráti beszélgetésük eredményeképpen június 1-jén, az ÁHZ egyik hangolójában három további társukkal kiegészülve megalakították az Alkotó Muzsikusok Társaságát. A Társaság tehát 2001. június 1-jén ünnepelte fennállásának tízéves évfordulóját.
 Sokan és sokféleképpen megfogalmazták már mi az, ami leginkább megkülönbözteti az embert környezetétől. Én ezek közül a legfontosabbnak az alkotóképességet tartom. Talán ebben hasonlítunk legjobban a Teremtőhöz...
 Az alkotóképesség rendkívül sokoldalú, szerteágazó dolog. Az új dolgok föltalálása, megalkotása és a már föltalált dolgok gyakorlattá  tétele, újraalkotása két, egymást kiegészítő és föltételező ága a kreativitásnak. A Társaság megalapítói és tagjai egyaránt művelik az alkotó és az újraalkotó műfajt.  Mondhatnánk úgy is, hogy pályájuk elején az előadóművészetben és/vagy a tanításban tudták hasznosítani tehetségüket, képességeiket, de később úgy érezték, hogy a zeneszerzésben, képzőművészetben, vagy az irodalomban is talentumokkal rendelkeznek. A talentumok gyarapítása pedig kötelességünk, mert jaj annak, akinél az elszámoláskor hiányt találnak!
 Egy dolgot nem tudtunk mi, akik ott összegyűltünk: a kreativitásnak azt az ágát művelni, ami saját életünk, vagy másként, saját karrierünk fölépítése.  Pedig az alkotóképességnek ez is fontos része, hiszen az életmód minősége nagyban befolyásolja a munkaképességet – művészetek művelése esetén pedig a közönség elé kerülés lehetőségét. Műfajunk pedig – nem lévén benne azonnali milliók – nem tartozik a jól forgalmazható árucikkek közé. Jó, jó, mondhatja bárki, 1990 előtt még az állam garantálta a komoly műfajok megélhetését. Ez valóban így volt, de azért ennek is megkérték az árát.  
 Szó mi szó, a Társaság tagjai nem voltak kebelbeliek. Később csatlakoztak hozzánk olyanok is, akik azok voltak, de mégsem voltak elégedettek. 1991-ben, megérezve a megnyíló lehetőségeket összefogtunk tehát és elkezdtünk egy nehéz, tanulással és problémákkal teli, de ma már nyugodtan állíthatjuk sikeres időszakot. Az elmúlt tíz évben mintegy száz különböző rendezvényünk volt. Zömmel hangversenyek, amelyek kilencven százalékában az irodalom és a képzőművészet is helyet kapott, továbbá kiállításaink és tudományos előadásaink voltak.
 Kialakult rendezvényeink  arculata is. Szinte minden hangversenyen egy-egy műsorvezető a  szerzőket megszólaltatva ismerteti műveinket, megkönnyítve ezzel az ismeretlen, gyakran először felcsendülő alkotások befogadását. Minden kiállításunkat hangversennyel nyitjuk meg, majd a  kiállítás helyszínén egyéb rendezvényeink is vannak.
 Gyakran találkozunk a zenét tanuló ifjúsággal. Eleinte felnőtt művészeket vittünk a gyerekekhez, míg ma már egyre gyakrabban gyermekek játsszák a számukra írott műveinket. Így van ez a XV. kerületi Hubay Jenő Zeneiskolában, amellyek kapcsolatunk a kezdetek óta tart. De nagyon szép élmények fűznek bennünket többek között a  Dorogi Erkel Ferenc Zeneiskolához, a  Monori Alapfokú Művészetoktatási Intézményhez és több más zeneiskolához is. Külön ki kell emelnem  a Szegedi Konzervatóriummal közös rendezvényeinket, amelyek mindig emlékezetesen szép estek voltak. A zenét tanuló ifjúsággal,  a gyermekekkel, azaz a jövővel való kapcsolatunk tehát nem csak az alapszabályunkban szereplő elv, hanem élő, létező gyakorlatunk.
 Hadd említsem meg: sokszor kerül szóba a  különböző fórumokon a kortárszene tanításának kérdése. Erre sokan és sokféle választ adtak már, de valahogy nem találják a valódi, megnyugtató, mindenki számára elfogadható és a gyakorlat által is igazolható megoldást.  Nem is csoda, mert hiszen hogyan tanítsam azt, ami ma születik? Képtelenségnek tűnik, bár van rá jó válasz: úgy tudom tanítani, hogy a metodikai irodalom állandó korszerűsítése mellett a gyermekek számára írok műveket! Ezáltal majd közel kerül a szerző más műveihez is a gyerek  és környezete egyaránt. Természetesen mint mindennek  ennek is megvan  maga nehézsége: a gyerek a legnagyobb kritikus és csak a valóban jó műveket lehet vele megszerettetni. Ez pedig újabb problémák egész sorát veti fel, ami jelen írásomnak nem tárgya.
