Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

KODÁLY: EPIGRAMMÁK (4. és 5.)

M

i lehetne inkább tárgya éremművészeti szemlénknek, mint egy olyan műfaj, amely nevében is kijelöli az érem méretét: az epigramma? De lehet-e vajon zenében igazi epigrammát írni: feliratszerű, szellemes, csattanós rövid költeményt? S ha igen, ilyeneket kívánt-e komponálni Kodály Zoltán?

Kodály akkor címez így néhány perces tételeket, amikor 1954-ben 33, 44, majd 55 kétszólamú énekgyakorlatát és a Triciniát bocsátja zenetanulók elé tananyagként. Énekhangra vagy hangszerre zongorakísérettel, szöveg nélkül – így szól e szintén pedagógiai célzatú sorozat előadókra vonatkozó megjelölése. Az éneklők nem maradnak sokáig szöveg híján: négy évvel később már napvilágot látnak a Kodály által is szeretett és elismert, sokirányúan zseniális orgonaművész-zeneszerző, Kistétényi Melinda prozódiailag mesteri, hangulatos szövegei, amelyek szinte dallá avatják e tételeket.

Itt azonban lássuk az eredeti szöveg nélküli dalokat. Ugyanis a Kodály Epigrammák a romantika „Lieder ohne Worte” vonulatának késői ihletett darabjai. A kilenc tételből emeljük közelképbe a 4-ik és 5-ik darabot.

Nem tudom, más is így érzi-e, nekem távoli képzettársításként Bach c-moll csellószvitjének – sorozatunkban korábban elemzett – Sarabande tétele ködlik föl az előbbiben. Annak ellenére, hogy Baché páratlan, Kodályé páros metrumú, az szóló, ez kettős, az moll, ez dúr. Talán a dallam disszonanciái, talán a súlytalan második negyedről való indulás rejtett páratlan lüktetés érzete, de talán leginkább a zenei mondat két rövid előtagjára felelő harmadik, hosszabb utótag meditatív hangvétele kelt hasonlóságot. (Erősíti érzetünket, hogy az Epigrammákat leggyakrabban Kodály hangszerén, gordonkán halljuk koncertelőadásban, így még hangszínben is a Bach-szvit lebeg elénk.)

Az A-dúr zavartalannak tetsző nyugalmából a dallam leugró szeptime után a kíséret – A-dúrt csak a legsúlytalanabb helyen átmenetként érintő – ellenmozgással is feszültséget keltő disszonáns akkordsorával kerget el. A párhuzamos mollba érkező mondat záróüteme a zongora balkezében mintegy átvezető szerepben állítja ismét elénk a témát. A kíséret így a szólóhangszer és a billentyűs jobb kezének párhuzamába kerül. Nem ilyen konfliktusmentesnek hallottuk eddig a téma ellenanyagát. S a szelídülés a bal kézbe költözött dallamban is megmutatkozik: a 10–11. ütemben konszonáns fordulattá fésülődik ki. Nincs idill: a témát visszavevő és irányában megfordító dallamhangszer a zongorával ismét egyre inkább súrlódik. A melódia csúcspontján ugyan
IV. fokú hármashangzat fénye villan, de nyomban ráborul a disszonanciák árnya. S nem érkezünk meg tonikára. Már mintha leszálláshoz készülődne repülőgépünk, de nem látunk talajt magunk alatt, még fakoronák, mocsarak, tavak sorakoznak – jaj, mikor tehetjük le a gépet? Végre, a 18. ütem első akkordján.

A tétel magvát alkotó mondat 2 + 2 + 4 ütemből áll. A zárótaktus, a 8-ik azonban motivikusan már kezdete a tétel második, kicsit hosszabb tagjának. Így – noha a tonikai megérkezés a 18-ik ütem első negyedére esik – kétarcú, hogy 10 vagy 11 ütemnek érezzük az oda vezető utat. Ennek következtében válik a 4 ütemes kódával 21 (nem pedig 22) ütemessé a darab.

A kissé panaszos meditációt az Epigrammák slágertétele követi. Ez idézi meg leginkább a szolfézsgyakorlatok, vagy talán inkább a biciniumok világát. Pentaton ízű dallam, még egy kissé „Ej, haj, száll az ének” bukéval is. De tanítani való a ritmuskezelése. Míg az első 4 ütemben kétszer is anapesztust (ti-ti-tá) hallunk a zongorában, a dallamhangszer belépésekor ennek fordítottja, daktilus (tá-ti-ti) egyensúlyozza ki a lüktetést. Az igazán ötletes zeneszerzői megoldás ekkor kezdődik. A négyütemes, csak zongorán megszólaló középrész (nem C-dúr, hanem F-dúr felé tartó harmonizálással) hozzáköthető lenne a tétel utolsó négy üteméhez. Így felelne az első 8 ütemre másik 8. És akkor volna iskolás a darab... Abban, ahogyan Kodály szövi, többféle találékonyság lelhető föl. Egyrészt a dallamhangszer maga 8 ütemet kap, ami fejlesztés a kezdő periódusbeli 4-hez képest, miközben megmarad a szóló zongorával való „párbeszéd” eszköze. Másrészt hangszerelésben gondosan előkészíti – ahogy mondani szoktuk: kispórolja – a dallamhangszer újbóli megszólalását a harsány és a kezdő periódus zenei anyagától elütő zongorás középrész alatt. Ugyanakkor szervíti a 11–12. ütem zongorabeli anyagát a dallambeli 15–16. ütemmel. Figyelemre méltó, hogy míg a periódusban négy tizenhatodos ritmusképlet csak az ütem súlytalan felén fordult elő, a középrész tobzódása után a dallam 14., 18. és 20. ütemében a súlyos ütemrészre kerül át. Apró további ellentét: az utolsó 4 ütem indításakor a dallam a kezdet leugrásával azonos kvartot ugorja (megegyező hangokon) fölfelé, szökellő nyolcad helyett hangsúlyos negyedeken.

Epigrammák a későromantika utolsó lapjairól – és a kodályi új ábécé elsőiről. A közös bennük: az érem megmunkáltsága.