Kemény Endre megkésett köszöntése

Nem történt mulasztás. 2005. áprilisában Kemény Endre 80-ik születésnapjának előestéjén az Óbudai Társaskörben sokan gyülekeztek, hogy a kiváló karmestert, a hegedű és brácsa míves kamaramuzsikusát, nemzedékek kedvelt kamarazene tanárát és a néhány nap különbséggel ugyancsak kerek születésnapját ünnepelt hegedűművész feleségét, Molnár Ágnest köszöntsék. Nem a zenei élet valamely intézménye volt oly figyelmes, hogy az eseményt megszervezze, annál többet mond, hogy muzsikus társadalmunk jelesei protokoll nélkül fölvonultak, hogy meghallgassák az életükről, pályájukról emlékező ünnepelteket, s a nekik szóló, gondosan összeválogatott műsort. Ott muzsikált Perényi Miklós, Rohmann Imre és Ditta, Rolla János, Konrád György, Pleszkán Mariann, az Auer Vonósnégyes, a Liszt Ferenc Kamarazenekar s a házaspár csellista lánya, Kemény Krisztina. Ha fellépti díjért játszottak volna, ennyi ilyen rangú közreműködő oly sokba került volna, hogy nem maradhatott volna el a szokásos mondat: „Ez a koncert nem jöhetett volna létre – itt következnék a szponzorok hosszú sora – támogatása nélkül.” Így inkább azt mondhattuk: ez a koncert nem jöhetett volna létre közel hat évtized művészi és tanári pályája által kiváltott megbecsülés és a születésnaposok emberi habitusa által előhívott szeretet nélkül. A nézőtéren is helyet foglaltak jelentős zenészek az épp itthon koncertező Frankl Pétertől kezdve Sziklay Erikán át a hajdani Állami Hangversenyzenekar-beli társakig: Friedrich Ádámig, Kovács Imréig, Pallagi Jánosig számosan. Ez az írás tehát nem az elmulasztott köszöntés szava. Hanem Kemény Endre egy későbbi a lapszámban megjelenő pedagógiai visszatekintésének kiegészítése, hadd legyen teljes a portré egy olyan előadó-művészével, akinek nem mindig csillogó reflektorfény jutott, de aki megcsillogtatta a kezébe került zeneműveket, s ezzel fényt gyújtott olyanok életében is, akik nemegyszer távol estek a klasszikus zenekultúrától.
 Nagy ígéretként lépett Somogyi László ifjú tanítványa az 1949-es próbavezényléskor a Székesfővárosi Zenekar karmesteri pulpitusára. Ebből sarjadzott az első nyilvános fellépés a Károlyi-kertben 1950-ben, majd rendszeres hangversenyek a Székesfővárosi és a Rádiózenekarral valamint a MÁV Szimfonikusokkal. Emellett már korán ott találjuk Kemény Endrét a Konzervatórium zenekara élén, amelyet több időszakban is vezetett. Éveken át visszatérő vendég ezzel az együttesével Lübeckben, ahol a Johanneum zenekarával épít ki cserekapcsolatot. Közben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Tagozatának zenekarát irányítja. 1970-ben a Kecskeméti Városi Szimfonikus Zenekarnál vendégszerepel, ahová meghívják vezető dirigensül. Az ott eltöltött 16 esztendő annak dicső példája, miként lehet egy félhivatásos együttest igényes koncertzenekarrá nemesíteni, s miként lehet egy magasrendű művészi feladatokat maga elé tűző zenekarral módszeresen közönséget művelni. „Taposómalommal” kezdődött: az évi 2–3 bérleti est mellett megyei „tájolás” ifjúsági műsorokkal, s a megyeszékhely kis befogadóképességű művelődési házában egy délután akár háromszor is előadott műsorral. Fásultság következik ebből – gondolhatnók. De nem, ha Kemény Endre nevel együttest, ismert igényességével és energiájával. Ő nem egy „haknibrigád” élére állt, hogy kipipálja a feladatokat, hanem úgy fejlesztette együttesét, hogy az Budapesten a Zeneakadémián és a Rádió 6-os stúdiójában valamint környező országok – Csehszlovákia, Jugoszlávia – pódiumain is megmérettethesse magát. Csak így érhették el, hogy Mesterbérletükben szólistaként Fischer Annie, Frankl Péter, Kocsis Zoltán, Pauk György, Rados Ferenc és mások fogadják el meghívásukat. 
 Kemény Endre mindig azt tartotta szem előtt, hogy – a Patyomkin-falu hasonlatával élve – ne afféle „Patyomkin-zenekart” hozzon létre, amely „profi” kisegítőkkel feldúsítva takarja el az együttes hiányosságait. Ő építkezett, s egy olyan társulatot, amelynek többsége színházi zenészként legföljebb az operettig emelkedett korábban, még kortárs zeneművek bemutatására is alkalmassá tett. 
