(Mozart: B-dúr szonáta I. K.V. 10.
Zongorán közreműködik: Kemenes András)

 „Harangot csak egyféleképpen lehet önteni, csak úgy, ahogy Borisz, ahogy Boriszka csinálta az Andrej Ljubljov című filmben.
 A harangöntéshez nem akármilyen agyag kell. Az ilyen agyagért a világ végére is el kell menni, az ilyen agyagot rettentő türelemmel kell felkutatni, s közben biztos tilos arra gondolni, hogy az embert le is fejezhetik, ha nem készül el időre. Mivelhogy a harangöntést nem szabad elsietni. A harangöntésnek vannak kritikus pillanatai. Akik kételkednek és leállnak azokkal nem szabad vitatkozni, azokat kényszeríteni kell, hogy folytassák a munkát. A jó harangöntő szenved ettől a kényszerű erőszaktól. Ha harangöntés közben az ember lángra lobban, akkor teljes nyugalommal, majdnem foghegyről szóljon a mellette dolgozónak, hogy oltsa el. A harangöntést csak az vezetheti, aki ért hozzá, az sem baj, ha fiatalkorú. Harangot komolyan kell önteni, hiszen nem közönséges használatra szolgál, hanem az lesz a dolga, hogy közös gyakorlatra szólítsa az embereket. Harangot nem lehet önteni apáink tapasztalata nélkül, de az örökölt tudás nem elég hozzá. Ha a harang megkondul és mindenki ujjong, akkor az aki öntötte, lehetőleg az emberek szemétől távol zokogjon, amiért nem tökéletes a hangja. Mivelhogy nincsen tökéletes hangú harang. Aki nincs megelégedve a haranggal amit öntött, csak pillanatnyi elkeseredésében vádolhatja őseit, amiért nem adták át a titkukat. Az átok ugyanis nem segít. Ehelyett jobb, ha útrakel, hogy még kiválóbb agyagot találjon és tökéletesebb harangot öntsön. Harangot abban az esetben is ugyanígy kell önteni, ha a megbízatás akkora és olyannyira újfajta konduló öntvény elkészítésére szól, amelynek megalkotásához nem elég egy emberi élet. Harangot tehát akkor is Borisz módra, türelmes szenvedéllyel lehet csak önteni, ha tudja az ember, hogy sohasem fogja meghallani a kondulását, hiszen úgysem saját használatra önti.”
 Tarkovszkij híres filmje indítékaként írta e gyönyörű esszéjét Ancsel Éva. Túl a nagyon szép megfogalmazáson számomra több gondolat is példaértékű benne. Elhivatottság, mely megalkuvás nélküli; jó értelemben vett megszállottság, mely szinte létében támadja szereplőnket. Kinyilvánul törekvése a belső egyensúly visszaállítására, mely egy későbbi alkotófolyamatban talán ismét megbomlik, megbomolhat. A minőségi munkára való törekvés. A siker– sikertelenség teljes elvetése. A hagyomány, tradíció vajon mennyire segíti, segítette a szépségre irányuló munkáját? Vajon számíthatott-e a rutinos munkafolyamatokra? A szépség funkciója, ennek a megélése az alkotó szempontjából. És végül, amit úgy szoktam kifejezni: „történjen meg a dolog!”. Minden művészeti tevékenységnek, legyen ez alkotói illetve előadóművészi, szellemi tevékenység. A két dolog számomra ugyanarról kell, hogy szóljon. Történjen meg a dolog, ezt már magamnak mondanám. Játékom, életem, tevékenységem, kreativitásom ne beszéljen valamiről, hanem ténylegesen épüljön valamilyen átéltséggel abba bele. Nagyon szép pillanata ez az igazgyöngy megszületésének. A kagyló hosszú ideig átszűri a vizet és a gyöngy alkotórészeit a testén keresztül. Több évtized kell, mire e produktum kialakul. 
(Bach: Esz-dúr orgona triószonáta I. BWV 525
Zongorán közreműködik: Kurtág György és Kurtág Márta)

