Új javaslatok az alapfokú művészetoktatás gondjainak megoldására

Dr. Gyimesi László szerint ősszel derül ki,

mennyire volt eredményes a bizottság munkája



Az alapfokú művészetoktatás egészét érintő problémákra, jogi, finanszírozási, tanügyi, és szervezeti gondok megoldására tett javaslatot az a rendhagyó bizottság, amelynek tagjai több mint fél esztendőn keresztül tanácskoztak. A különleges grémium munkájában részt vett dr. Gyimesi László is, aki elmondta, megbeszéléseiken kiemelt helyet kapott a szakmai ellenőrzések problémája, lebonyolítása, valamint a résztvevők lehetséges szerepe az ellenőrzési munkában. Így egy olyan elfogadott elképzelés született, amely „kamarai” jelleggel tömörítené a művészeti alapiskolákat, s szakmai kontrollt és garanciát biztosítana az ehhez csatlakozó intézményeknek. Az oktatási bizottság témái  között olyan aktuális és fontos kérdések is akadtak, mint az úgynevezett „egységes iskolák” problémája. Az ülések végén a testület tagjai elfogadtak egy helyzetértékelést és számos javaslatot is tartalmazó záródokumentumot. Az azonban, hogy munkájuk mennyire volt eredményes, ősszel derül majd ki, hiszen kérdés, hogy a közoktatási valamint a jövő évi költségvetési törvény előkészítésekor a miniszter és a tárca vezetői mennyire fogadják el felvetéseiket.
  –    Igazán lényegi munkát végeztek az eltelt hónapok alatt, de egyáltalán hogyan és milyen célkitűzésekkel született meg ez a különleges bizottság?
  –    Az, hogy mekkora szükség van együttgondolkodásra, párbeszédre, tavaly ősszel, a költségvetési viták környékén derült ki, amikor többen is úgy véltük, a tervezett változtatások veszélyeztetik az alapfokú művészetoktatás rendszerét. Végül - sikeres harcunknak köszönhetően - a problémák egy részét korrigáltuk, és így összességében az előzetes tervekhez viszonyítva elfogadható költségvetési évet kezdhettünk meg. A csatározások során Magyar Bálint oktatási miniszter többeknek ígértet tett arra, hogy létrehoz egy bizottságot, amely az alapfokú művészetoktatás kérdéseivel foglalkozik. Mivel a tárca részéről a bizottság feladata nem volt pontosan megfogalmazva, ezért a témákról az első ülésen döntöttünk. Nemcsak költségvetési kérdésekről tanácskoztunk, hanem az alapfokú művészetoktatás egészét érintő problémákra, a jogi, finanszírozási, tanügyi, szervezeti gondok megoldására is próbáltunk javaslatokat tenni.
  –    Kik vettek részt ennek a testületnek a munkájában?
  –    Az Oktatási Minisztérium nem szervezetek képviselőit kérte fel a részvételre, hanem olyan személyeket hívott meg, akik a területtel szoros kapcsolatban állnak. Ennek köszönhetően nagyon színes összetételű grémium született. Az iskolák képviselői - köztük az alapítványi és a magániskolák szervezeteinek megbízottjai – mellett a tánc, a dráma, a zene, a képzőművészet különböző szakértői, a minisztérium tisztségviselői, s az Országos Képzési és Értékelési Vizsgaközpont képviselője is részt vett a munkában. Olyan emberek, akik a művészetoktatás egészére rálátással rendelkeznek. A bizottság az elmúlt év decemberében alakult meg, 2005 elején már meg is kezdtük a munkát, és sűrűn 3-4 hetente üléseztünk. Miután megállapodtunk a témakörökben, elosztottuk a feladatokat és azt, hogy ki melyik területnek lesz a felelőse, s milyen háttéranyagokat dolgoz ki. Így végül kilenc nagy témánk lett, s ezek döntően jogszabálymódosításokat, törvényeket, költségvetési, finanszírozási kérdéseket érintettek. Kiemelt helyet kapott a szakmai ellenőrzések problémája, technikája, jogi háttere, lebonyolítása, valamint a résztvevők lehetséges szerepe ebben a munkában. Így egy olyan elfogadott elképzelés született, amely „kamarai” jelleggel tömörítené a művészeti alapiskolákat, s szakmai kontrollt és garanciát biztosítana az ehhez csatlakozó intézményeknek. S persze, a témák között akadtak olyan aktuális és fontos kérdések, mint az úgynevezett „egységes iskolák” problémája. Az ülések végén a testület tagjai egy záródokumentumot is elfogadtak. Ez részben helyzetértékelés, és ezzel összefüggésben számos javaslatot is tartalmaz. A dokumentum elsősorban a miniszternek szól, de egyben azt is jelzi, hogy ezekben a kérdésekben a szakma képviselői egyetértenek.
