Gordonka-ABC

Beszélgetés Pejtsik Árpáddal

        A Zeneműkiadó hangszer-ABC sorozata lehetőséget kínál, hogy valamennyi hangszer kezdőknek szánt pedagógiai irodalma gyarapodjék, függetlenül a korábbi kotta-ellátottságtól. A csellisták minden generációja számára ismerősen cseng Pejtsik Árpád neve, mellyel számos kiadványban találkozhatott közreadóként. Érthető, hogy a Gordonka-ABC elkészítésénél őrá esett a választás.

F. K.: Van-e előtörténete a közelmúltban megjelent Gordonka-ABC-nek?
P. Á.: Két előzményt említhetek. Az egyik: a 70-es évek elején elkészült egy csellóiskola 1. kötete, amiből kb. ötven fénymásolt példányt készített egy szocialista brigád, felajánlásban. A minisztériumból 4-4 példányt szétküldtek az országban 12 tanárnak, akik vállalkoztak arra, hogy kipróbálják, kísérleti tanítás keretében. Egy év tanítás után egyértelműen pozitív volt a vélemény, majd 25 éven át lényegében nem történt semmi. Mindenkinek nagyon tetszett, a kiadása szóba se került. Akkor még nem a Zeneműkiadó üzleti alapokon nyugvó elhatározásán múlt, hogy egy iskola megjelenik-e vagy sem, erre a minisztérium jelölte ki a szerzőt. Ők meg voltak elégedve a kísérlet eredményével, és a továbbiakban nem foglalkoztak vele. A másik előzmény: a 80-as évek elején már írtam Gordonka ABC címmel egy kis kötetet. Eleve megmondtam, hogy kár pénzt költeni a drága grafikára, s mert szépen letisztázott kéziratot adtam le, azt kértem, hogy ezt facsimilében adják ki. Szöveges magyar népzenei anyagra épült, kizárólag magyar gyerekek számára. (A szokottnál fiatalabb korban kezdőkre gondoltam a kötet összeállításakor.) Az új ABC-sorozatba viszont nem kerülhet bele olyan kötet, amelyet nyelvi korlátai miatt csak az országhatárokig lehet nagyban terjeszteni.
F. K.: Az új lehetőségek újszerű megközelítést kívántak.
P. Á.: Hangszeres iskola kétféle elv alapján készülhet:
– Az egyik az, hogy kicsit antológiaszerű, tehát az egy problémát illusztráló anyagokat egy helyre csoportosítja. Ilyenkor ezek közt a blokkok közt lapozgatva kell kiválasztani a tanárnak, hogy valamely technikai készség képzésére éppen melyik gyakorlatot vagy darabot választja.
– A másikat leegyszerűsítve „sorba-tanítós” iskolának nevezném. (Tehát ha a tanár az 1. után föladja a 2.-at, utána a 3-4. gyakorlatot, s így megy végig, akkor nagy baj nem lehet.)
    A gyakorlatban vagy kényelmes tanárnak a sorba-tanítós iskola jobb és megfelelőbb – de el tudok képzelni gondolkodó pedagógusokat is, akik halálra unnák az életüket, ha a továbbiakban minden egyes növendéket pontosan ugyanabban a sorrendben, ugyanazokra a művekre kellene megtanítani.
    Amennyire lehet, megpróbáltam egyeztetni a sorba-taníthatóságot és az áttekinthetőséget. Illusztrálásul egy példát hoznék föl: abban általánosan egyeznek a csellóiskolák, hogy a tanítást a D-húron kezdik el. Nem túl vastag, nem nehéz lenyomni; a mellette lévő A-húr a kontrollját adja a megfelelően ívelt kéztartásnak; s a gyerek hangterjedelmébe is esik, tehát a rajta játszható dalokat el tudja énekelni. (De van olyan iskola is, amelyik mind a négy húron szinte egyszerre indít.) Utána az iskolák abban már szinte fele-fele arányban oszlanak meg, hogy következő húrnak az eggyel magasabb A-húrt, vagy az eggyel mélyebb G-húrt veszik hozzá.
F. K.: Milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az egyes választás?
P. Á.: Az A-húrnak hangzási előnyei vannak, a G-húrnak viszont tartásbeliek: az a helyes kéztartás, amit nagyjából sikerült kialakítani a D-húron, azt a G-húron még jobban el lehet mélyíteni. Az A-húrnál előbb alakulhat ki valami tartás-hiba, viszont szebben-fényesebben szól, tehát „rokonszenvesebb” zenei anyagot találhatunk rá.