„Vallom, hogy a világban minden összefügg, – Szentgyörgyi Albert gondolatai meghatározóak – teljesen mindegy a világ melyik szegmensével foglalkozom, a végső eredmények azonosak lesznek és így természetes, össze is függenek.” Nagyon nehezen szétválasztható tevékenységeim köre; előadóművészet, pedagógia, kottakiadás, cikkírás, szerkesztői munka és komponálás. Miheztartás végett gyakran jut eszembe Pascal gondolata: „Fogalmam sincsen róla, ki helyezett bele ebbe a világba, arról mi ez a világ, ki vagyok én magam. Szörnyű bizonytalanságban vagyok minden felől; nem tudom mi a testem, az érzékeim, a lelkem, azt sem tudom micsoda énemnek az a része, amelyik mindenen, még önmagán is gondolkozik, de magát éppúgy nem ismeri, mint minden egyebet sem. Látom a világmindenség rettentő térségeit amelyek körülölelnek, s én e roppant kiterjedés egy kis zugához vagyok láncolva, anélkül, hogy tudnám, miért helyeztettem inkább ide, mint máshová, s az élnem adatott kevéske idő miért éppen az előttem is volt és utánam is folytatódó örökkévalóságnak erre a pillanatára lett kijelölve. Egyebet sem látok, csak végtelenségeket, amelyek úgy zárnak magukba, mint valami parányt, mint egy soha-vissza-nem-térő pillanatig tartó árnyékot. Csak annyit tudok, hogy nemsokára meg kell halnom, és éppen ez az elkerülhetetlen halál az, amit a legkevésbé ismerek.”
 Életem során eljutottam egy olyan pontra, hogy számot kellett adnom magamnak, miért fuvolázom. Szinte teljesen lebénultam addig a pillanatig, amíg valamiféle magyarázatot, magyarázatokat nem találtam. Kinyílt a világ, – itt utalok vissza Szentgyörgyire – mikor lépésről-lépésre végiggondoltan, hangszerrel a kezemben megismerhetem a körülöttem lévő világot, megismerhetem önmagamat (a delphoi jósda szép gondolata a bejárat fölött) és Oscar Wilde-dal gondolkodva: ki is fejezhetem önmagamat. Mindezt egy csővel a kézben, ha leegyszerűsítem a problémát. Pascal erről így vall: „Meg kell ismernünk önmagunkat, még ha nem segít is hozzá bennünket az igazság megtalálásához, legalább arra jó, hogy rendet teremtsünk az életünkben, márpedig ennél nincsen helyesebb dolog.”
 Egy egyéniség, egy tehetség a saját útját járja, ez bizony sokszor nagyon rögös út. Sokszor azzal az érzettel, hogy bizonyos dolgokkal a szakadék szélén állok és ekkor szellemi–testi energiák révén mindig megtörténik valami.

(Händel: e-moll szonáta I-II.
Zongorán közreműködik: Kemenes András)

A pedagógia számomra egy nagyon összetett feladat. A szakma technikai problémáin jóval túlmutató részét is minden pillanatban számításba kell venni. A legtöbb, ha a növendék valamilyen szemléletet kap tanárától. Úgy gondolom, az oktatáson mind struktúrájában, mind gyakorlati megvalósulásában változtatni kellene. Milyen hibákat tapasztalok nap mint nap? Pontokba tudnám szedni.

