Hollós MátéÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBENDEBUSSY: HOLDFÉNYDebussy „nemcsak a dalok szövegét választja következetesen szimbolista költőktől, főként Verlaine-től, Baudelaire-től, aki többszörösen elődje a szimbolistáknak, hanem zongoraműveinek tételei, címei is Verlaine-versek címeit másolják” – olvashatjuk Ujfalussy József monográfiájában (Achille-Claude Debussy – Gondolat Kiadó, Kis Zenei Könyvtár 7., 1959). Verlaine meg hogyan is kezdi Holdfény-versét? (Szabó Lőrinc fordításában idézzük.) Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne; lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomoru lenne. Beszéljünk hát egyáltalán a Holdról? Debussy nem arról énekel. Valamiféle – konkrét szavakba nem önthető – emlék sejlik föl, amint a tonika alapját nem rögtön kimondó I. fokú szext nyitóakkord kis terce oktávot sóhajt föl. Emelt V. fok szekundfordításában szorul össze a szív, hogy aztán az I. fokú szext hangzatánál is haloványabb tonikai akkordon, VI. fokú terckvarton pihenjen meg. Alaphelyzetben sem hármas-, sem négyeshangzatot nem hallunk 8 ütemen át. A 8-adik végén súlytalan suhanásnyira V. fokú szeptim tűnik föl, hogy megérkezhessünk az I. fok alaphangjára, amit követhet a szubdomináns alaphangjára épülő II. fokú kvintszext. S a dallam? Az első két ütem témafejét szekvenciázó második ütempárból nő ki a váltóhangos kúszó melódia (ismét szekvenciázó ütempárral). Majd a periódus ismétlésének ható, az alt és szoprán pasztellszíneihez a basszus barnáját keverő 8–9. ütem után nem korábbi szekvenciája szerint halad a dallam, hanem a Desz–Asz kvint közé szorul, amelyből a 13. ütem B-jével próbál kitörni. A „kitörés” a Tempo rubato szinte ágáló vastag akkordjaival következik be. A basszus hosszú, harmóniaalapozó hangjainak szekundonkénti felkúszása, végül az utolsó két pontozott félhang nyolcadtriola dallamába való felugratása nyomán kulminációs hangzatokra érkezünk. S hová? Az I. fokú szextünkre, ami az imént még az emlékezés pasztelljében ködlött. El is kell fednie Debussynek e „vakító” fényt: kromatikus basszuslecsúszás fölött két terckvart akkord (a második késleltetéssel) vezet a domináns szeptimre, hogy aztán mesélni kezdjen. Eddig inkább magában merengett, gondolkodott, s most – mármint a 27. ütemtől kezdődő Un poco mosso „dal szöveg nélkül” szerkezetű akkordfelbontásos kíséret fölötti dalolásban – megnyílik ajka. Az egyvonalas oktáv F–Asz tercéről kezdi mondanivalóját, amellyel a darabot indította. Dalolnak, s zeng az édes enyhe moll: életművészet! Ámor győztes üdve! De nem hiszik, amit a száj dalol, s a holdfény beleragyog énekükbe, a szép, bús holdfény, csöndes zuhatag, melyben álom száll a madárra halkan(...) Nem erről, de így mesél Debussy is. Érzéki hatású, amint a Desz-dúr a 37. ütemben E-dúrrá fényesedik ki. Tizenhatod áramlása az 51. ütemben hozza vissza a témát. Azaz a dallamot. De mást mond alatta a III. fok előbb alapfokú, majd a VI. fokra oldódás igényét hordozó mellékdomináns szeptim harmóniája – ez idézné föl tán „az édes enyhe moll”-t? A VI. fok, persze, itt is csak terckvart fordításban érkezik. A csobogó középrész után visszakapjuk a ringató 3:2 arányt is (3 nyolcad és duolája váltakozását). A Desz-dúr alapját kimondó témafej-ismétlésben (az 59. ütemtől) feltűnik a mellékdomináns szeptimhang. Ott lapult az a 13. ütemben is, de terckvart belső szólamába rejtve. Itt viszont meleg fénnyel világítja meg az emlékezés bensőségességét. A kódában mindvégig velünk marad a nosztalgiának e csalhatatlan jele. S míg az elhaló tizenhatod-akkordfelbontások – a középrész modalitását felidézve, annak eredeti lüktetését lefékezve, meg-megállítva – az utolsó szófoszlányokat „kísérik” mesénkből, még odapillanthatunk, amint álom száll a madárra halkan, s vadul felsírnak a szökőkutak, a nagy karcsú szökőkutak a parkban.     |