A hangok mögött

„Tonika, szubdomináns, pamm, és ott levágódik a dolog. …
Nem, nem ilyen vad a forte. … Fortét is lehet halkan játszani. … Túl szép!
Szépséggel nem lehet megúszni. … Hidd el, hogy te vagy a tempó. …
És egyáltalán, felejtsétek el ezt az egészet, és találjátok ki újra!”
(Elhangzott Kurtág György mesterkurzusán 2003 októberében
a IX. kerületi Zeneiskolában.)

Vannak tanárok, akik leülnek a zongorához, és egyetlen szó kommentár nélkül eljátsszák a darabot a növendéknek. Olyanról is hallottam viszont, aki képes akár egy órát is eltölteni egyetlen hang gyakoroltatásával. Neked mi a tanítási módszered?

Mindkétféle megközelítéssel volt alkalmam találkozni. A magam részéről nem tekintem tanításnak, amikor a tanár kizárólag a saját interpretációját tárja a növendék elé, ráadásul magyarázat nélkül. Ilyen esetben felmerül a gyanú, hogy nem is ismer el másfajta értelmezést. A Főiskolán Vásáry Tamás kurzusán ennek éppen az ellenkezőjével találkoztam. Chopin h-moll szonátáját vittem hozzá. Arra kért, játsszam el neki a darabot. Tekintve, hogy a mű huszonnégy perces, ez igen nagyvonalú gesztus volt tőle. Aztán ő is eljátszotta. Ezt követően kezdtünk el beszélgetni a darabról: a frazeálásról, az artikulációról, egy-egy hang értelméről, a hangok közötti egyensúlyról… Tamás az egyik legnagyszerűbb művész és pedagógus, akivel valaha találkoztam!
    Rólam azt mondják, időigényesen tanítok. Miután meghallgatom a növendéket, először elmondom, mit tartok értékesnek a produkciójában, kiemelem a jó megoldásait. Ezzel részben az a célom, hogy oldottabbá tegyem a légkört, különösen akkor, ha még nem ismerjük egymást. Hangversenykörútjaim során gyakran előfordul, hogy csupán néhány órára jelentkeznek be hozzám zongorista növendékek. Alsó-, közép- és felsőfokon egyaránt tanítok, és sokszor találkozom önbizalomhiányos diákokkal. A munka elején ezért mindenekelőtt ösztönözni és inspirálni igyekszem őket. Ezután kezdünk el keresgélni és válogatni a hangok között. A fiatal zongoristák egyre kevesebbet törődnek a zongorahanggal, a billentés művészetével, azzal, hogy egy többszólamú akkord megszólaltatásának nem az a kizárólagos feltétele, hogy leütünk tíz billentyűt. Hiszen a tíz hang között nincs kettő, amelynek azonos lenne a súlya, az ereje – ahogy tanultuk Rados tanár úrtól –, a tíz hang egymáshoz viszonyított aránya végtelenül sokféle lehet.

Mesélted nekem, hogy egészen kicsikkel is foglalkozol.