 A kecskeméti korszak előtt saját kamarazenekara volt Kemény Endrének, amelyhez Bartók Béla nevének felvételét még Pásztory Ditta engedélyezte. A Honvéd Művészegyüttes két fiatal hangszeres zenésze kereste meg Keményt, akik egy Kínában zajlott kínos politikai eset miatt együttesük feloszlatásától tartottak, s menedékül szerettek volna létrehozni egy másik zenekart. 1956 viharai ugyan egy időre visszavetették az ígéretesen indult szervezést, azután azonban létrejött és emlékezetes koncerteket adott – Ungár Imre, Kovács Dénes, Szabó Csilla, Onczay Csaba, Perényi Miklós szólójával – a mai Pesti Színház helyén volt Bartók-teremben, a Nemzeti Múzeum dísztermében, a Kossuth Klubban, az Egyetemi Színpadon, a Zeneakadémián a Bartók Béla Kamarazenekar. Hangversenymestere Molnár Ágnes volt, s olyanokat ismerhettünk föl soraiban, mint Perényi Eszter, Bolberitz Tamás, Kovács Lóránt, ifj. Hara László, Tarjáni Ferenc, Fenyő Gábor vagy épp az akkor még mélyhegedűn játszott későbbi zenetörténész, Kroó György.
 Kemény Endre nem kortárszene-specialista, annál inkább érdeme, hogy mindig nyitott volt a zenetörténeti múlt mellett a zenetörténetet író jelen alkotóinak és alkotásainak közönség elé vitelére. Ha központi alakot kell kiemelnünk az általa felkarolt szerzők sorából, az mindenképpen Kósa György. 14 ősbemutatóját bízta a közeli barátra a 20. századi magyar zeneszerzők eme egyik legkiválóbbja, s Kemény az Állami Hangversenyzenekarral, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, a MÁV Szimfonikusokkal valamint kecskeméti együttesével, sőt – már nyugdíjasan – az alkalmanként újjáélesztett Bartók Béla Kamarazenekarral is helytállt a zeneköltő oldalán.
 Helytállásról szólva, Kemény Endrére jellemző: ha visszatekint pályájára, sohasem felejti megemlíteni azoknak a nevét, akiknek helytállása előmozdította a kultúra, egykori – s lényegét tekintve nem elavult – fogalommal a népművelés ügyét. Ilyenkor nemcsak a – szavaival – „élményszerű egyetértésben” munkálkodó Vitányi Ivánt, Maróti Gyulát nevezi meg, hanem a Filharmónia munkatársát, Fóti Dezsőt, a műsorhorizont tágításában segítő könyvtárost, Prahács Margitot is.  
 A sors – mily különös! – utólag is kiszámíthatatlan. Kemény Endrének tartogatott néhány kiugrási lehetőséget, amelyekkel – ki tudja, miért – nem élt. Doráti Antal többször is baráti karját nyújtotta. Egyszer egy nagy amerikai egyetemi zenekar átvételét kínálva, amivel a németül és franciául jól beszélő, az angolban azonban kevésbé járatos karmester nem élt. Majd amikor Doráti az összes Haydn-szimfónia lemezfelvételére készült, asszisztenséül hívta Keményt, de hiába. Inkább a saját „asszisztense” maradt, mint egykor, a Nemzeti Múzeumban tartott egyik hangversenynél, amikor egy órával az előadás előtt derült ki, hogy a teremben nincsenek székek. Lelkes segítője, Szilágyi József a katonaságtól szerzett székeket, de azt csak a bejáratig hozta a teherautó, onnan Szilágyival a már frakkba öltözött karmester cipelte azokat az emeletre.
 Forgatom a születésnapi emlékkönyvet. Művésztársak, tanítványok szívbéli és hálás szavai. Huszár Klárától Devich Jánoson, Berkes Kálmánon át Kovács Lórántig, Banda Ede özvegyétől Ercse Margiton, Schweitzer Katalinon, Kiss-Domonkos Juditon át át Krause Annamáriáig, Perényi Esztertől Durkó Katalinon át Kapás Gézáig és azokig, akiket fentebb mint közreműködőket vagy megjelenteket már felsoroltunk. S még kettő. A gyerekkori barát Starker János, aki „öreg bajtársatok”-ként jelöli meg magát, és Schiff András, aki ezt írta levélben az ünneplő művész-házaspárnak: „Kevesen értik és szeretik a zenét ilyen szinten, köszönet érte.”