  –    Mindez már nagy eredményt jelent a mai helyzetben, amikor az oktatás területén is nagyon sok az ellentétes érdek, s mindenki elsősorban a saját gondjait szeretné orvosolni…
  –    Igen, valóban nagyon jó, hogy számos kérdésben azonos véleményen vagyunk, mert így sok vita megelőzhető, s mindebből az egész szakma profitálhat. Bár munkánk és az annak eredményeként született záródokumentum igazán akkor válik értékelhetővé, ha elkezdődik a jövő évi költségvetési törvény előkészítése. Ekkor derül ugyanis ki, hogy a miniszter és a tárca vezetői mennyire fogadják el ezeket a javaslatokat, s mennyire sikerül befolyásolnunk az eseményeket. Egyelőre nagyon nehéz megjósolni a munkánk hozadékát. Természetesen a záródokumentum nem számlabenyújtásról, s nem arról szól, hogy sokkal több pénzre lenne szükség (persze a mostaninál jóval magasabb összeg kellene, de ezt bizottság nélkül is tudja mindenki), hanem arról, hogyan lehetne a jelenleg rendelkezésre álló – részben pénzügyi, részben egyéb – adottságokat jobban kihasználni, és ésszerűbben elosztani.
  –    Ezen kívül milyen más hasznát, tanulságát látja a több mint fél esztendős munkának?
  –    A beszélgetéseken mindvégig érdekes ellentmondás volt jelen. A fő feszültségforrást – a helyzetből fakadóan –, az önkormányzati és nem önkormányzati iskolák viszonya jelentette. Ez onnan ered, hogy az oktatás, a művészetoktatás feladatának ellátása önkormányzati körben (megyei és fővárosi szinten) kötelező feladat. Ezzel szemben magán vagy alapítványi iskolát nem muszáj senkinek sem létrehoznia, ez bárki által  választható kötelezettség. Ha azonban valaki mégis emellett dönt, akkor nemcsak azokat a jogokat szerzi meg, amelyeket az önkormányzati tanintézmények birtokolnak, hanem az ezzel járó kötelezettségeket is. Ez azonban csak első ránézésre ilyen egyszerű és egyértelmű, mert a két tanintézet nem feltétlenül bír ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel. Önkormányzati iskola esetében például a megyének vagy a városnak valamiképp el kell látnia az adott feladatot, magániskola esetében azonban erre senki sem köteles, s ha ez utóbbi úgy dönt, nem tudja tovább folytatni az oktatást, akkor saját eljárása szerint ezt meg is szüntetheti. Akadnak hát aránytalanságok, s emiatt a magániskolák időnként hátrányban érzik magukat. A bizottsági munka során jó néhány olyan dologra derült fény, melyeken a jövőben érdemes lesz elgondolkodni. Ezek közé tartozik például a térítési díj kérdése is. Mert bár a tanuláshoz való hozzáférés a gyerekek alkotmányos joga, akadnak olyanok, akiknek szülei nem tudják a művészetoktatást megfizetni, így alkotmányos jogaik sérülnek. Szomorúbban és egyszerűbben fogalmazva, nem tudják az oktatási rendszerben kamatoztatni a tehetségüket, mert a családok pénzügyi lehetőségei döntik el, hogy ki tanul művészetet és ki nem. Az alapítványi és magániskoláknál a jogszabály mindig megengedte, hogy a törvény biztosította szabályokon felül is szedjenek térítési díjat. Ezért időnként ez a két, azonos feladatot ellátó iskolatípus összeütközésbe kerül. Az is problémát jelent – a felmérések szerint egyébként ez az önkormányzati és a magániskolák esetében egyaránt előfordul –, hogy amikor nem tartják be pontosan az előírásokat (pl. a pedagógusok alkalmazásakor, normatíva igénylésekor), akkor elnézőbbek az önkormányzati intézményekkel, mint az alapítványi iskolákkal. A kép persze azért ennél sokkal árnyaltabb és összetettebb. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ez az oktatási, nevelési forma egy az egyben hiánypótló szerepet tölt be, a klasszikus közoktatás rendszerében ugyanis – sajnálatos módon – a művészeti képzések vagy minimalizálódtak, vagy teljesen elfogytak. A bizottsági ülések során megállapítottuk azt is, hogy az alapfokú művészetoktatás több funkciót is teljesít egyidejűleg, nem beszélve arról a közösségi funkcióról, amit egy-egy kisebb településen, mint a kultúra egyetlen képviselője tud nyújtani, és számos gyermeket ösztönöz arra, hogy elmélyüljön egy adott művészeti ágban.
