„Több pénzre és egy szakmai háttér-

intézményre lenne szükség”

Dr. Gyimesi Lászlóval a zenepedagógusok egykori és mai bérezéséről, a közoktatási törvény hatásairól s a művészeti iskolák számának növekedéséről Réfi Zsuzsanna beszélgetett

    – A közoktatási törvény tavaly nyári módosítása mennyiben változtatta meg a zenepedagógusok helyzetét?
    – A törvény néhány pontban érinti csupán a művészeti oktatást, s ez azt jelzi, hogy a korábbi törvénymódosítások, illetve maga a közoktatási törvény a művészeti oktatás számára egyre „komfortosabb”, egyre „testre szabottabb”. Sikerült ugyanis olyan feltételrendszert kialakítani, amely figyelembe veszi ennek a hivatásnak a sajátosságait, s így a művészetoktatás jól illeszkedik a közoktatás rendszerébe. Óriási eredménynek tartom azt, hogy ma Magyarországon az alapfokú művészetoktatás a közoktatás rendszerében helyezkedik el – ez ugyanis sok más, hazánknál gazdagabb ország esetében sincs így –, mert ennek köszönhetően a művészetoktatás nincs kitéve igazán a piaci működésének. A költségek túlnyomó részét az állam illetve a fenntartó (adott esetben az önkormányzat) állja, s így a mindennapi működést minimális mértékben befolyásolja az, hogy a saját bevétel nagysága mekkora. A művészetoktatásban mindez garanciája a folyamatos munkának, a fejlesztésnek, az iskolaszerű működésnek, valamint nem utolsósorban annak, hogy egyre több gyereknek van lehetősége arra, hogy művészeti tanulmányokat folytasson. Napjainkra ugyanis - összehasonlítva a mai statisztikákat a 90-es évek elejének adataival -, a tanulók száma hozzávetőleg háromszorosára nőtt. Míg korábban 70-80 ezer növendék folytatott művészeti tanulmányokat, ma már 240-250 ezer gyereket találni a különböző iskolákban. Nemcsak az intézményeknek száma nőtt jelentősen (ma már hatszáznál többől válogathatnak az érdeklődők, pedig korábban számuk még kettőszázat sem érte el), hanem az iskolák típusaik, működésük szerint is színesebb képet mutatnak. Napjainkban ugyanis már létezik olyan önkormányzati, alapítványi, magán illetve egyházi intézmény, amely művészetoktatással foglalkozik, hiszen ezen a területen is ugyanaz a folyamat zajlott le, mint a közoktatás más részén.
    –    A pedagógusok száma is ilyen jelentősen növekedett az utóbbi esztendőkben?
    –    Érdekes módon nem háromszorozódott meg. Ennek több magyarázata is akad, a legegyértelműbb az, hogy a növendék-létszámnövekedés nem elsősorban a zenei tanulókat érinti. A 90-es évek elején néhány kísérleti iskolától eltekintve szinte az összes művészeti iskola zenei volt, ezt az időszakot követően azonban egyre több és több művészeti ág jelent meg, 1999-től pedig már – a törvényi alapon elfogadott oktatási program nyomán – a többi társművészeti ág is azok közé a keretek közé került, mint a zene. S még a zenei oktatásban a főtárgy oktatása során egy tanár egy növendékkel foglalkozik, a többi művészeti ág esetében egy-egy pedagógus nagyobb létszámmal is tud dolgozni. De bármelyik területről is legyen szó, zenei, dráma, tánc- vagy képzőművészeti oktatásról, mindegyik esetében óriási érték, hogy az alapfokú művészetoktatás a közoktatáshoz tartozik, hiszen ez kiváló működési és szakmai garanciákat jelent. Szakszervezeti szempontból vizsgálva pedig mindez azt jelenti, hogy a foglalkoztatás stabil és kiszámítható, s ez a hivatás tervezhető életpályát jelent azok számára, akik emellett döntenek. Ráadásul, érdekes módon a művészeti oktatás nem érzi meg igazán a demográfiai változások hatásait. A gyerekek 6-tól 22 éves korig tanulhatnak állami finanszírozással, sőt, ezt követően még tandíjfizetés ellenében tagjai maradhatnak a rendszernek. Mindennek az anyagi feltételeit a közoktatási törvény és az éves aktuális költségvetési törvény biztosítja. A többi közoktatási intézménnyel azonos módon ugyanis a művészeti oktatásban a tanulói alapú un. normatív finanszírozás utján jut el a költségvetési hozzájárulás a fenntartóhoz, azaz egy-egy növendék meghatározott évi támogatást hoz a fenntartó, az iskola számára, ez pedig kiszámíthatóságot, tervezhetőséget jelent.