Végtelenül szeretem a gyerekeket! Japánban már négyéves kortól elkezdik a zenei oktatást. Elmondhatatlan öröm egy ilyen fiatal lélekkel foglalkozni: látni, hogy már ő is ismeri a hangszert, és amit az ujjacskáival produkál, az már-már zene. Persze egy négyéves gyerek zongoraórája mindössze tizenöt–húsz perces, és náluk elsősorban az imitáláson van a hangsúly, mégpedig játékos formában. Rendszerint egy színes műanyag labdával kezdjük az órát, amit még a legzárkózottabbak is azonnal széles mosollyal dobnak vissza nekem. Ez máris alkalmat ad arra, hogy a zongoratechnika legalapvetőbb mozdulatait, a tenyér és az ujjak kinyitását, a fogást, majd az elengedést gyakoroltassam velük. Aztán előveszem az összes játékos hasonlatomat. Erre különösen Japánban van szükség, hiszen egy idegennel találkozni, sőt, egy európaival, már önmagában sokkoló élmény számukra. Hasonlataim, a tücsök ugrásától a teve púpjáig, sok-sok állat jellegzetes tulajdonságait jelenítik meg képszerűen a gyerekek, de sokszor a felnőtt zongoristák előtt is. A másik meglepetés akkor éri őket, amikor megszólalok a nyelvükön! A kulturális szakadék és a gátlások feloldására rendkívül jók a természetből, az életből, a sportból vett különböző hasonlatok és kifejezések, a játékos szavak, valamint az, hogy előjátszom nekik részenként a darabot.
    Hadd meséljem el, hogyan kezdtem el japánul tanítani! Tokió mellett, a Senzoku Gakuen Egyetemen tartottam nyilvános órát. A nézőtéren közel ötszáz 20–24 év közötti profi zongorista ült és jegyzetelt, míg én a színpadon egymás után több muzsikustársukkal foglalkoztam. A tolmács egyszer csak odasúgja nekem, hogy ne haragudjak, de nem tud tovább fordítani: érti ugyan, amit mondok, de leblokkolt, és képtelen folytatni. Először elöntött a jeges veríték, majd miután felocsúdtam, átmentem Pavarottiba: heves gesztikulálás kíséretében énekelni kezdtem a dallamokat. Aztán hirtelen, kezemben a mikrofonnal, folytattam az órát japánul. Nem mondhattam, hogy a tolmács hibájából az előadás elmarad. Azóta, immár hat éve, nem kérek tolmácsot az órákra.

Schopenhauer azt írja: „A zene kimondhatatlan bensőség, amelynek segítségével egészen bizalmas és mégis örökké távoli paradicsomkert gyanánt vonul el mellettünk; teljes mértékben érthető, és mégsem magyarázható.”

Igen ősi ösztöne az embernek, hogy zenében is megnyilvánuljon, kifejezze azokat az érzéseit, tapasztalatait, amelyeket szavakkal csak körülírni lehet, ha nem eleve megfogalmazhatatlanok. Éppen ezért igyekszem tanítványaimban tudatosítani, hogy a zene az a tartomány, ahol ezek a gondolatok, benyomások összegződnek, és szavakon túli esszenciává sűrűsödve a lélek azon mélységeit érintik meg, amelyekhez más művészetek kevéssé, vagy egyáltalán nem férnek hozzá. A technikai alapelemek tökéletes elsajátítása, a jól automatizált mozgások, azaz az üzembiztos előadásmód még nem elégséges a mű üzenetének tolmácsolásához. A zongoristának tudnia, értenie kell, miről szól a zene, amit játszik. Ugyanakkor ahhoz, hogy a hangversenyen át tudja magát adni az ihletnek, mind önmagát, mind a darabot el kell engednie.
    Sok tökéletesen kigyakorolt, de lélektelen produkcióval találkozom. Érdekes megfigyelni szünetben a hangversenyt látogató közönség arcát, belehallgatni  beszélgetéseikbe. Ha az előadásról, vagy annak kapcsán korábbi élményeikről diskurálnak, minden bizonnyal értették, miről szólt a zene – azok is, akik nem ismerik a kottát –, és személyes üzenetet is nyertek belőle. Ez arra utal, hogy egy lélekemelő produkciót kaptak ajándékba. Ám ha a szünetben ugyanott folytatják a diskurzust, ahol a hangverseny előtt abbahagyták, s ugyanolyan fáradt tekintettel ülnek be az előadás második részére, mint amilyennel megérkeztek, az nem feltétlenül az ő hibájuk. Egy mégoly virtuóz, de száraz produkciót öt perc alatt el lehet felejteni, ám amely mögött közlésvágy volt, amely megszólított, az olykor napok múltán sem hagyja nyugodni az embert! Ebben érem én tetten a zene alapvető, és semmi mással nem helyettesíthető funkcióját. S ezt igyekszem a növendékeimnek is szívemből továbbadni.

Tapasztalatod szerint a mai tanulók a zene iránti szeretet miatt, vagy a karrier lehetőségének reményében választják a muzsikus pályát?

