GULYÁS JÁNOSNÉ

 

KODÁLY GONDOLATAI MAI ÉRTELMEZÉSBEN*

 

K

odály gondolatait sokan és sokféleképpen idézték. Némelyiket felületesen értelmezve félreértették és elkoptatták.

Arra szeretnék vállalkozni, hogy Kodály évtizedeket előre látó, nemzetben, Európában gondolkodó, széles látókörű embernevelési koncepciójából ma, Magyarországon mit vállalhat fel egy énektanár az adott egyórányi, azaz negyvenöt percben?

         Számomra konferencia nélkül is felvetődött e kérdés, így a harminckilencedik tanév kezdetén, hogy honnan kezdődött és hol tartunk ma?

            Csak a tények felsorolásaként: tantervek, tankönyvek, dalok cseréje. Emlé-keznek a csillagos és csillagtalan dalokra, hogy mi volt a kötelező é s mit volt szabad tudni.

            Igazán csak a példa kedvéért, a tankönyvek hibás illusztrációiról: sárga lábú madár a tövises, szúrós iglice helyett, vagy a „vegetáriánus” róka a Kiskertemben uborka című dalnál és a „szimmetrikus” szinkópa: középen nagy kosár, széleken a kicsi, „szépen szabályosan”.

            A reprint kiadású Kodály-könyvek: csak a felületesség miatt említem, hogy az eredeti hét színnyomású volt, az utóbbiak három színnyomással készültek. A tartalmáról nem szólnék, mert gondolom, nemcsak nekem van meg az eredeti sorozat.

            A naplóban a tantárgyak között az ének-zene utolsó előtti helye változatlan, most vízszintesen írunk, előbb függőlegesen tettük.

            Az óra mindig is egy volt, vagy annyi sem, mert az első osztály énekórája matematikával osztott óra volt és a 23. percben cseréltünk a kollégával. A alsó tagozat heti egy órája lassan emelkedett kettőre aztán újra egy óra jutott és a középiskolából már évfolyamokról kimaradt, sőt a szakközépiskolákból eltűnt az ének-zenetanítás. Két könyv emlékeztet a történésekre: a Tegzes György könyve és a Pécsi Géza könyve.

            Ha tovább nézünk, évtizedeken keresztül nem volt ének-zenei alkalmassági felvételi a tanítóképzésben és a hat félévből két félév kihagyással, csak az első és negyedik félévi egy órai ének képzések, szemléletüket illetően is önmagukért beszéltek. Ma már más a helyzet, mert miközben a zeneterápia soha nem látott sikeres módszerként már az általános iskolában is divat, csupán a gyógypedagógia szakos képzéshez nincs zenei alkalmassági felvételi, viszont van kötelező tanítási gyakorlat.

            Szerencsésen alakult a pályám, mivel mindig teljes évfolyamokat tanítottam és kezdettől a főiskolai hallgatók tanítási gyakorlatait is vezettem, tehát 1-8. osztályig és párhuzamosan a képzési gyakorlatot is. Ez ma is így van. Úgy gondolkoztam erről, hogy amit megteszek, azt magamnak teszem, amit elmulasztok, az jövőre nekem köszön vissza és akkor kétszeresen érzem a mulasztást. Ami elvégeztem az órán, arra a hallgatók rákérdeztek pro és kontra, indokolni kellett, utána nézni, olvasni, tanulni. Megtapasztaltam, hogy a dalok tanításához sokféle ismeret kell.

Például néprajzi:

 

mert a Vargáné kontya alá ütött gőz nem a lábasból jön ki, és a köcsög aludttejet sem mennyiségként kell érteni.

            A rutafa is magyarázatra szorul, mint ahogy a Magyar Ilona selyem sár haja is.

            A réten termő rózsáról és a zöld fűben termő almáról sem a biológia könyvben        lelhető meg a magyarázat.

            Ugyanígy a zöld erdőben, sík mezőben sétáló kék lábú, zöld szárnyú madárnál         sem.

 

Történelmi ismeret szükséges a kis kacsa személyének megfejtéséhez és a fekete tóhoz nem a földrajz nyújt segítséget.

            A nyelvészet és a stílusismeret segít a cickom, ipam, napam, móringot is rátette, a hideg is kilelte, édes szülő dajkám, gyámolom kifejezésekhez.

 

Számoljunk csak:

            Miért éppen hat ló legyen a Danikámé lányának hintajában?

            Valóban tizenkét madár lakik a marosszéki kerek erdőben?

            A szakmári lányok igazán harminchat tojást tettek egy tyúk alá?

           

            A földrajzi segítség pedig elkerülhetetlen a gerencséri, szennai, kisőcsényi, rimóci, komáromi és Ninive nevek kapcsán.

            Említést érdemelnek a tantervek, a pedagógia, szakmai kihívások, újítások, nagy horderejű kísérletek, pályázatok, hozzászólási lehetőségek sora és lecsengése.                          Nem maradtam ki belőle: OTKA kutatás, fejlesztés 5-6. osztály, OTKA tanterv 1-10. osztály, Cél, feladatrendszer, követelmény, fejlesztési funkciók 1-10. osztály, Soros Alapítvány Ének-zene tanítási kézikönyv, KOMA Ének-zenei tanterv 1-8. osztály, OKI Tantervi adatbank OFFICINA BONA Gyógypedagógiai Alaptantervek 1-10. osztály A és B változat, kerettantervhez igazított változat Alaptantervek1-8. osztály A és B változat.