1. A zenei tárgyak a legritkább esetben épülnek egymásra. Egyszerű példa: Összhangzattan órán már felismeri a megfelelő harmóniát, szolfézsórán már nem, mert esetleg felbontva énekli ugyanazt. Fuvolaórán sok esetben ha szembesítik, rácsodálkozik, hogy ugyanarról  van szó.
2.   A zenetörténet, illetve művészettörténet minimális ismerete.
3.   Elszántság kérdése. Itt egy Konfuciusz idézetet mondanék: „–  Nem az a baj, hogy nem tetszik nekem a Mester tanítása, de az erőm nem elég hozzá. – Konfuciusz, a Mester így válaszolt: – Akinek az ereje nem elég, az útközben merül ki, te azonban előre határt szabsz magadnak és cselekedeteidnek. –”
4.   Minden pillanatban a kreativitásnak és az érzékenységnek kellene jelen lennie. Sok esetben tapasztalom, hogy a növendéknek nincs kérdése. Ez nagyon árulkodó, mert ha nincs kérdés, hogy lenne rá válasz. Vagy posztmodern életérzéssel: a növendék kérdése, kérdései újabb kérdések sorozatát indíthatná meg a tanárban, így kialakulhatna egy friss szellemi közeg, mely mindkét félre alkotóan hatna.
5.   Ebből következik, hogy a tanár nem válhat sok esetben partnerré, előadóművésszé. Mit értek ezalatt? A hangszeres órán a tanár felé elvárások, kívánalmak vannak, ami javarészt a növendék játékának ellenőrzéséből, megdicséréséből, hibák kijavításából áll. Ennyivel sok esetben be is lehet érni. Persze a leírtak szükségességét nem vitatom, de ettől a dolog fonáksága megmarad. Közép és felsőfokon mindenképp szükséges lenne egy önállóbb munkára való nevelés.
6.   Szorosan összefüggő – a gyakorlás kérdése. A gyakorlásban rengeteg a mechanikus elem, szükség lenne a hangszerrel a kézben az elemző–analitikus munkára, amit később össze kellene szintetikusan rakni. A gyakorlás nem más, mint a lehetőségek megismerése, körbejárása, ennek kipróbálása, egy út bejárása. Ezután nagyon fontos a választás kérdése, a kísérletező-kedvem által megismert tapasztalatot, mely részét választom az adott szituációban. 
7.   Sok esetben a gyakorlás az ismeretlenben levő cél. Ezt a növendék is megérti, de azon része, hogy az ismeretlenben levő célt ismeretlen úton lehet elérni, ez többnyire kényelmetlen és szokatlan. Beáll a félelem, hibázni fogok. Itt önként adódik a kérdés, mi a hiba. A perfekciót nem vitatva úgy érzem, itt kezdődik a felelősségteljes munka, bár többnyire itt szokták abbahagyni.
8.   Vallom Sztravinszkij nagyon szép gondolatát: „A muzikalitás és a technika egyazon tengelyen mozog, nem lehet különválasztani. Rövid időre egyike megszaladhat a másikától, de hosszútávon ki kell egyenlítődnie.” Sokszor hallom értékeléseknél; zeneileg nagyon jó, csak technikailag volt gyenge vagy fordítva. Ilyenkor mindig felmerül bennem, az a jó technika milyen gyenge zeneiséget szolgál. Úgy gondolom, ha erőteljes, tehetséges zenei elképzelés van, az pillanatok alatt megtalálja technikai eszközeit, kifejezése módozatát.
9.   Ami talán a legteljesebb és az egyik legszebb metodikai program; Erdélyi Miklós optimista előadásától kaptam. Ő ezt a programot egyébként a posztneoavantgarde magatartás jellemzőinek írta le. Felolvasnám: „1. Az ember illetékességét saját élete, saját sorsa tekintetében tudomásul kell vennie, ahhoz minden határon túl ragaszkodnia kell. 2. Ami életét illeti akár közvetlenül, akár közvetve, arra illetékessége kiterjed. 3. Ilymódon illetékessége mindenre kiterjed. 4. Ami rossz, hibás, kínzó, veszélyes és értelmetlen, azt merészelnie kell észrevenni, legyen az a legelfogadottabb, legmegváltoztathatatlanabbnak tűnő ügy, dolog. 5. Bátorkodnia kell akár a legirreálisabb, legmegvalósíthatatlanabb alternatívát javasolni. 6. Ezekről a változatokról el kell tudni képzelnie, hogy megvalósíthatók. 7. A csekély valószínűséggel megvalósítható, de nagy előnyökkel kecsegtető eshetőségeket ugyanúgy számba kell vennie, mint a nagy valószínűséggel keresztülvihető, de kis előnyt biztosító lehetőségeket.”
10.   E gondolataim forgácsok voltak és természetesen nem ez a keret, hogy még elmélyültebben kifejthessem. Azt hiszem, a legfontosabb, hogy a tanár önmagát hogy tanítja. Jó magyar közmondással élve, vajon vizet prédikál-e, és bort iszik, vagy ugyanúgy a teljességet csinálja.

(Mozart: A-dúr szonáta K.V. 12.
Zongorán közreműködik: Kemenes András)

