Gonda János: Improvizáció és pedagógia*

Gonda János: A rögtönzés világa

I.     Rögtönzés és improvizáció a zene alapelemeivel
    Budapest: EMB Editio Musica, 1996
II.     A jazzimprovizáció elmélete és gyakorlata
    Budapest: EMB Editio Musica, 1997
III.     Zongoradarabok improvizációs és kompozíciós lehetőségekkel
    CD-mellékletekkel
    Budapest: EMB Editio Musica, 1998

    Különös, hogy a zenetudomány viszonylag milyen csekély érdeklődést mutat az improvizáció és az improvizatív előadási gyakorlatok iránt. A régebbi korokkal kapcsolatban ez persze megmagyarázható: ha nincs kotta, ha nincs rekonstruálható zenei anyag, akkor nincs mit kutatni. Csakhogy ez felületes megállapítás, hiszen a kompozíciós technika és a lejegyzés pontossága vagy vázlatossága már önmagában is fontos és izgalmas kutatási téma: a rögtönzés és a rögzítetlenség összefüggésrendszere a zenetörténet különböző korszakaiban. S nem mutatkozik túlzottan nagy érdeklődés a jelentősebb improvizatív kultúrák és technikák iránt sem, legyen szó egyes népzenékről, indiai klasszikus zenéről, jazzről vagy bizonyos kortárs zenei irányzatokról.
    Az improvizáció speciális, de egyre fontosabbá váló területe a rögtönzéspedagógia. Ha közelebbről megfigyeljük a modern zenei nevelés nálunk sajnálatosan kevéssé ismert progresszív rendszereit – például a Dalcroze, Orff, Willems vagy Suzuki nevéhez kapcsolódó pedagógiai törekvéseket –, két közös vonás szinte valamennyiben felfedezhető. Az egyik a komplexitás: az auditív, a vizuális és gyakran a mozgáselemek integrálása, a másik az improvizáció. Az utóbbi időben az improvizációs készségfejlesztés az említett rendszerektől függetlenül is tért hódít a zenekutatásban, főképp az alsó fokú képzésben. Az improvizáció mint fakultatív tárgy bevezetése a zeneiskolai oktatásba európai viszonylatban is jelentős eredménynek mondható. Ennek kapcsán azonban újabb kérdések vetődnek fel: kik és miből tanítsák a tárgyat, hiszen a főiskolákon ilyen jellegű képzés nincsen, s – eltekintve a szépszámú jazzimprovizációs kottától – kifejezetten pedagógiai célzatú improvizációs kiadvány is alig akad.
    Ezt a hiányt kívánja első lépésként pótolni a nemrég megjelent A rögtönzés világa című háromkötetes, szöveges kottakiadvány. Célja: megismertetni a tanárt a rögtönzéspedagógia módszertani alapjaival, rögtönzésre és egyszerű kompozíciós gyakorlatokra alkalmas zenei anyagot nyújtani a tanulóknak, bepillantva az improvizáció elméleti anyagába is. A komplex kiadvány kerüli a műfajok merev elválasztását, így klasszikus és jazz-zenével foglalkozó muzsikusok egyaránt használhatják. Bár a sorozat elsősorban zongoristáknak szól – nemcsak a hangszer népszerűsége miatt, hanem mert a billentyűs hangszerek mindig is különösen alkalmasak voltak a rögtönzésre –, az első két kötetet más hangszeresek, sőt énekesek is nehézség nélkül használhatják.
    A kiadvány az interpretálás, a rögtönzés és a komponálás hármas egységének módszertani alapelvét követi. A cél nem professzionális improvizáló muzsikusok képzése, hanem a hagyományos zenetanulás kiegészítése olyan komplementer kreatív tevékenységgel, amire az interpretációs gyakorlatban nincs lehetőség. Ezen a téren azonban még sok az értetlenség és a tévhit. Egyesek szerint például a rögtönzés kaotikus zenei tevékenység, melynek hatása a művek előadásában pontatlanságot, fegyelmezetlenséget okoz. Csakhogy az „azt játszom, ami éppen az eszembe jut” szellemű fantáziálásnak vajmi kevés köze van a belső rendezőelveken nyugvó, tudatos rögtönzéshez. Ez utóbbi a racionálisan szervezett zenei alkotás spontán formája, ami nemhogy kárára lenne a tanulmányoknak, hanem éppen ellenkezőleg, kifejezetten segíti a klasszikus zenei oktatást. Ennek a fajta rögtönzésnek révén ugyanis a tanuló nemcsak megismeri a művek szerkezetét, belső világát, hanem önállóan is alkalmazni kezdi a zenei alkotóelemeket, erre pedig a hagyományos képzés nem nyújt módot.