F. K.: Hogyan dönt ilyenkor egy rutinos közreadó-tanár?
P. Á.: Az első 90 gyakorlat után nálam kettéágazik az anyag; ha valaki a kotta bal oldalán lévő darabokat végzi el, akkor a D-húrhoz először az A-húrt kapcsolja; ha úgy véli, hogy a G-húr a praktikusabb, akkor a bal oldalakat kihagyva, a jobb oldalakat választja. Nem azonos, de hasonló funkciójú művek szerepelnek a szemben lévő oldalakon. Az is elképzelhető, hogy akinek nincsenek olvasási problémái, és akit nem zavar, hogy egyszerre nagyon megnő a hangterjedelem, párhuzamosan haladjon a kettővel – vagy tanulhat „fáziseltolódással”, tehát miután a D-húrhoz az egyik húrt már jónéhány darabban hozzákapcsolta, megindítja a játékot a másikon.
F. K.: Tulajdonképpen a programozott oktatás elágazó programjaira emlékeztet ez a megoldás.
P. Á.: Hiszek abban, hogy a legtöbb embernek meg van a saját elképzelése, és én egy iskolának sem az anyagával, sem a sorrendjével nem akarom ráerőszakolni a kollégákra a magam elképzelését. Olyan válogatási lehetőséget szeretnék kínálni, amiből mindenki meg tudja találni azt a sorrendet, amit ő tart jónak. Tehát, ha szlogent kellene mondani: A GONDOLKOZÓ CSELLÓTANÁROK ISKOLÁJÁNAK SZÁNTAM A KIADVÁNYT.
F. K.: Később a két külön futó szál egyesül és a legmélyebb húr többnyire a végére marad.
P. Á.: Sok iskola rögtön az elején ismerteti, és utána végiglapozva a kötetet, kiderül: egyetlen árva hang nem fordul elő a továbbiakban a jóelőre megtanított C-húron! Pedig csak akkor érdemes valamit megtanítani, hogyha utána használjuk is...
F. K.: Korán megjelennek a kamaradarabok, két csellista együttjátéka, kezdetben tanár és növendék duójára szánva.
P. Á.: Fontosnak tartom, hogy már a legelső órától kezdve legyen alkalom tanár és növendék együtt-zenélésre. Semmi akadálya annak, hogy amikor a gyerek még csak két egymás mellett lévő húrt tud megpengetni, (márpedig ezt már az első órán meg lehet tanulni), kísérje a tanár által játszott dallamot. Jó anyagot kínálnak ehhez a korai verbunkos (vagy annak előképei) magyar táncok. Később üres húrokon húzva a vonót, új élményt jelent ugyanazoknak a dallamoknak a kísérése.
F. K.: Tehát Ön szerint feltétlenül hangszerrel a kezében tanítson a pedagógus.
P. Á.: Másképp a gyerek – ha csak nincs muzsikus a családban – egyszerűen nem hall igényes hangszerhangot, neki az a hangszerhang, amit ő meghúz. Az, hogy esetleg annál szebb is akad, arra nem is gondol, tehát mindenképp hangideált lehet ezzel adni. Továbbá folyamatos játékra is szoktat, mert nem lehet botorkálni, hogyha mellette szól a dallam – ráadásul nagyon szórakoztató!
F. K.: Apropó, szórakozás! Azt vettem észre, hogy kevés olyan gyakorlat van az ABC-ben, ami „csak” technikailag fejleszt, ezért a gyerekek nem is szerethetik igazán; a technikai problémákat is inkább kis darabok formájában gyakoroltatja. Sőt, az etűdök–gyakorlatok is gyakran szinte előadási darabnak tekinthetők. Ez nem lehet véletlen...
P. Á.: Feltétlenül tudatos ez, hiszen nem előírás, hogy az etűdnek csúnyának vagy unalmasnak kell lennie. Természetes, hogy ha motorikus, egyenletes mozgást kell megvalósítani, akkor nem lehet ritmikai változatosságra törekedni, hiszen annak az etűdnek nem az a célja. A gépiesebbek egy részét nem lehet megkerülni, de az esetek többségében lehet választani vonzóbb és unalmasabb közül. Ami pedig azt illeti, hogy kompozíciókkal illusztráltam többnyire, annak két oka van: – először is, hiszek abban, hogy legalábbis a problémák 90 %-ára meg lehet találni a klasszikus idézetet – csak nagyon sokat kell keresgélni. Ez tényleg nagy anyagismeretet kíván!
– A másik ok az, hogy távoli céllal nehéz valakit mozgósítani. Nem lehet kifizetni a gyereket azzal, hogy „gyakorold az unalmas skálát és etűdöt, és meglátod, tíz év múlva milyen gyönyörűen fogsz játszani”. De ha azt mondom neki, hogy most ezen az etűdön túl kell esni, mert szükség lesz rá a rögtön utána következő darabhoz, akkor előbb el lehet érni, hogy értelmet kapjon a gyakorlás. Nyilvánvalóan van olyan fáradság, amitől nem lehet megkímélni a zenét tanulót, de értelmet kell adni az erőfeszítésének. Ehhez is van szlogenem: KENJÜNK TÖBB MÉZET A MADZAGRA!