            Ez a vázlatos felsorolás 10 évi munkát jelent, évenként egy-egy konkrét munka megírásával, elbírálásával és elfogadásával. Tavaly készítetem el a súlyosan, halmozottan sérült gyermekek fejlesztő iskolai három korcsoportjának zeneterápiai tantervi programját, melyet a MAGYE szakmai konferenciája fogadott el.

            Most néhány gondolat a zenei ismeretekről.

         A hangunk egyedi és megismételhetetlen. Olyan, mint ujjbegyünk rajzolata, mint hajszálunk erezete, sajátos és különös. Ha rátalálunk a saját hangunkra, az már személyiségünk, egyéniségünk biztonsága és valósága is. Ugye nem kétséges, hogy ez hosszú folyamat és egész életünk alakulása szempontjából létfontosságú.

            Valamennyien sokszor megéltük azokat a pillanatokat, amikor az órán bemutatjuk az új dalt és megáll az idő. Amikor a tanulók elrévednek a rájuk zuhogó hangok hatására, amikor eláll a lélegzet és a dal befejeztével, szinte zavarba ejtő ocsúdás van. Szerénytelenség volna ezekről az ihletett percekről most, itt, nem szólni. Nem gondolom, hogy félreértenének, nem a szép hangú énektanárok szép éneklési tetszési indexéről beszélek, hanem a dalok adta élmény átélésének perceiről. Azokról a pillanatokról, amikor a gyerekeket elvarázsolja, amit hallanak, és ahogy ezekre reagálnak, önkéntelen elragadtatással vagy csendes levegővétellel, felcsillanó tekintettel. A meghatódáson túl ezeknek, a pillanatoknak a lecsupaszított tanulsága nem kevesebb, csupán annyi, hogy az önfeledt éneklésnél az énekes azonos önmagával, önnön személyiségével, érzelmeivel és érzelmi kitárulkozásával.

            Kodály adatközlői nem előadták a dalokat, hanem énekelték az életüket, az érzéseiket, anyáik sorsát, bánatát. Emlékezetben tartották a legszebbet, a legjobbat és tovább adták a következő nemzedéknek okolásul vagy csak örömre.

            Aki megtapasztalta ezeket, a perceket, újra meg újra arra törekszik, hogy még többször legyen ilyen közös élménye a gyerekekkel, mert „A zenének beható természete és érzelem indító hatása van”. (Leonard Bernstein)

            Ezt a lélekérintést más közegben is megtapasztaltam, nem beszélő autista gyerekekkel, ahol a zenei megnyilvánulások másként szerveződnek és másképp zajlanak, akkor is, ha az órarendben itt is 45 perc vagy osztott 45 perces órakeret adott.

            A hangunk, személyiségünk tükre, fontos, hogy építsünk vele, bátorítsunk, biztonságot adjunk vele, és ne üssünk vele, és a ne közvetítsünk vele helyrehozhatatlan indulatokat. Az ének tanítás a hangkapcsolatok játékának, a mögötte húzódó hangulatoknak, érzelmeknek, árnyalatoknak a tanítását és ezek átélését is jelenti. Ebben adhatunk biztonságos kapaszkodókat gyermekeinknek, saját hangjuk, így saját személyiségük megtalálásához.

            A mai rohanó, mindent elsöprő, mindenen átgázoló, felfokozott életben, egy kis sziget lehet az énekóra 45 perce, ahol a lélekérintések megtörténhetnek, és az érzelemgazdagítások elindulhatnak. Olyan harsány, erőszakos hangzásban zajlanak mindennapjaink, hogy az emberi megnyilvánulások, gesztusok elsorvadnak, elfelejtődnek vagy ki sem alakulnak.

 

            Kodály hatalmas, gazdag öröksége kincs és lehetőség is, hogy éljünk vele.

 

            Mérei Ferenc Emlékek és támpontok előadásából jegyeztem le az ide illő mondatokat: „Van egy személyes tájékozódási rendszerünk, érzelmi élmé­nyeinkből, játékélményeinkből, fantáziánkból, tapasztalatainkhoz simuló von­zásokból és taszí­tásokból. S ezek a támpontrendszerek, ezek az élmény­maradványok megőrzik bennünk a világot, melyben felnőttünk. Néha érdemes felidézni, lesüllyedt hátterüket és megindulni visszafelé Ariadné fonalukkal az emlékezés labirintusában.”

 

         Nem gondolunk mindig eléggé arra, hogy minden pillanatban értékképző minták vagyunk. Az élmények, melyekben szerepelünk tájékozódási támpontok maradnak gyermekeink életében. Ezért ma, még inkább az a legfontosabb kodályi gondolat, hogy „Ki az énektanár Kisvárdán?”

 


* A Zenetanárok Társasága Kodály Konferenciáján 2007. november 17-én elhangzott előadás szerkesztett változata.