  –    A bizottság javaslatai közül melyek keltették a legnagyobb vitát?
  –    Az egyik legizgalmasabbnak és kísérleti jellegűnek a „kamarai” tervünket tartom. Állandóan visszatérő kérdés volt ugyanis a szakmai, a törvényességi ellenőrzés gyengesége. Ugyanis megfelelő jogszabály még lenne, azonban az ellenőrzés rendszerének folyamatos működtetése jelenleg igen hiányos, és ez bizony többek számára az ezzel való visszaélés lehetőségeit biztosíthatja. Ezért szükség lenne egy szervezetre, amelynek „pallosjoga” van. Ezért került szóba egy kamara létrehozásának ötlete, ezt a formát ugyanis törvények szabályozzák. (Bár ennek keresztülvitele nem kecsegtet túl nagy eséllyel, mert ahhoz, hogy az iskoláknak kamarájuk legyen, túl nagy társadalmi érdek nem fűződik).  Ezt követően merült fel annak a lehetősége törvényi szabályozás hiányában (azaz a kamarai szerveződés és jogosítványok nélkül), ha a szakma elég jól megszervezi magát, akkor meg tud alapítani egy olyan új szervezetet – ettől függetlenül meghagyva feladataival és tagságával a jelenleg működő összes iskolai szövetséget – amely kizárólag azért születik, hogy az alapfokú művészetoktatási területen nyomon kövesse az iskolák jogszerű és szakszerű oktatási, nevelési tevékenységét. Azok az iskolák, amelyek ennek a szövetségnek a tagjai lesznek, arra kötelezik magukat, hogy ezeknek a vizsgálatoknak bármikor alávetik magukat. Ennek alapján az egyesület évente vagy kétévente tanúsítványt bocsáthatna ki, amely részletesen minősítené az adott tag iskola szakmai és jogi szempontból végzett tevékenységét. Mindezt egy együttműködési megállapodás, vagy valamilyen hasonló dokumentum alapozná meg, amely az esetlegesen létrejövő szervezet és az Oktatási Minisztérium, vagy annak valamely intézménye között jönne létre. Mindez megkönnyítené az állami szervek munkáját, hiszen az új szervezet komoly szakmai garanciát nyújthatna, így nem nekik kellene az ellenőrzésre újabb és újabb erőket fordítaniuk. Egy ilyen tanúsítvány sokat jelentene, akárcsak egy komoly védjegy. A szerveződés teljesen önkéntes lenne, s csak erre az egy kérdésre koncentrálna. Mindennek részleteit az iskolaszövetségeknek kellene a saját tagjaikkal pontosítani. Úgy tűnik, ezt az elképzelést, mely szerint a szakma szeretné rendbe tenni saját sorait, az Oktatási Minisztérium szintén támogatja. Ha ugyanis jól megvalósítható, akkor minta értékű lehet. Persze, először valóban életre kell hívni…
  –    Milyen területeken tértek el leginkább a vélemények?
  –    Mi másban, mint a finanszírozás kérdéseiben? Mennyi lenne elég, mi az a mérték, amit az államnak vállalnia kellene. Nagyon eltérő álláspontok hangzottak el, hatalmas viták kerekedtek, más-más tapasztalatokról számoltak be a bizottság tagjai. Készíteni kellene végre egy felmérést, amely pontosan kimutatná az egyes művészeti ágak oktatásának költségeit. Az azonban kétségtelen, hogy az egyéni zeneoktatás a legdrágább műfaj. Az iskolák költségvetésében 85-90 % a személyi kiadás, de persze vannak kifejezetten eszközigényes oktatások. Bár végül arra, hogy hogyan lehetne a támogatási rendszert alapvetően megváltoztatni, nem született javaslat, a tanácskozások rengeteg tanulságot hoztak. S persze jó néhány olyan klasszikus kérdést csak érintettünk, ilyen például a tanárképzés, a piaci viszonyok, s hogy kiket is képzünk alap-, közép- és felsőfokon…
  –    Mi az, ami ezek közül a témák közül kimondottan érinti a zenepedagógusokat?