 A Társaság életének legfontosabb eseménye a minden évben április közepén – húsvét után kezdődő és néhány hétig tartó AMT Napok. Ezekben a sorozatokban iparkodunk átfogóan, minden részletre kiterjedően bemutatkozni. Az év többi időszakában is van rendezvényünk, de csak elszórtan néhány. Közülük az egyik a minden év október elején a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola Ferencsik János termében megrendezendő „Öregdiák” hangverseny, a másik pedig a mindig más zeneiskolában sorrakerülő „Ezüstvasárnapi matiné” című rendezvényünk. Ez utóbbi túlnyomórészt a zenét tanuló ifjúság közreműködésével kerül lebonyolításra. 
 Valószínűleg többen fölkapták a fejüket, hogy közel száz rendezvényünk volt ezidáig. Ez többmilliós költséget, támogatást feltételez.
 Így is van. Többmilliós, sőt még többet is érő a támogatottságunk. Csakhogy hivatalosan elismert tényleges fizetőeszközben ennek csak töredéke állt – áll rendelkezésünkre! A többi „vagyonunk” a pénznél értékesebb formában jelent és egyre inkább jelenik meg rendezvényeinken. Természetesen kapunk pénzt is: állandó támogatóinkat rendszeresen föltüntetjük propagandaanyagainkon. Nélkülük semmire sem mennénk. Vannak olyan támogatóink is, akik nem pénzzel, hanem más anyagi természetű dologgal, pl. teremmel, sokszorosítással és más hasonlókkal segítenek. Ez a támogatás is jelentős értéket képvisel.
 Legfőbb támogatóink azonban műveink előadói. Azok a nagyszerű művészek, akik nemegyszer ingyen is megtanulják műveinket. Akik emellett erősen kritikusak, válogatnak. Úgy válogatnak, hogy előbb megtanulják és előadják a műveket, majd az így kialakult véleményüket képviselik. 
 Természetesen nem csak jó műveket írunk és nem mindenki egyforma szinten, de  hát ez a dolgok rendje. Talán abban különbözünk leginkább másoktól, hogy mi benne élünk az előadói, tanári gyakorlatban és ez óhatatlanul megjelenik műveinkben. Még a gyenge művekben is. Ha viszont jót írunk, az még jobb ugyanezen ok miatt. További előnyünk is az életformánkból adódik: előadóink zöme egyben kollégánk, barátunk. A közvetlen kapcsolatban könnyebben formálódhat és mérettetik meg a mű mindannyiunk javára. Mert ebben a kapcsolatban mindenki jól jár. A szerző azért, mert műve érdekmentes mérlegre tétetik. Az előadó a mű megtanulásakor saját művészetét fejleszti, ha pedig  jó művet talál, bekerül a művészettörténetbe. A hallgató sem jár rosszul: ahol több  szerző műve, ráadásul több műfajban is hallható, látható, ott kisebb a csalódás veszélye. A hozzánk nem tartozó alkotóművészek pedig sikerünk esetén úgy járhatnak jól, hogy oldódik az ismeretlen – különösen a komolyzenei művekkel kapcsolatos – ellenszenv és az ő műveiket is nagyobb érdeklődéssel fogják fogadni. 
 Ezekből tevődnek össze tehát a millióink. Sajnos a kor divatos áramlatainak kitett, létezésüket féltő hangversenyrendezők még ha tudnak rólunk  sem állnak mellénk: ők nem kérhetik fel baráti  alapon a művészeiket – fizetniük kell. Ha pedig nem kapnak támogatást és a kortárszenével szemben megnyilvánuló igen erős ellenszenv miatt a fizetőképes közönségre sem számíthatnak, akkor érthető a magatartásuk. 
 Ezért mi magunk szervezzük  életünket, eseményeinket néhány barátunk, kollégánk segítségével. A  mindennapos megélhetési gondok szükségszerű megoldása mellett természetesen nem tudjuk magunkat – divatos szóval élve – profin eladni, ezért a közönségünk is szűkös. Üdítő kivétel ezek között néhány zeneiskolai rendezvényünk, ahol az igazgató és tanár kollégák áldozatos munkájának köszönhetően népes közönség előtt is bemutatkozhatunk. Sajnos a kor szelleme sajtókapcsolatainkat is egyre inkább nehezíti: nem vagyunk hír, hiszen nincsenek botrányaink. Nem folyik vér, pártosak, dögösek sem vagyunk, extravagánsak pedig nem akarunk lenni – mi bennünk hát az érdekes? Egyszerűen csak tesszük a dolgunkat, gyarapítjuk talentumainkat. Reméljük, hogy művészetünk természetéhez igazodva a jövő építésében veszünk részt és az elszámolásnál nem kell majd szégyenkeznünk. 
 Nagy öröm lenne számunkra, ha azok, akik ebből az írásból ismertek meg minket és a jövőben találkoznak rendezvényeinkkel, vagy bármilyen módon a műveinkkel, megtisztelnének figyelmükkel. Nézzék meg, hallgassák meg, olvassák el műveinket. Válasszák ki ami tetszett. Olvassák el, hallgassák meg, nézzék meg újra, ami pedig  nem tetszett, azt felejtsék el.