Mindkét hozzáállással találkozom. Magam részéről kevéssé szimpatizálok a hivatásos virtuózképzéssel, főleg, ha az nélkülözi a már említett spirituális megközelítést. Hadd osszam meg ezzel kapcsolatban egy élményemet! Japánban hallottam egy interjút a világ egyik leghíresebb sumo-játékosával, Takanahanával. Nem tudnám megmondani, miért szeretem nézni, ahogy hatalmas hústornyok igyekeznek egymást földre kényszeríteni, vagy kilökni egy körülbelül hat méter átmérőjű körből, hogy akinek ez előbb sikerül, megnyerje a küzdelmet! Megjegyzem, a sumot nem tekintik sportnak, mert ellenkező esetben a játékosok nem használhatnának doppingszereket. Nos, amikor az említett versenyzőt megkérdezték, hogy miért vállalja a sumo által megkövetelt rendkívül kemény életmódot, amely kétségkívül életveszélyes is – hiszen aligha lehet egy ötven-hatvan kilogramm súlyú japán férfiból egy száznyolcvan kilós kolosszust csinálni kockázatmentesen –, azt válaszolta: pénzért! Nagyon megdöbbentett ez a nyers őszinteség, tekintve, hogy szerintem ezek a sportolók művészi fokon gazdálkodnak az erejükkel, használják egyensúlyérzéküket, tehetségüket, logikájukat… Továbbá Japánban a vélemény kendőzetlen megfogalmazása is szokatlan. Akkor gondolkodtam el azon, hogy valójában mi húzódhat a nagy nemzetközi zenei versenyipar hátterében: valóban a művészet oltárán hoznak áldozatokat, vagy ott is a pénzért és a hatalomért folyik a versengés?
    Könnyen csalódáshoz vezethet, ha valakit kizárólag karrierszempontok motiválnak. A legrangosabb nemzetközi zenei versenyek díjai sem garantálnak hosszú távú, biztos sikert. Néhány év múlva újabb tehetségek tűnnek fel ugyan azon a versenyen, s ha a korábbi győztes nem tudta megszilárdítani a pozícióját, személyéről könnyen megfeledkezhetnek.
    Mint forrásértékű művet hadd említsem meg Norman Lebrecht, a Daily Telegraph zenekritikusa Művészek és menedzserek, avagy rekviem a komolyzenéért című nagy vihart kavart könyvét. Amellett, hogy a szerző a koncertipar megannyi ellentmondásáról lebbenti fel a fátylat, a zenei üzlet rendszerét és történetét is végigvezeti 1860-tól napjainkig. Hogy miért pártolnak el a tősgyökeres zenerajongók a koncertektől; mi juttatott híres zenekarokat a csőd szélére; s miért nem találnak új zeneszerzők és előadóművészek hallgatóságra, miközben néhány sztár annyit keres, amennyinek az elköltéséhez több élet is kevés volna.

Mégis, egyre többen tanulnak zenét felsőfokon. Változott-e a tömegoktatással a tanítás feladata és szerepe a korábbi évtizedekhez képest?

A számok talán statisztikailag bizonyítanák a tömegoktatás szót: valóban, Magyarországon a legnagyobb túljelentkezés a művészeti egyetemek felvételi vizsgáira van, négyszerannyian jönnek, mint ahányan bekerülnek. Mégis, érzésem szerint inkább helyes lenne a kultúra tömegiparrá való átalakításának brutális tényeire figyelnünk. Az is „írva vagyon” a mindenható statisztikákban, hogy a népesség körülbelül négy százaléka mutat érdeklődést a klasszikus zene iránt, hajlandó ilyen CD-t venni, vagy egyáltalán elmenni egy koncertre. Ha nem tudnám, hogy a zenetanítás, csakúgy, mint az élő zene odaajándékozása a fáradhatatlan koncertlátogatóknak igazi áldozatos, csaknem missziós munka, joggal elcsüggedhetnék ettől a riasztó számtól! A trend most más: szabadidőipar, wellnesskultúra, érezd magad jól, ne gondolkozz túl mélyen és sokat. Ez ellen saját eszközeimmel úgy tehetek, ha felmutatom és átadom mindazt a hatalmas kulturális kincset, amit az elmúlt néhány évszázad alatt honi és európai zeneszerzőink halmoztak fel a zenében és a zongoramuzsikában – nem elválaszthatóan a mögöttük levő lelki, etikai és erkölcsi tartalmaktól. Összegezve: szeretettel és lelkesedéssel nevelő tanár kívánok lenni egyre inkább…