  –    Közvetve valamennyi javaslatunk rájuk is vonatkozik. Ami nagyon aktuális gond, s amelyre még nem született válasz, ez az „egységes” iskola problémája. Ez a szervezet hosszú évek óta létezik a közoktatásban. Egy általános iskola és egy alapfokú művészetoktatási intézmény együttesen alakíthat egységes iskolát, amelynek pedagógiai programjában mindennek meg kell jelennie, s mindkét iskola kötelezettségeit teljesítenie kell. (Van összetett iskola is, de ebbe most nem merülnék bele.) Talán annyi az értelme, hogy így megspórolhatnak néhány vezetői státuszt. Ezzel az iskolatípussal a problémák idén kezdődtek, a kötelező térítési díj megjelenésével, az egységes iskolában ugyanis – a jogszabály szerint – ingyenes az oktatás, nem kell oktatási díjat fizetni. Egy félreértésnek „köszönhetően”, sokan úgy értelmezik, hogy az egységes iskolában nem kell külön teljesíteni azokat a normákat, amelyek például a művészetoktatásra vonatkoznak. Így aztán terjedni kezdett egy járvány, sokan hoztak létre ilyen oktatási intézményt, miközben azon a helyen korábban nem is létezett művészetoktatás. Az ok valószínűleg a remélt normatív támogatási összeg. Ráadásul mindehhez még új épület, infrastruktúra sem kell, elég néhány tanárt szerződtetni, s már működtethetik is azt, amihez korábban egy önálló intézmény kellett… A probléma mindezzel az, hogyha már létrehozzák, akkor azt szeretnék, hogy a gyerekek beiratkozzanak, már csak azért is, mert ingyenes. Ez még nem lenne baj, de ez az iskola – nagy valószínűséggel – nem fog a művészetek tekintetében kínálatot nyújtani. Leginkább egyféle, csoportos oktatást ad majd. Az a gyerek, aki itt tanul, hiába szeretne mellette zenét is tanulni, utána a zeneiskola már nem kap normatívát, ezért tandíjat kell fizetnie, ami havonta akár többszöröse is lehet a jelenleg fizetett díjnak. Amire már nem biztos, hogy telik a családi költségvetésből… A művészetoktatás csoportos részét könnyebben befogadja az egységes iskola, de az egyéni képzéseket nem tudja megoldani, s ezzel  lehetetlen helyzetbe hozza őket…
  –    Milyen megoldási javaslatok merültek fel?
  –    Több verzió is született. Alapvetés, hogy azonos legyen a jog és a kötelezettség, tekintet nélkül arra, hogy hogyan szervezik az iskolát. Egyszerűbben fogalmazva, ha az alapfokú iskolában térítési díj van, akkor legyen az egységes iskolában is. A másik javaslatunk az, hogy tekintettel arra, hogy az egységes iskolában a művészetoktatás személyi, tárgyi feltételei teljesen mások, mint az önálló iskolákban, továbbá az iskola az órakerete egy részére már kap normatív hozzájárulást, ezért ebben az iskolatípusban az általánosnál lényegesen alacsonyabbnak kellene lennie a normatívának. Az igazság az, ami nem értjük, miért kellett kreálni valamit, ami felborítja az egyébként is viszonylagos egyensúlyt.
  –    Új tanévre ezekből az elképzelésekből már megvalósulhat valami?
  –    Az őszi közoktatási és költségvetési törvénynél már igen, a szakmai szervezet, a „quasi kamara” ügye pedig nincs időhöz kötve. Azt is szeretnénk elérni, hogy a normatíva mértéke mindig kövesse az átlagos normatíva növekedést. Kellene kezdeni valamit a tavalyi lemaradással is, de azért túlzotton optimista elképzelés, hogy ezt az összeget jelentősen növelnék. Az összes javaslatot egyébként az fogja befolyásolni, hogy milyen változások következnek be ebben az esztendőben. Miközben ugyanis nő a költségvetési teher, a tanulók létszáma, az iskolák száma is egyre nagyobb, s ez izgalmas helyzeteket generál még …
Réfi Zsuzsanna