    Egy másik gyakori tévhit szerint „az improvizáció nem tanítható és nem tanulható meg: akinek van hozzá érzéke, csinálja — a többieket pedig ne zaklassuk”. Ha azonban nem előítéletekből indulunk ki, hanem tapasztalati tényekből, azt látjuk, hogy a gyermekben meglévő improvizációs készség, variációs ösztön ugyanúgy fejleszthető, kibontakoztatható, mint a mozgásösztön, a spontán nyelvérzék és sok egyéb adottság. Ha viszont a zenével ismerkedő gyermek kezdettől fogva kizárólag művek tanulásával, azok interpretálásával foglalkozik, improvizációs készsége elsatnyul. Pontosan úgy, ahogyan Kodály mondta: „... rögtönözne minden épkézláb gyermek, ha hagynák.” (Kodály Zoltán: „Gyermekkarok”. 1929. In:uő: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok I. Sajtó alá rendezte Bónis Ferenc. Budapest: Zeneműkiadó Vállalat, 1982.)
    A pedagógiai haszon tehát elsősorban az organikus, vagyis a szervezett, strukturális rögtönzésből származik. Fontos, hogy a játék belső rendezőelvei, paraméterei logikus rendben, nehézségi szempontból fokozatosan következzenek egymás után. Ennél is fontosabb, hogy az improvizációs gyakorlatok lehetőleg szorosan kapcsolódjanak az éppen tanult művekhez, vagyis a darabokban szereplő, esetleg domináló elemek, jelenségek váljanak a rögtönzéses játék rendezőelveivé: így pozitív kölcsönhatás alakul ki a mű és a rögtönzésgyakorlat között, a tanuló jobban megérti, mintegy felfedezi a kompozíciót.
    Ennek megfelelően az I. kötet az alapfokú „hagyományos” zeneoktatás kiegészítő anyagának minősíthető. A Rögtönzés és komponálás a zene alapelemeivel alcím kifejezi a kötet tartalmát és célját: a zenei alkotás mindkét formája helyet kell kapjon a kreatív pedagógiai munkában. A rögtönzésben a játék spontán öröme, az „itt és most”, a megismételhetetlenség varázsa nyilvánul meg, míg a komponálás a fontolva haladás útja, amely a tudatosságot, a szelektáló-mérlegelő képességet fejleszti. Persze itt sem a hagyományos értelemben vett zeneszerző-iskoláról van szó, hanem sokféle írásos–szerkesztési feladatról, amelyek hasznosan egészítik ki az improvizációs gyakorlatokat.
          Bizonyos fokú alkotókészséggel minden muzsikusnak, zenetanárnak és tanulónak rendelkeznie kell. A szervezett rögtönzés, a tudatos improvizációs készségfejlesztés a művek belső szerkezetének, s általában, a zenei jelenségeknek jobb megértése mellett sok egyéb pedagógiai haszonnal jár. E képzés során olyan képességek is fejlődnek – például a fantázia, memória, önkontroll, szuggesztivitás, reagálási érzékenység és gyorsaság, logika, döntési készség –, amelyek nemcsak a rögtönzésben, hanem az élet egyéb területein is igen lényegesek.
    Sok tanár és zenetanuló kedvet érez ugyan a rögtönzéshez, de nincs bátorsága belefogni. Számukra az önálló rögtönzéshez vezető legjobb módszer a variálás, hiszen a variációs technika a műzenében is mindenütt jelen van. A kiadvány ezért igen sok variációs gyakorlatot tartalmaz: a hangok egyszerű változtatása: felcserélése, a dallam egyszerű körülírása vagy díszítése, egyes ritmusok – például a kíséret ritmusának – átalakítása általában megkönnyíti az első lépéseket. Jól bevált módszer továbbá: előre elképzelni a rögtönzést, ami voltaképpen nem más, mint fejben való komponálás. (Persze csak igen egyszerű, rövid feladatok jöhetnek szóba.) Bizonyos, hogy az agy másképp működik, a zenei gondolkodás alapvetően megváltozik, ha a rögtönzés hossza előre meghatározott, ha nem motorikusan, tetszés szerinti hosszúságban játszunk különböző hangokat, hanem belső elképzelés, eltervezés alapján alkotunk adott ütemszámú, egyszerű motívumokat, harmóniasorokat vagy ritmusokat.