    –    Ez az egy főre eső összeg azonban elég kevés a művészetoktatáshoz…
    –    Nemcsak a művészetoktatásban az, hanem minden területen is. A magyar iskola -finanszírozási rendszer két komoly hozzájárulót feltételez: egyik az állam, a másik pedig a fenntartó, akinek a normatíva összegét ki kell egészítenie. A művészetoktatásban az átlagszámok nem mondanak igazán sokat. A finanszírozás állami oldala 70-80% - bár van, aki 60 %-ot mond -, s így nem kevés pénzt kell ehhez a fenntartónak is hozzátennie. Azzal tud például takarékoskodni, hogy kevésbé favorizálja a zeneoktatást, hiszen köztudottan ez a legdrágább oktatási forma, egyrészt az egy növendék, egy tanár rendszer miatt, másrészt pedig a hangszerek, s az egyéb, szükséges eszközök, kották árának „köszönhetően”.  Szerencsére azonban feladat-ellátási kötelezettség, jogszabály biztosítja ennek az iskolatípusnak a hosszú távú működését. Nem kötelező ugyanis művészetoktatási tevékenységet folytatni, de ahol elkezdték ezt, ott nem lehet abbahagyni. Ha például egy önkormányzat úgy dönt, létrehoz egy művészeti iskolát, majd néhány év elteltével lemond az intézmény működtetéséről, akkor ezt a főváros illetve a megye köteles átvenni, s attól kezdve ő látja el a fenntartási feladatokat. Ez foglalkoztatási biztonságot jelent, de persze, mivel oktatásról van szó, elsősorban a szülők, gyerekek számára van szükség olyan garanciákra, melyek szavatolják, hogy nem csupán tanfolyami képzésen vesznek részt.
    –    Az iskolák számának ilyen nagyságú növekedése minőségromlással járt?
    –    Némileg ez is megfigyelhető, de emellett megjelent a különböző intézmények közötti verseny, s úgy vélem, ez nagyon jó, hiszen mindenkit maximális teljesítményre ösztönöz. Az pedig természetes, hogy a struktúra-átalakulásnak pozitív és negatív hozadékai is vannak. Mindenképp eredmény például, hogy így a magánszemélyek, közösségek a számukra legkomfortosabb körülmények közé vihetik ezt a tevékenységet. Az iskolaszám ilyen mértékű növekedésének hozadéka az is, hogy olyan településeken is megjelentek a művészetoktatás lehetőségei, ahol korábban ez fel sem merült, s ez a helyi kisközösségek szempontjából nagyon jelentős. De természetesen komoly szakmai garanciákra valóban mindegyik intézménynél szükség van. Most egyébként ott tartunk, hogy nincs elég szakképzett pedagógus az országban.
    –    Sajnos azért a fővárosban jó néhány állástalan zenetanár akad…
    –    Óriási a területenkénti szóródás. A főváros a maga 23 kerületével egészen különleges helyzetű, hiszen minden kerületben önkormányzati iskolák, valamint számos magániskola működik, de Budapesten esetenként, illetve egyes hangszeresek esetében még a szükségesnél így is több szakképzett pedagógus áll rendelkezésre. Egészen más a helyzet azonban olyan területeken, ahol nincs ilyen pezsgő művészeti, kulturális élet. Minél távolabb megyünk a fővárostól - s minél kisebb a település -, annál inkább hiányoznak megfelelő művészeti szaktanárok. Egyébként ez a közoktatás más területei is hasonlóan működnek. Ez a tanárképzésnek egyik nagy problémája, de Magyarországon a társadalmi mobilitás hiánya – sajnos-, az egész társadalmat érintő, s egyre égetőbb gond. A művészetoktatók hiánya azért is jelent különösen nagy problémát, mert az alapfokú művészetoktatás feladata többszörös. Elsősorban nem az a cél, hogy profi előadóművészeket neveljenek, hanem az, hogy a növendékek megfelelő esztétikai ismereteket szerezzenek, megszeressék, megismerjék a művészetet, a zenét, a táncot, a képzőművészetet és minél nyitottabbá váljanak. A lényeg az „emberformáló” oktatás, az, hogy minél érzékenyebb, minél kultúráltabb fiatalokat neveljünk, akik egyben a jövő igényes és érdeklődő közönségének bázisát is megalapozzák.  A rendszerben jelenleg kb. 250 ezer gyerek tanul, s őket sokkal olcsóbban lehet megóvni egyre agresszívabbá váló világunk különböző veszélyeitől, mint azokat, akik mindebben nem vesznek részt. S aztán persze, a középfok már óriási szűrőt jelent, hiszen a 650 alapfokú művészeti iskola után 60-70 intézmény közül választhatnak, s valóban a legjobbak jutnak csak tovább. Az igazi professzionális képzés pedig megint csak ezeknek a gyerekeknek is csupán töredék százalékát jelenti, így végül a felsőoktatásban körülbelül összesen néhány száz hallgató tanul, s ők végeznek művésztanári vagy művész diplomával.