Japántól az Egyesült Államokig – beleértve a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézetének Semmelweis utcai épületét, és szülővárosod, Hódmezővásárhely nyári mesterkurzusait – zongoristák százait oktattad és oktatod a billentés művészetére, zeneelméletre, a magyar zenekultúra szeretetére. Más tanítási módszert alkalmazol egy japán vagy egy amerikai növendéknél, mint magyar tanítványaidnál?

Abból kiindulva, hogy a növendék azért jön órára, mert a segítségemre van szüksége, mindenkihez azzal az attitűddel fordulok, hogy adni szeretnék valamit. Nem azt akarom bebizonyítani, hogy milyen kiváló tanár vagyok, hanem azt szeretném elérni, hogy jobban játsszanak. Japán diákjaimban ehhez először fel kell oldani az úgynevezett „sziget-effektust”, az ország, az egyén elszigeteltségéből adódó zárkózottságot. A gyerekek egészen kicsi koruktól azt hallják: rejtsd el érzelmeidet, ne engedd, hogy a gondolataidba lássanak! A zenetanulás, annak élvezete és művelése ennek éppen az ellenkezőjét követeli: nyisd meg a szívedet, férkőzz be mások gondolataiba, érzéseibe, gyakorolj hatást azokra! A hagyományos fegyelmező nevelés, illetve oktatás helyett én japán növendékeimnél a pozitív megerősítést alkalmazom. Igyekszem nyitogatni a lelküket, bár nem vagyok benne biztos, hogy ezzel nem fordítom-e őket szembe saját kultúrájukkal.
    A japán társadalmat mélységesen átszövik az elmúlt évszázadok hagyományai. Náluk a modern kapitalizmus a feudalizmus és a demokrácia sajátos ötvözeteként valósult meg. Itt elsősorban a feljebbvaló iránti feltétlen engedelmesség kötelmére gondolok. Ilyesformán a megmerevedett fölé- és alárendeltségi viszonyból származó gátlásaikat is oldanom kell némiképp, nem átlépve a barátság szférájába, hiszen a „tanár”, ahogy ők mondják, „sensei”, azt jelenti: „aki előttem jár”. Ezt nagyon komolyan veszik, amiből egyfajta biztonságérzetet is merítenek. Végtelenül tiszteletreméltónak tartom azt a szeretetet és odaadást, amivel az összeurópai, és különösen a magyar kultúra felé fordulnak, s azt a mérhetetlen energiát, amit annak megismerésébe fektetnek. Amíg azonban egy Beethoven-szonátával kapcsolatban egy magyar növendéknek tegyük föl, kétszáz új dolgot kell megtanítanom, addig egy japán zongoristának kétezret. Lényegesen többet kell nekik mesélnem a stílusról, az adott korról – bátorítva őket, hogy olvassanak Európáról, és jöjjenek el hozzánk! Hiszen igazán magas színvonalon nem lehet úgy Beethovent játszani, hogy nem sétáltak azokon az utcákon, amelyeken a mester járt; nem kóstoltak bele az európai ételek ízébe, az itt élő emberek gondolkodásmódjába…
    Amerikában a tanárok közelebb állnak a diákokhoz. Őket inkább fegyelemre, a hagyományos értékek nagyobb tiszteletére kell ösztönözni. Könnyű velük kontaktust teremteni, könnyű véleményalkotásra bírni őket, sőt, előfordul, hogy egyfajta védekező pozícióból, érvek sokaságát felsorakoztatva kell javaslatomat megvédeni. Vitáink pezsgő, interaktív órákat eredményeznek, s az így szerzett tudás általában maradandóbbnak bizonyul, mint az ismeretek passzív befogadása. A fiatal magyar zongoristák tehetségesek, érzékenyek és önállóak, fél szavakból is megértjük egymást.