    A rögtönzésben járatlan tanulónak nagyszámú kottapélda nyújt segítséget. Ezek azonban minden esetben lehetséges megoldások, és nem követendő–másolandó minták – ez utóbbiak teljesen idegenek lennének az improvizáció és a kiadvány szellemétől. Hasonlóképpen a lekottázott gyakorlatok, gyakorlatvázak, hosszabb-rövidebb darabok sem sugallhatják a lezártság, a véglegesség érzetét, mivel ennek az anyagnak más a célja, mint általában a megkomponált műveknek. Az interpretáláshoz szokott, rögtönzésben járatlan tanárnak, tanulónak a kottakép egyfajta mentális biztonságérzetet nyújt. Itt azonban nem az előadás, a kotta megszólaltatása a legfontosabb cél. A leírt anyag majdnem mindig csak kiindulópont a változtatáshoz, átalakításhoz, végső soron az önálló rögtönzéshez: a játékos tehát a zártság helyett a nyitottsághoz, képlékenységhez szokik hozzá, átlépve az interpretálás és az önálló zenei alkotás – legyen az komponálás vagy rögtönzés – közötti választóvonalat.
    Sok a kiadványban a közös gyakorlat, amit több játékosnak kell együttesen megoldania. Közismert tapasztalat, hogy a kollektív rögtönzésben – főképp az első időszakban – mindenki szívesebben vesz részt, mintha önállóan kell produkálnia magát. (Többek között ezért jött létre az ország több zeneiskolájában improvizációs műhely.) A jelen kiadvány esetében azonban másról is szó van. A gyakorlatok egy részében a tanárnak aktívan is be kell kapcsolódnia a játékba. Ha ő maga is részt vesz benne, könnyebben kap kedvet az alkotó munkához, rögtönzéshez, komponáláshoz. A szerző tehát elsősorban a tanárt kívánja megnyerni az ügynek, őt akarja partnerévé tenni. A tanulót, különösen a gyermeket, a kezdőt nyilvánvalóan nem kell megnyerni: csinálja ő magától is szívesen, „ha hagyják” – ahogyan Kodály mondta. Tegyük hozzá: nem elég hagyni, irányítani is kell.
    Régebben a muzsikus mindig saját korának zenei nyelvén improvizált. Manapság viszont egyidejűleg él és hat sok korszak zenei világa. Tehát rögtönözni is sokféle nyelven lehet. A tudatos stílusimprovizáció pedagógiai haszna az, hogy a muzsikus közelebbről megismeri az adott zenei nyelv szókincsét, kifejezési eszközeit, belső szerkezetét. Vannak emellett úgynevezett improvizációs magaskultúrák is, amelyekben a játék bizonyos mértékig a rögtönzés érdekében szerveződik, pontosabban: olyan zenei elemek alakulnak ki, amelyek megkönnyítik a rögtönzéses játékot. Ilyen például a rága és tála az indiai klasszikus zenében, a makámrendszer az arab zenében, vagy a flamenco számos jellegzetes harmóniai sémája. A 20. században egyetlen önálló, karakterisztikus zenei nyelvvel és rendszerrel bíró improvizációs kultúra alakult ki, a jazz. Kézenfekvő tehát, hogy egy mai, improvizációs készségfejlesztéssel foglalkozó kiadványban megkülönböztetett helyet és figyelmet kapjon a műfaj, annak játékrendje, ritmus- és harmóniavilága. Amíg az I. kötetből kitűnik, hogy a „jazz kiejtést” a szerző egyáltalán nem tartja egyedüli improvizációs lehetőségnek, addig a II. kötet az előbbi tényen alapul: kimunkáltabb improvizációs technikához a jazz zenei nyelvezete különösen alkalmas. Ez a kötet tehát a jazzimprovizáció elméleti és gyakorlati tankönyvének is tekinthető.
