Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

TÉMÁK – 1. SCHUBERT SZIMFÓNIÁK

Eddig a zenei éremművészet remekléseit egész művekben, ciklikus kompozíciók egy-egy tételében illetve – alkalmi kitérőként – népdalokban vizsgáltuk. Érdemes kisebb egységet is szemügyre vennünk: egy-egy témát, hiszen azok szerkezete, felépítése is tartogathat az aprólékos kidolgozás esztétikai élvezetére vonatkozó felismerést. Kezdjük a sort – találomra – két témával a szimfóniaszerző Franz Schubert műhelyéből.

Legnagyobb szimfóniája, a korábbi zenetörténeti besorolás szerinti VII., az újabb kori kutatások szerint IX. – a szakma egyöntetű szóhasználatával a „nagy C-dúr” – első tételének főtémája érdekes összefüggéseket tartalmaz.

A 8 ütemes mondat három tagból áll. Két tripódikusból (háromütemesből) és egy bipódikusból (kétütemesből). Az első három ütem kétféle szekvenciát rejt: az 1. és 2. ütem dallamit, a 2. és 3. ritmusbelit. Az 1. és 2. végig bennmarad a tonika mezőiben, a 3. ütem azonban mintha felelne rájuk, hiszen a 3. ütem első két negyede szubdomináns és domináns hátteret is sejtet. De ezt a „felelgető” viszonyt csak azért érdemes megfigyelni, hogy a második három ütemnek az első háromra való válaszát jobban érzékeljük. A második háromban előforduló ritmusszekvencia ugyanoly világos, mint az elsőbeli. Ám vajon nem áldoztatott-e föl a dallamszekvencia a domináns csúcsponti hang oltárán? Furcsa kétarcúság, de annak ellenére, hogy a G egyértelműen domináns hatású, s mintegy az inga túlsó kilengésének hat, azáltal, hogy része a tonikai akkordnak is, a szekvencia érzete szempontjából képes a C helyettesítésére. Schubert egyébként a ritmusszekvencia második tagját választja le a dallamszekvenciáról, amikor a témát továbbvezeti, hiszen természetesen az első ütem fősúlya a legerősebb tartópillér, s akár a 3/4-es ütemben is a relatív súly a 3-ra esik, a tripódiának is a 3. üteme a második legerősebb pillér. A kétütemes zárószakasz a 6. ütem augmentációja. Túlzással nevezhetnők kódának, de inkább a bar-forma juthat eszünkbe: a két háromütemes szakasz mintegy a két „Stollen”-nek felel meg, a kétütemes zárszó pedig az „Abgesang”.

A VIII. (h-moll) Befejezetlen szimfónia első tételének melléktémája hasonlóan érdekes retorikus gondolatritmust rejt.

Már a periódus első fele beszédes szimmetria. Összhangzatilag: súlyos tonika utáni súlytalan dominánsra válaszoló súlyos domináns, amit súlytalan tonika vezet le. Ez tehát a „teste”. S vajon az arca? A tonikáról való kvartleugrás a témafej, majd ugyanerre konkludál a félperiódus végén, a legsúlytalanabb helyen, a 4. ütemben. A közbülső két ütem az ugrás helyett lépéssel operál, s a téma 3. ütemében sűrít is: a fellépő trichordot szekvenciázza. Ezzel a sűrítő szekvenciával érkezik a közlés magjához. Farkába harapó kígyó? A témafejbeli közlés magyarázata? Helyettesítsük szavakkal, hogy értsük a retorikát! (A szavak értelme természetesen semmilyen kapcsolatban sincs a zenével, csak a retorikát érzékeltető vakszöveg!) Mondjuk (ütemenkénti bontásban – kivételesen prozódiailag is ráillik): Rózsa, ha/ tűzpiros, ha/ tűzpiros, ez lesz a/ rózsa...

S már maga a téma fejleszti a motívumot. A második félperiódusban VI. fokú mellékdomináns foglalja el az első félperiódusbeli domináns helyét, így a leugró kvart már szubdominánssá puhul, amit két toldalékütemmel (bővítéssel) fordít vissza a tonika irányába. Előző szövegmintánkat erőltetve, mintha ezt mondaná a második félperiódus: Rózsa, ha/ hófehér, ha/ hófehér, az lesz a/ kála, a/ rózsa lesz ez itt.

A vonásnemekben olvasható frazeálás, persze, nagyobb íveket foglal össze. De vajon egy lélegzetre elmondott mondataink szavai között nem ismerhetünk föl belső összefüggéseket? A zenei motívumok szavak, sőt, néha csak szótagok!