Szem és fültanúja voltam egy órádnak, amelyen a Zeneakadémia nagytermében Schubert f-moll négykezes fantáziáját tanítottad egy japán zongorista lánynak. Te széles gesztusokkal magyaráztál, felálltál mellőle, majd ismét leültél, többször körbejártad a Steinway-t, miközben ő csak figyelt, bólogatott, s csupán egyetlen szót ismételgetett…

… hai. Ez azt jelenti: „igen.”
    A japán a legtöbb európai nyelvtől eltérően úgy fogalmaz: „piano o hiku”. Pontos jelentését nem ismerem, de meglehetősen távol áll az általunk használt „zongorán játszom” megfogalmazástól. Az általuk használt kifejezés komoly, fáradtságos munkára utal. A hangverseny végén, miután az utolsó taps is elhal, és a zenekar kivonul a színpadról, a zenészek egymás felé meghajolva azt mondják: „ocukareszamadesta”, azaz „nagyon fárasztó munka volt”. Mintha nem ismernék az önfeledt játék örömét! Kis japán növendékeim gyakran olyan merev és hideg kezecskékkel jönnek az első órára, mintha két fagyasztott csirkeláb volna azok helyén. Amikor aztán sikerül megértetnem egyikükkel-másikukkal, hogy a zongora nem egy nyolcvannyolc fogú veszedelmes vadállat – olykor még vicsorgok is rájuk –, hanem a legjobb barát, s benne rejlik a mindenség, és lélekkel, szeretettel, odaadással a leggyönyörűségesebb hangok varázsolhatók elő belőle megszólaltatása során, az apró mandulaszemek felragyognak, kikerekednek, s onnantól kezdve valóban játszótársnak tekintik a hangszert.
    Különösen japán tanítványaim előtt hangsúlyozom, hogy nemcsak a szóló zongoramuzsika adhat örömöt, hanem a négykezes és a kétzongorás előadás is. Sapporóban és Hokkaidón immár hagyományosnak számítanak azok a kétzongorás hangversenyek, amelyeken évről évre régi és új tanítványaimmal, illetve zongoratanárokkal lépek fel. Japán egész területéről érkeznek zongoristák. Meghallgatom a jelentkezőket, és akik alkalmasnak bizonyulnak, azokkal elkezdek dolgozni az általuk kiválasztott zenemű egyik tételén. Majd hónapokig szorgalmasan, óriási nagy örömmel és lelkesedéssel készülnek az eseményre. A hangverseny úgy zajlik, hogy a színpadon én ülök az egyik hangszernél, a másiknál a zongoristák váltják egymást. Húsz-huszonöt produkció hangzik el egy-egy koncerten, és bár rövid tételeket vagy műveket választunk, még így is négy-öt órán át tart az előadás. Európában ezt aligha lehetne megvalósítani.

Mennyiben kell más-más elvárásokkal számolnod a különböző nemzetiségű növendékek részéről?
    A japán növendék elsősorban azt várja el a tanártól, hogy sok érdekes dolgot mondjon el neki a műről. Említettem az „omosiroi” kifejezést, ami azt jelenti: érdekes. Ebben a szóban rejlik alapvető hozzáállásuk az élethez. Egy japán zongoristától azonban nem tudja meg a tanár, legalábbis az óra végéig, hogy elégedett-e a tanítással. Arra leginkább abból szoktam következtetni, ahogyan az óra végén felállnak és meghajolnak, ahogy megköszönik a leckét, összepakolják a cókmókjukat és elbúcsúznak. Ezekből a gesztusokból már lehet olvasni. Japánban mindig ragaszkodom hozzá, hogy az órákat videóra rögzítsék, hogy azt a növendék magával vihesse, és bármikor visszajátszhassa. Sőt, arra is megkérem őket, hogy jegyzeteljenek: írják be a kottába az órán elhangzottakat, hiszen a kotta munkaeszköz.
    Az amerikai zongoristanövendékek mindenekelőtt megerősítést várnak a tanártól, hogy jó úton haladnak-e, tekintve, hogy általában egészséges önbizalommal rendelkeznek. Ha valamelyikük egyértelműen vakvágányon jár, akkor megpróbálom az illetőt rávenni, hallgassa meg egy liszti zongoraiskolán nevelkedett tanár elképzeléseit, hátha azok gazdagítják saját meglátásait.

