Hangokból katedrális

 Messziről és – régen úgy mondták – mélyről jött. Szülőfaluja, Újfehértó ugyan Szabolcs – megyeszékhelyhez közeli – prosperálóbb települései közé számított még a századelőn. De a harmincas évek „nagy válsága” árnyékában, itt is alig boldogult a pórnép. Ott meg bizony mindig egy fedél alatt laktak a szükséggel, ahol a szülőknek – sokszor maguktól vonva meg a falatot – tucatnyi éhes szájat kellett táplálni. Tamás tizenötödikként érkezett az addig is népes családba. Nyíregyháza közel volt vonaton, csak a helyi vasútállomásig volt nehéz elvergődni őszi–tavaszi sárban, téli hóban. De a helyben elvégzett első hat osztály után – a nagyobb nővérek segítségével együtt – mégiscsak kiszorította a család, hogy a siheder már a megyeszékhely internátusában töltekezzék tovább a „tudományokkal”, mert a református tanító úgy ítélte: „esze, szorgalma szerint többre érdemes”.
 A háborúban felcseperedett gyerekek korábban érnek – tartják az ehhez értők. Tamásnak épp úgy kijutott ebből ifjúkorában, mint ahogy a tiszavirág életű rendszerek egymásutánjából is, amikor éppen felsőbb iskoláit végezte ott és úgy, ahol éppen lehetett. Nyíregyházi Tanítóképző, történelem–ének szak a főváros Pedagógiai Főiskoláján, amit – utóbbi megszüntetése miatt – már Szegeden fejezett be. Éppen túl voltunk Rákosi évtizednyi regnálásán – és a lélegzetvételnyi szabadságon – midőn 1957-ben kézhez vette diplomáját. Abonyban, általános iskolában kezdett, ahol az énektanítás mellett rendre egy-egy népdal- és néptánc csoportot is útjára indított. 3 év múlva a helyi zeneiskola kiváló igazgatója, Szabó Sándor, meghívja, lenne „vándortanító” – s egyben kapcsolattartó – az Abonytól messze fekvő, de hozzá tartozó tagiskolákban. Napi utazásainak állomásai: Solymár, Pilisvörösvár, Pilisszentiván, Felsőgöd és Vác. Eközben Pesten a konzervatóriumban énektudását csiszolgatja, esténként pedig az Operaház „kakasülőjén” ismerkedik az operairodalommal. 1963-ban megbízást kap önálló zeneiskola alapítására Vácott, ahol megtelepszik, családot alapít –, de a „megállapodottság” még jóval odébb van. A püspökvárosi főállás azt jelenti számára, hogy innét cserkészheti–hálózhatja be a Duna–balparti településeket kihelyezett zeneiskolai tagozatokkal. Fóttól indulva Dunakeszin, Felsőgödön, Váchartyánon, Verőcén, Nagymaroson és Zebegényen át Szobig, Nagybörzsönyig indul el évente egy-egy újabb helyen a nebulók becsalogatása a zene birodalmába. Nem „prédikálja” Kodályt (és világhírűvé lett módszerét), hanem azon van, hogy ember, instrumentum és szentély legyen az „igehirdetéshez”. 
 S ha már ide vetette a sors, ezt tette Vácott is. „A váci zeneiskola is `albérletben` indult – idézte a kezdeti éveket nem is oly régen. Részben a régi kultúrházban, részben különböző iskolák – éppen szabad – termeiben. De itt azért könnyebb volt a helyzet. Az akkori tanácselnök művészeteket, köztük a zenét is kedvelő ember volt, s fél évtized múltán, az ún. mechanizmus reform évében, némi – akkoriban sem mellőzhető – ügyeskedéssel hozzáláthattunk az önálló zeneiskola építéséhez. Az idekerült fiatal tanároknak – ma ők a derékhad – a verejtékét is őrzik a falak. Sokszor beálltak `trógerolni` az építőmunkások közé.” 1971 őszén már itt indult az új tanév. Öt évre rá pedig megszólalt a házban a hangszerek királynője, az orgona is. Az eredmény csak lassan feledtette a sok-sok kilincselést, veszekedést, az esetenkénti megalázkodást. Bizony az is kellett, mert volt úgy, hogy a mindig szűkös hangszerállományt csak a megyei pártfőispán–asszony pecsétes ellenjegyzésével lehetett gyarapítani.