F.K.: Láttam C-kulcsot is a tanár szólamában...
P. Á.: Csak a tanár játszik tenorkulcsban. A gyerek csak F-kulcsban olvas – de ezeket a darabokat lehet lefelé transzponálni egy kvinttel. Ilyenkor a növendéknek csak annyit mondok, hogy játszd egy húrral odébb (akkor másik két húron fogja ugyanazt a basszust gyakorolni); a tanár ilyenkor automatikusan F-kulcsban olvashatja a leirottakat.
F. K.: A tanárt-kísérő duókon kívül szép számmal szerepelnek az összeáltításban két kezdő előadót igénylő darabok és zongorakíséretes tételek is. A kötet utolsó fejezetében 13 trió található. Ez már kamarazene a javából, változatos zenei anyaggal, reneszánsz táncoktól, kánonokon át, 20. századi népdalfeldolgozásokig.
P. Á.: A csellóiskolám első verziójában háromszólamú darabok is voltak, de úgy tapasztaltam, hogy ezeket nagyon kevesen tanítják. Az már szervezési kérdés, hogy három ember összejöjjön... De voltak közöttük olyan jó darabok is, amelyeket sajnáltam volna kihagyni, ezeket a kotta végén helyeztem el. Mindhárom szólamuk olyan könnyű, hogy bármely szólamukat el tudja játszani, aki végigjátszotta ezt az ABC-t. Érdemes összehozni három hasonló korú gyereket a megszólaltatásukra!
F. K.: Hadd kérdezzem az anyagválasztás sajátosságairól. Hogy érdekességek-ritkaságok szép számmal szerepelnek az ABC-ben, az első végiglapozásra feltűnik.
P. Á.: A magyar népdalanyagnál nem értem be azzal, hogy fellapozzak egy-két iskolai énekgyűjteményt, s ha találok bennük valamit, amit csellón is el lehet játszani, azt fölveszem a repertoárra, mert nem biztos, hogy az a legmegfelelőbb. A Magyar Népzene Tára eddig megjelent köteteit szorgalmasan végigcéduláztam, és onnan igyekeztem kiválasztani a legmegfelelőbbeket. Természetes, hogy ez nem mindig az a variáns, amit a gyerekek az iskolai énekórán tanulnak – de biztos, hogy hangszertanuláshoz ez a legmegfelelőbb. Egy konkrét példa: két húrnak az első összekapcsolására kvintváltó dallamok szolgálnak. Mivel csellón egy húron egy fekvésben csak négy hangot lehet megszólaltatni, ezek kvintváltó tetrachord dallamok kell, hogy legyenek. A magyar népdalok között sok a kvintváltó, egy-egy sor hangterjedelme többnyire nagyobb egy kvintnél. Summa summarum, a Népzene Tára 5-6 kötetében, ugyanannyi ezer dallam között találtam összesen hat olyat, ami kvintváltó tetrachord, ráadásul nem tartalmaz olyan ritmikai nehézséget, ami a tanítás elején kerülendő. Nem állítom, hogy mindenütt ilyen nehéz volt a megfelelő anyagot összeválogatni – de általában az anyag kiválasztásakor szempont volt, hogy lehetőleg a klasszikus repertoárból és a népdalanyagból származzanak a példák mindenfajta technikai fordulat zenei megvalósítására.
F. K.: A magyar népdalfeldolgozások neves komponistáinktól származnak.
P. Á.: Az első magyar hangszeriskola-írási hullám idején (valamikor a 40-es évek végén, az 50-es évek elején) a korszak jelentős zeneszerzői nem tartották méltatlan feladatnak, hogy pedagógiai célú kiadványok számára komponáljanak darabokat. Azoknak az iskoláknak egyike-másika ma már feledésbe merült. Úgy éreztem, hogy kár lenne, ha fiatalkorom komponistáinak pedagógiai célú darabjai is elfelejtődnének. Egész egyszerűen emléket akartam állítani annak, hogy rangos, nagytudású, komoly mesterek komponáltak 8 és 16 traktusos darabokat gyerekeknek: Bartók, Kodály, Járdányi Pál, Molnár Antal, Sugár Rezső, Hajdú Mihály, Veress Sándor és mások. Az élő szerzők közül Szokolay Sándor nevét említeném. Arra is gondoltam, hogy ha a kotta külföldön is terjed némiképp, nemes propagandát is jelentsen a távoli és közeli magyar zenei múltnak.
F. K.: Azt hiszem, ez az ABC sok örömet szerez majd forgatóinak – s mindenkori játékosai szívesen időznek vele, mellette.

Fittler Katalin