    -    Ha összehasonlítjuk, húsz évvel ezelőtt vagy most lehet jobban megélni a zenepedagógusi hivatásból?
    -    Az 1985-ös oktatási törvény volt az, amely a művészeti oktatási intézményeket az oktatási törvény részévé tette. Ezt megelőzően körzeti zeneiskolák működtek, ezek állami fenntartású intézmények voltak, igazából tanfolyam típusúak. Ezért a zenepedagógusok fizetése is 15-20%-kal volt alacsonyabb, mint az általános iskolai pedagógusoké. Nagyon fontos állomás volt hát a közalkalmazotti törvény, mert ezzel vált egységessé a pedagógusok bérrendszere, s a művészetoktatással foglalkozó kollégák is megnyerték a hiányzó 15-20 % -ot. Azóta bértáblájuk azonos a többi tanáréval, bár a pedagógusfizetéseket tekintve a mostani összegek sem nevezhetőek eltúlzottaknak. Az elmúlt években a szakszervezetek igyekeztek minden eszközzel harcolni a pedagógusok béremeléséért, s ennek eredményeként azért a mai fizetések jobbak az előzőeknél. Persze, sosincs túl magas bér…De ha egy svájci vagy kuvaiti zenepedagógust megkérdezünk, valószínűleg ők is keveslik a saját fizetésüket… Most egyébként féltem a pedagógus -béremelés pozitív hatásait, s kollégáimmal együtt azért dolgozunk, hogy ezek az új, magasabb fizetések a bérek ne veszítsék el reálértéküket. A kérdést nem akarom megkerülni, de nehéz összehasonlítani a húsz évvel ezelőtti viszonyokat a maival, bármilyen szempontból is vizsgáljuk.
    –    Mi az, amire a zenepedagógusok érdekvédelme esetén még különösen ügyelni kell?
    –    A béremelésért való küzdelem mellett rengeteg más tennivaló is akad. Sikerült elérnünk, hogy az egyes iskolák között átjárható legyen a rendszer, fel legyen oldva számos szabály. Azért is harcolunk, hogy ne kelljen egy tanárnak egynél több növendékkel foglalkoznia a zenei oktatás során. Ami ebből a rendszerből hiányzik, az egy szakmai háttérintézmény. A művészetoktatásban ugyanis a mai napig nem létezik ilyen. A jelen pillanatban is rengeteg dokumentum, tantervi dokumentáció, központi program készül, de mindez, s a kerettanterveket, a szaktanácsadást a szakma a saját erejéből, az oktatási minisztérium segítségével próbálja megoldani. Ha azonban a nagy ívű feladathalmaz mögött nincs háttér, akkor rengeteg dolog válhat benne esetlegessé. Nem lehet csupán társadalmi szervezetek felkészültségére bízni mindezt, hiszen több mint 10 milliárd forint közpénzt elköltő rendszernek a szakmai, működési kontrolljáról van szó. Most azonban akadnak végre biztató jelek, s reménykedem abban, hogy lassan megszülethet egy megfelelő intézmény.
    –    Ezek szerint úgy véli, jelenleg nagyjából rendben van, jól működik a zenepedagógusok érdekvédelme?
    –    A jogi, az igazgatási környezet, az iskolatípus és a tevékenység elfogadása – nyilván kis korrekcióktól eltekintve –, rendkívül jó színvonalú és a helyén van. Ami hiányzik, az „csupán” a pénz. Nagyon jó struktúra alakult ki, még jobban működhetne ez az egész rendszer. Ha azonban összegeznem kell, azt mondhatom, a zenepedagógusok helyzete a megnyugtatóbb társadalmi helyzetek közé tartozik!