 S mert időközben igencsak jó csapat verődött össze, szakmai ambícióik is meglódultak. A Váci Zeneművészeti Szakközépiskola tervével szinte a zeneiskola avatás „másnapján” előállt Cs. Nagy Tamás. 1972 óta házalt a tervvel mindenfelé, amerre értelmét látta. Megye, Zeneakadémia, Minisztérium. Mert közben a tehetségesebb nebulók egy része „elveszett” a város számára. Azok közül való volt, akit, ha kitessékeltek az ajtón, visszamászott az ablakon. S ha úgy adódott, asztal alá itta, kiket megnyerni remélt. Bibó István örökbecsű mondásainak egyike: az embereket jó ügyekbe is bele kell kompromittálni. Tamás navigált a városon belüli iskolafejlesztési rivalizálások Szküllái és a „melegen támogatjuk, de nincs rá forrás” farizeusságok Kharübdiszei között. Másfél évtizednyi állhatatosság után kezdte úgy látni: érik a gyümölcs. A dolog – úgymond – a zeneiskola bővítésével indult, majd ennek mintegy „második ütemeként” hozta tető alá immár Zeneművészeti Szakközépiskolaként a Kossuth téri épületet. 1988-ban kezdett a váci konzervatóriumban az első évfolyam, s három évvel később az erre szánt új épület is megnyitotta kapuit.
 Robotolni tudott, reprezentálni kevésbé. A konzervatórium avatásán pulpituson a városi, megyei – sőt országos – nagyságok és nagyságák. Maga meg falhoz szorítottan a „plebs” között. Baráti kérdésre: „Te miért nem vagy az avatókkal?” – még csak nem is kesernyés a válasz: Nem hívtak. Az a fő, hogy összejött, megvan. És csibészesen hunyorít a szemével. Parádés házigazda volt baráti körben, Földvári-téri otthonában, vagy éppen a Naszály alján, a Kútvölgyi „birtokon”. S esetlen volt a protokoll–összejöveteleken, vagy ha – tisztéből adódóan – emelkedettebb ceremónia köszöntőre, „szónoklatra” kényszerült. De igazgatóként is ő mozdult elsőnek pótszéket cipelni, ha a zeneiskola hangversenyterme kicsinek bizonyult – s hányszor volt ilyen! –, az oda invitáló program jóvoltából...
 Barátaim e koszorúhegy körül. Cs. Nagy Tamástól búcsúzunk, ki példát adott, nem sírnivalót. Bizony mondom néktek, teljes életet élt. Jött, gründolt két új hangkatedrálist Vácott – Vácnak –, s még innen volt a nyugdíjkoron, midőn az utóbbi is elkezdte „művelni a csodát”. Egy kisvárosban – mely magát iskolavárosként is szereti hirdetni –, kell-e több „az életműhöz”. Tessék megpróbálni utána csinálni... Nem siratni kell, hanem emlékezni rá. Mert érdemes. Országos szakmai körökben el is ismerték. De ezen – úgymond – polgári civitásban, még pro Urbe megbecsülésre sem érdemesült.
 Nem készültem nyilvánosan búcsúzni Cs. Nagy Tamástól. De restek voltak rá, kiknek tisztük lett volna. Ez nem a vakációzó hivatali tisztesség pótlása. Magánbúcsú a hozzá közelálló családi barátok bizalmából, akik megtiszteltek azzal, hogy – tollforgató deákként – lejegyezhettem emléktöredékeiket. Requiescat in pace!