Schiff András A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról szóló könyvében azt vallotta: soha, egyetlen zeneakadémián sem vállalt tanítást, mert ideje nem engedte, hogy olyan alapossággal tanítson, ahogy azt a lelkiismerete megkövetelné. Ellenben te nagyon jó tapasztalatokat szereztél vele kapcsolatban!
    Egy egész tanévet jártam Schiff András tanár úrhoz kamarazene tárgyból, bár mindössze másfél évvel idősebb nálam. Ő tizennégy éves korában került a Zeneakadémiára, így jóval hamarabb végzett a korosztályánál, és rögtön kapott egy tanársegédi állást. Egy év tanítás után úgy döntött, hogy művészi képességeit inkább a nagyvilágban kamatoztatja tovább, így felhagyott a kamarazene oktatásával. Kamarapartnerem szintén zongorista volt. Nyírő Gábornak hívják, akivel ma kollégák vagyunk a Semmelweis utcában. Mindketten számos hiányossággal küzdöttünk, Andris órái azonban viharos javulást eredményeztek technikai és zenei előadásunkban. Emlékszem, hatalmas nagyokat nevettünk, hiszen Andris nemcsak hihetetlenül széles látókörrel, de kiváló humorérzékkel is meg volt áldva.
    Egyik délután, amikor a Zeneakadémia folyosóin téblábolva szabad teremre várakoztam, elkapott, és azt mondta: „Ide figyelj, Bandi! Állandóan koncertezem, hetekig távol vagyok, menj ki hozzánk a Törökbálint úti házunkba, ott a zongorám, gyakorolj azon! A szobámban megtalálod a lemezeimet is, de vigyázz rájuk!” Másnap megjelentem drága édesanyjánál, Klári néninél egy szál rózsával. Ő aztán jól lekapott a tíz körmömről, és rám parancsolt, hogy amíg zeneakadémista vagyok, meg ne próbáljak neki még egyszer virágot venni. „Ott van az ebéd a jégszekrényben, majd megmelegíted, na szervusz!” – mondta még gyorsan, mielőtt magamra hagyott, és elment a városba. Órák százait gyakoroltam Andris zongoráján, egy igen jó Blüthneren. Nem kétséges, Liszt Ferenc után ő futotta be a legnagyobb karriert mint magyar zongoraművész. Nagyon nagy hálával gondolok rá, hiszen zenei megoldásaiból éppúgy, mint emberi hozzáállásából és nyitottságából rendkívül sokat profitáltam.
    Hosszú idő után, három évvel ezelőtt találkoztunk újból a Zeneakadémián. Csodálatos szólóestjét követően sokadmagammal várakoztam a művészszoba előtt, hogy gratulálhassak neki. Miután megköszöntem a felejthetetlen estét, megemlítettem, hogy nemrég volt alkalmam eljátszani Vásáry Tamás vezényletével Brahms mindkét zongoraversenyét itt, a nagyteremben. Ő megveregette a vállam, és azt mondta: „Igen, Bandi, hallottam róla. Tudod, sokkal könnyebb eljátszani a Brahms B-dúrt, ha az ember már játszott előtte valamit.” Ezen aztán mindketten elnevettük magunkat. Ez a „valami” ugyanis a 49 perces d-moll zongoraverseny volt az első félidőben. Ilyen humora van Andrásnak! Majd egyik karjával átölelt, míg a másikkal a vállamat veregette, és hahotáztunk. Volt ennek a jelenetnek valami igazán felszabadító és biztató ereje számomra.