Nagyon fontosnak érzem kortárs zeneszerzőkkel való munkakapcsolatomat. Vonzó, hogy sokféle egyéniséget, szemléletet, szakmaszeretetet ismerhetek meg. A minőségtől függetlenül szívügyem, hogy minden darab hangozzon el. Fiókban ne maradjon elkészült, megírt mű. A zeneszerzői belső világok és technikák ismerete visszahat gondolkodásomra. Régebbi korok zenéit is másfajta összefüggésekben élhetem meg. Sokat gondolkodom azon, a zenetörténetet nem kellene-e visszafelé is tanítani. Mit írtak ma, tegnap és így tovább – visszafelé. Nagy szellemi kaland lenne. Fontos lenne, hogy a zeneszerzők érdeklődjenek, megismerjék a hangszerünket, itt ezalatt nem csak az új játékmódokat érteném. Azt látom, mint az élet minden terén, az információ, az új ismeret megszaporodott és felgyorsult. Követni ezt csak elmélyültséggel lehet. Sok esetben lehetetlennek tűnik, hogy új hangzások, hangzásélmények, régi – ami természetesen nem rossz – struktúrákba helyeződjenek. Maga az új hangzás, új effektusok, új játékmódok kell, hogy mintegy belülről építkezve kényszerítsék ki az új komponálási struktúrákat. Ez a másik oldalon is természetesen megjelenik; egyre több hangszeres komponál, fejezi ki ilyen formán is magát. Hadd citáljam ide Lev Sevsztov filozófus gondolatait! A németekről írja: „A németek egyre Allgemeingültigkeit-ra törekszenek, ez nem más, mint az általánosérvényűség. Holott, ha a megismerés feladata, hogy a valóságos élet minden mélységét átfogja, akkor bizony a tapasztalat, mivel ismétlődik, érdektelen vagy legalábbis korlátozott érdekességű. Azt fontos megismerni, amit még senki nem ismer, nem is sejt, tehát nem az általánosérvényűség közös útján kell járni, hanem új, emberi lábat nem látott ösvényeken. Ezért a határozott szabályokat adó, ezzel az életet a meglepetésektől bizonyos időre megóvó morál viszonylagos jelentőségű, és végülis csődöt mond az egyes emberi törekvések morális sajátosságával szemben. A törvények értelme, valamennyi a szabályozást és a pihenést és támaszt kereső embernek  van szüksége rájuk. De az élet első és lényegi feltétele a törvénynélküliség. A törvények: erőt adó álom. A törvénynélküliség: alkotótevékenység.”

(Tihanyi:  Szelek csendje
Intermoduláció Együttes
Vezényel: Tihanyi László)

 Befejezésül egy érdekes gondolat szintén Sevtovsztól a filozófustól, a módszerek elméletéhez. Azt hiszem, nem minden tanúság nélküli. „Egy természetbúvár elvégezte a következő kísérletet. Egy üvegedénybe, melyet ugyancsak üvegből készült és tökéletesen átlátszó válaszfal osztott két részre, egyik oldalra egy csukát rakott, a másik oldalra különféle apró halakat, a csuka megszokott zsákmányát. A csuka nem vette észre az átlátszó válaszfalat, és a zsákmányra vetette magát, persze csak az orrát ütötte bele. A hal sokszor megpróbálkozott a dologgal, mindig egyforma eredménnyel. Végül látva, hogy minden kísérlete ilyen gyászosan végződik, többé nem próbált vadászni. Úgyhogy amikor néhány nap múlva kiemelték a válaszfalat, továbbra is nyugodtan úszkált az apró halak között, félt rájuk támadni.
 Nem ugyanez történik-e az emberekkel? Lehet, hogy feltevéseik az innenső világot a túlonnanitól elválasztó határoktól lényegében szintén a tapasztalatból származnak, egyáltalán nem a dolgok természetében gyökereznek, ahogy Kant előtt gondolták Nem is értelmünk természetében, amint Kant óta hangoztatják. Talán valóban létezik válaszfal és meghiúsítja a szokásos próbálkozásokat, hogy túljussunk a megismerés bizonyos határain, ámde lehet, hogy eljön a pillanat életünkben, amikor a válaszfalakat már kiemelték. Addig azonban szilárdan gyökeret vert bennünk az a meggyőződés, hogy tilos az ismert vonalnál messzebb menni, hogy messzebb fájni fog. Tapasztalatra alapozott meggyőződés. A leghosszabb és legsokoldalúbb tapasztalat sem vezethet el egyetlen általánosérvényű következtetésre sem. És megfordítva: valamennyi nem gyakorlati haszonnal járó, ún. a priori, előbb-utóbb nagy kárt okoz. A filozófusnak és művésznek nem szabad félni a szkepticizmus fájdalmától, szüntelenül folytatnia kell kísérleteit, anélkül, hogy zavarba ejtené a korábbi próbálkozások eredménytelensége, vagy netán alaposan beverheti az orrát. A metafizika kudarca talán éppen abból ered, hogy a látszólag nagyon önzetlen és bátor metafizikusok valójában szerfölött számítóak és félénkek voltak. Mindenek előtt nyugalomra törekedtek, hiszen filozófiai nyelven a legfőbb jó a nyugalom. Pedig mindennél többre kellett volna becsülniük a folytonos nyugtalanságot, még ha céltalan és tervszerűtlen is. Ki tudja mikor emelik ki a válaszfalat? Igen valószínű, hogy az ember pontosan abban a pillanatban, amikor abbahagyta a zsákmány üldözését, megoldotta valamennyi kérdését és megpihen babérjain, azaz mozdulatlanságba dermedt, egyetlen bátor lendülettel átrepülhetné a bűvös határt, amely elválasztja a megismerhetetlen vidékétől. Egyáltalán nem szükséges, hogy mozdulata előre átgondolt terv eredménye legyen. Ez már merőben esztétikai követelmény, amiről nem is árt lemondani. Még ha meggondolatlanul és őrjöngve vertük fejünket a falba, a fal végülis engedett, vajon emiatt kevésbé győzedelmeskedtünk? Az a bajunk, hogy olyan illúziókat teremtettünk, mintha a tervszerűség biztosítaná a leginkább a sikert. Istenem, micsoda tévedés! Hiszen szinte a dolgok bizonyosan fordítva vannak. A legcsodálatosabb dolgok, amit alkotó zseni csak alkotott, mind fantasztikus, értelmetlen, mindenki szemében nevetséges és fölösleges, ám makacs keresés eredményei. Kolombusz talán tudta, hogy az óceán túloldalán egy új kontinens fekszik?”

