Hollós Máté

ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

CHOPIN: ASZ-DÚR KERINGŐ Op.69 Nr.1

Mese a keringőről… Ezt mondhatjuk Chopin szinte bármelyik valse-áról. Miképpen említettünk már effélét a zeneszerző mazurkái kapcsán is. Csak hát azokban ott a nosztalgia a lengyel táj, a ködbe vesző haza iránt. Ám a szalonban a keringő igazán otthonos!?
    Nem is a szalonban nem találja helyét a kor – s még későbbi koroknak is – divatos tánca. Hanem Chopin nem találja helyét az önfeledt tánc forgatagában. Ő rátekint a táncolókra, vágyakozik és elvágyódik egyszerre.
    De ne lélekbúvárkodjunk, hanem hallgassunk bele Chopin zeneszavába! A hangok többet elárulnak bármi fejtegetésnél.
    Mindjárt az, hogy IV. fokú szextakkordon indul a dolgok közepébe csöppenő merengés. S hogy kromatikusan száll alá a basszus. A félhang-menet az első négyeshangzatos (emelt I. fokú szűk terckvart) ütem után törik meg, de csak azért, hogy a lágy szubdominánsról (II. fokú szext) most fölfelé lépdeljen a végre „két lábon álló” Asz-dúr zárlat felé. A második fél periódus harmóniailag azonos utat jár be, dallamilag azonban kicifrázza a mondanivalót. Nem pusztán dallamvariánst hallunk, hanem tizenhatod kvintola és hozzá kapcsolt nyolcad triola időt megállító sóhaját. Tempóban nem játszható el (nem annyira technikailag, mint inkább zeneileg). A gondolat kizökkent a lendületből. Megismétlődik a periódus. Apró, szinte jelentéktelen ritmusváltozások, beékelődő előkék után az előbbi kizökkentő hely megfelelőjénél immár 13 hang kromatikus füzérén jutunk föl a csúcshangra, a szűkített III. fokú szext alterált hangjára, amelybe mint apró kapszulába zárta e keringő melankóliáját Chopin.
    Az ismétlőjel utáni B tag szinte primitív zene a kiírtan megismételt periódushoz, az A taghoz képest. Szoros ütempárokba rendeződő rövid periódusában háromszor ismétlődik azonos dallamfordulat, harmóniái is egyszerűbbek és világosabbak, mint a korábbi szakaszéi. A B tag periódusának megismétlése éles ritmusokkal és lélegzetnyi tizenhatodszünetekkel árnyalja csupán a szándékoltan egyszerű zeneanyagot. Ez a szakasz pusztán dramaturgiai szerepet tölt be: harsányságával elválasztja az ábrándozó A tagot és annak a háromtagú forma harmadik tagjában való visszatérését. Ahhoz, hogy az ábránd ismét átélhető legyen, valami másnak kell(ett) közben történnie.
    S egészen más következik ezután is. Triót várnánk, ám maradunk alaphangnemünkben. A tercelő motívum mintha a szláv szülőföld levegőjét hozná a bálterembe. Először magában szólal meg a desz–f, aztán már a domináns hang fölött. Az így keletkező nónakkord tágasság érzetét kelti, miközben – szeptimhangzatra lépve tovább – halasztja a disszonancia feloldását. S ekkor ismét „drámai” (színpadias) gesztusra ragadtatja magát Chopin: nyolc ütemes szekvenciával, javarészt alaphelyzetű harmóniákkal az Asz-dúr mellékdomináns III. fokáról fölkadenciázik a hangnem első fokára, majd kettőspontként annak V. fokú kvintszextjére. A „kettőspont” után azzal lep meg, hogy nem újat mond, hanem megismétli a „Trió” témáját. Ez annyira váratlan, hogy mégegyszer végigvisz a folyamaton. Így érkezünk vissza a biztosból a bizonytalanba, az A tag témájába. A kizökkentő futam itt már nem skálamenet, hanem harmóniafelbontás, amely az eddigi felfutás csúcshangjához képest egy oktávval feljebbre veti hullámát.
    A keringő „királya” még nem uralkodott Bécsben, „cárja” még nem elegyítette a császárvárosi muzsikát az orosz hanggal, amikor egy lengyel komponista már visszatekintett e táncra. Nemcsak arról lehet busongni, ami már letűnt, hanem arról is, amiről érezzük, le fog majd tűnni egykor. Ehhez szavakon túli kell – vagyis zene – és olyan géniusz, aki nem a lüktetésből szívja levegőjét, hanem az időből kizökkentő pillanatokból…