Gyöngyössy Zoltán lemezbemutató koncertje*

Vannak muzsikusok, akikkel szinte nap mint nap találkozunk. Akik lelkiismeretesen, sőt megszállottan dolgoznak, akiknek tehetsége nagy felelősségérzettel és ízléssel párosul. Játékuk mindig megörvendeztet, s jelenlétüket valahogyan természetesnek vesszük. Hiszen a jót könnyű megszokni. Aztán eljön egy pillanat, felhangzik egy koncert, megjelenik egy új lemez, s ekkor egyszer csak rádöbbennünk, hogy milyen nagy művészek élnek közöttünk. Ez a nagyság nem föltétlenül párosul sztárkultusszal, világhírrel, nem tükröződik a gázsi nagyságában, nem mindig terem befolyásos pozíciókat, de őket mindez aligha érdekli. Hiszen abban a kiváltságban van részük, hogy a legmagasabb szinten megtehették, ami a dolguk. Gyöngyössy Zoltán ilyen muzsikus. Amikor a február 20-i  lemezbemutató koncertjéről számolok be, egyúttal magáról a CD-felvételről is szeretnék szólni, amelyen kortárs magyar zeneszerzők darabjait játssza. A koncert – melynek az Óbudai Társaskör adott otthont – informális volt és családias. Gyöngyössy Zoltán az elhangzó kompozíciókkal kapcsolatos, kedves vagy épp kesernyés anekdotákkal fokozta ezt a bensőséges légkört. Hogy az elkészült CD-felvétel milyen nagy művészi teljesítmény, erre leginkább akkor döbbenünk rá, amikor otthon, az este csöndjében feltesszük a fejhallgatót, s az autóriasztóktól meg az élő koncert esetlegességeitől nem zavartatva, végighallgatjuk a lemezt.
 Az első vonás, amely lefegyverzi a hallgatót, a fuvolahang szépsége. Korántsem természetes erénye ez a kortárs zenére szakosodott előadóknak. A technika biztonsága olyan magától értődő tulajdonság, amelyet szinte röstellek megemlíteni. Gyöngyössy Zoltán a régi latin közmondás igazát vallja: Qui non proficit, deficit – “aki nem halad előre, kárt vall.” Ezért élen jár a játéktechnika tökéletesítésében és az új játékmódok kitalálásában. Ezen újításokat  szinte szótárszerűen foglalja össze saját kompozíciójában, a Duóban, melynek hét tételét humorral és játékossággal fűszerezi. S ki más is lehetne ebben partnere, mint Ittzés Gergely, aki immár egy következő fuvolás-nemzedékben képviseli azt az igényességet, szinte megszállott kísérletezőkedvet és tehetséget, amely Gyöngyössyt jellemzi. De a technikai vívmányok s az új hangzásokat termő kísérletek csak akkor nyernek létjogosultságot, ha értelmes zenei célok felé irányulnak. Gyöngyössy Zoltán muzikalitása és előadói formátuma erre is garancia. Mindezek után kell-e mondanom, hogy egy ilyen muzsikus a zeneszerzők egyenrangú partnere: nemcsak tökéletesen megérti és tolmácsolja szándékaikat, de saját művészetével ihleti és inspirálja őket. Bizton állítom, hogy vannak kompozíciók, amelyek ezen a felvételen nyerték el eddigi legtökéletesebb előadásukat. Közibük tartozik Szőllősy András 1964-es Tre pezzije, melyben Kemenes András a fuvolista partnere. Sáry László Magnificatjában is nagyszerű muzsikus társul Gyöngyössyhez: Jónás Krisztina, aki természetes könnyedséggel veszi a kompozíció akadályait, s képes azt a felszabadult örömöt sugározni, amely igazán illik egy Magnificat-megzenésítéshez. Kurtág György négy rövid szólódarabjával és egy duettjével kapcsolatban is ehhez a kompatlemezhez lehet majd irányítani mindazokat, akik e művek autentikus interpretációja iránt érdeklődnek.
 A felvétel két zenekar-kíséretes kompozíciót is tartalmaz, amelyekben a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok társulnak a szólistához, Serei Zsolt vezényletével. Serei Partitája poétikus és pasztorális állóképpel indul, melynek poézisa kurtági mélységű. A zenei folyamat erről a nyugalmas fennsíkról ereszkedik le aztán a töredezett motívumok küzdelmesebb tájaira. Serei darabja után jó érzés tölti el a hallgatót, mint mindig, ha tiszta, világos, hangzásában invenziózus, formájában kerek, költői üzenettel bíró kompozíciót hall.
 Sári József kéttételes fuvolaversenye – címe szerint: Párhuzamosok, amelyek a végtelen előtt találkoznak – érdekes képviselője annak a stílusváltásnak, amely az utóbbi években következett be a komponista műhelyében. A korábban egynemű szerkesztésre és objektív hangra törekvő zeneszerzőnél most megjelennek a nemesen deklamáló hangszeres gesztusok. A molto espressivo újra a vállalható eszközök sorába emelkedik. A fuvolaverseny zenei nyelve megegyezik azzal az idiómával, amelyet Sári 2000-ben bemutatott, de a magyar közönség által még nem ismert operájában is használ.
 Manapság – úgy tűnik – nem divat az egyértelműen lelkes kritika, s a recenzenst könnyen az ömlengés vádja érheti. Dehát mit tehetek, ha ismét úgy érzem, nincs fontosabb feladatom, mint hogy a zeneszerzők és a hallgatók nevében egyszerűen köszönetet mondjak Gyöngyössy Zoltánnak.
     
Farkas Zoltán