(Schumann: Három románc-ból a második
Zongorán közreműködik: Kemenes András)

Gyöngyössy Zoltán Liszt Ferenc-díjas fuvolaművész 1958-ban született Komlón. 1981-ben szerezte meg diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Prőhle Henrik, Láng István, Kurtág György és Simon Albert növendékeként. Ezután egy évig Drezdában folytatta tanulmányait. Részt vett az IRCAM (Párizs) kurzusán Pierre-Yves Artaud és Robert Aitken irányításával. Közreműködött az Európa Kamarazenekar (I. fuvola) munkájában a Pesaró-i Rossini fesztiválon, valamint lemezfelvételek, rádiófelvételek szólistája. Tanít a Bartók Konzervatóriumban és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Tagja a Parlando szerkesztő-bizottságának. Többszörös díjasa a Szerzői Jogvédő Hivatalnak. Ismertebb CD felvételei: Romantikus zene fuvolára (Kemenes Andrással), Vivaldi Concertók (a Budapesti Vonósokkal) és Wolfgang Amadeus Mozart kíséretes zongoraszonáták KV 10 – 15 (Kemenes Andrással). 

  Az ifjú Mozart számára az évekig tartó vendégszereplési sorozatok egyúttal hasznos tanulmányutakat is jelentettek. Különösen érvényes ez a megállapítás a londoni útra, amikor Mozart Johann Christian Bachhal is személyes kapcsolatba került. Dolinszky Miklós CD-hez készített tanulmányértékű ismertetőjéből tudjuk, hogy Mozartnak a londoni Bachhal való találkozás sokkal nagyobb, életre szólóbb élményt jelentett, mint a megelőző párizsi ismertség Schoberttal és műveivel, mert Christian Bachban bizonyos értelemben önmagához hasonló egyéniséget ismert meg. 
  A CD hallható londoni sorozat (KV 10-15) olyan zongoraszonáták gyűjteménye, melyek a szerzői szándék és a kor gyakorlata szerint ad libitum kiegészíthetők hegedűszólammal, fuvolaszólammal vagy csellószólammal.  Kemenes András és Gyöngyössy Zoltán ezeket a műveket néhány évvel ezelőtt a Földvári Napok keretében egy nyilvános koncerten már eljátszotta; koncertet a Magyar Rádió élőben közvetített. 
  Nem mindennapos kamaramuzsikálásról van szó: együtt lélegezik a két nagyszerű művész-tanár: előadásukban költőiek a lassútételek és játékosan virtuózak a gyorsak. A C-dúr szonáta KV 14 I. tétele pedig zenetörténeti előrejelzés: a későbbi Mozart versenyművek gyors tételinek hangulata talán éppen ekkor született meg. Valószínű, hogy az 1997-ben megjelent Hungartoron CD már sok művész és művészjelölt, illetve hangversenyrendező számára adott ötletet repertoárbővítésre, műsor-gazdagítására. A felvételt minősítése 5*.