    A III. kötet könnyebb-nehezebb zongoradarabjai az előző kötetek anyagára épülnek. Többségük, mint említettük, nem végig lejegyzett, zárt kompozíció, hanem olyan darab, amelyben a feladatok sokasága vár a játékosra. Például: motívumok, dallamok átalakítása, újak komponálása vagy rögtönzése, üresen hagyott ütemek, részek, szólamok kitöltése, a darab egyes részeinek újrakomponálása, rögtönzés adott harmóniasorok alapján, rögtönzésszerű szólamok komponálása és rögtönzése, dallamok megharmonizálása stb. Ebben a kötetben nyílik alkalom, hogy a muzsikus megismerkedjék néhány fontosabb improvizációs technikával (harmóniai, funkciós–kadenciális rögtönzés, modális improvizáció, rögtönzés improvizációs skálákkal, akkordtömbös rögtönzés, tonális centrumú játék). A nehézségi sorrendben rendezett kötet vége felé magasabb előadási és rögtönzési követelményeket támasztó, rendhagyó kompozíciók és improvizációk szerepelnek. A bonyolultabb rögtönző technikák megértéséhez, a darabok stílusos előadásához ezen a szinten a kotta és a hozzáfűzött magyarázat már nem elegendő. A kötethez mellékelt, improvizációs példákat, részleteket és teljes darabokat tartalmazó CD ezért nagy segítséget jelenthet a rögtönzéssel ismerkedő muzsikusnak. Megfigyelheti például az élő zene, a „hangzó valóság” és a kottakép közötti eltéréseket; az improvizáció kapcsolatát, beépülését a darab megkomponált anyagába; a különböző, de azonos harmóniasorokra épülő rögtönzések belső összefüggéseit. Szerepel a CD-n néhány kötetlen, szabad improvizációs részlet is. Kétségtelen, hogy a pedagógia számára az organikus, szerkezeti rögtönzés s mellette a stílusimprovizáció a leghasznosabb, de magasabb fokon, egyszer-egyszer a kötetlen rögtönzésnek is megvan a maga haszna: alkalmat nyújt a muzsikusnak a játék spontán szervezésére, rejtettebb koordinálására.
    A kiadvány jellegéből adódik, hogy használatában nem szükséges mereven ragaszkodni az adott anyaghoz. A tanuló előképzettségétől, egyéni képességeitől, zenei érdeklődésétől és céljaitól függően bizonyos részek elhagyhatók, lerövidíthetők vagy kibővíthetők. Szükség esetén teljesen új gyakorlatok vagy akár gyakorlatsorok beiktatása is hasznosnak bizonyulhat. Nyilvánvaló, hogy egy nyitott és kreatív játékforma és egy ezzel foglalkozó kiadvány sok esetben pedagógiai kreativitást és rugalmasságot is igényel.

    Befejezésül összefoglaljuk a kiadvány főbb szempontjait és módszertani alapelveit:

• A hármas egység: az improvizációs, kompozíciós és előadási készség párhuzamos fejlesztése.
• A belső rendezőelveken alapuló organikus, strukturális rögtönzés: az alapvető zenei jelenségek és szerkezeti elemek pedagógiai hasznosságú improvizációs játékkal való felfedeztetése és megismertetése.
• Az organikus rögtönzésgyakorlatok összekapcsolása a művek tanulásával.
• A zenei alkotás két formájának, a rögtönzésnek és komponálásnak komplementer alkalmazása a pedagógiai gyakorlatban.
• A stílusimprovizáció jelentősége és funkciója.
• Az interpretáláshoz szokott tanár bevonása a kreativitásfejlesztő munkába – a tanár partnerként való megnyerése.
• A gyakorlatok és darabok változtathatósága, átalakíthatósága – a zárt, végleges kompozíciók elkerülése.
• A zene előre való elképzelése, megtervezése, a fejben való komponálás pedagógiai haszna.
• A játékosság és a spontaneitás megőrzése, illetve kibontakoztatása.
• A kollektív rögtönzés előnyei.
• A zongora mint a rögtönzés alaphangszere – a gyakorlatok és feladatok transzformálása más hangszerekre.
• Különböző improvizációs technikák megismerése és gyakorlása, különös tekintettel a harmóniai rögtönzésre.
• A kötetlen, szabad rögtönzés alkalmazása a pedagógiai gyakorlatban.
• A rögtönzés három alapvető formájának, az organikus, a stílus- és a szabad improvizációnak kapcsolata a pedagógiai gyakorlatban.
• A CD-felvételek tanulmányozása és összevetése a lekottázott példákkal és transzkripciókkal.
• A kiadvány használata: a tanári kreativitás és rugalmasság szükségessége.