Hollós MátéÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBENKODÁLY: ÖT HEGYI-MARI NÉPDAL – I.Az ötvenes évek második felében Kodály a Volga, Káma és Bjelaja folyók vidékére indította útnak kedves tanítványát – kedves tanárunkat – Vikár Lászlót, hogy ő váltsa valóra a magyar népzenekutatásnak a második világháború előtt még elérhetetlen álmát: kutassa fel a magyar őshaza dallamait. A török nyelvcsaládbeli tatár, baskír és csuvas valamint a finnugor mordvin és votják nép mellett az utóbbiak rokonától, a – magukat marinak nevező – cseremiszektől hoztak haza számos gyűjtőútjukról seregnyi dallamot Bereczki Gábor nyelvésszel. A cseremisz anyag nem szolgált tudományos meglepetéssel, hiszen a Kodály Biciniájának IV. kötetéből ismert melódiák változatai kerültek magnetofonszalagra a hegyi- és az erdei-cseremiszeknél. Kodályt a cseremisz népdalok nemcsak tudósként, hanem alkotóként is inspirálták. Vikár gyűjtéséből komponálta a kottában 1961-ben kiadott Öt hegyi-mari népdalt zongorakísérettel. A nyersfordításokból Képes Géza műfordításai formáltak énekelhető szöveget. A dallamokat vizsgálva olyan élményünk adatik, amilyen beszélt nyelvünkben soha. Míg egy olasz gond nélkül társaloghat egy spanyollal ki-ki saját nyelvét használva, akár egy svéd egy norvéggel, szlovák lengyellel, mi bármelyik finnugor testvérnyelvet, kimutatható rokonságok ellenére is értetlenül hallgatjuk. A cseremisz dallamok azonban, pentatóniájuk és kvintváltásuk következtében a zenei nyelvrokonság olyan közeli fokát érzékeltetik, mint az említett latin, germán vagy szláv példák. S mégis: összetéveszthetetlen egy cseremisz és egy magyar dallam. Nem azonosak a szokásos dallamfordulataik. A cseremiszek hajlékonyabbak, ami líraibbá teszi őket, ugyanakkor úgy érezzük, mintha valami hűvös hegyi szél fújna át rajtuk. Vessük tekintetünket a Kodály-ciklus első dalára! A b-moll tonalitással a bánatos szövegi tartalomnak talál megfelelő zenei medret. Minthogy a lefelé kvintváltó dallam a domináns hangjáról indul, kézenfekvő, hogy ennek unisono ismételgetésével vezesse be az éneket. Az 5/4-ben kígyózó-tekergő dallam ugyan egyenletes, egy lélegzetnyivel kitágítja a szokványos 4/4-es egységet. Az érzelmi hátteret festő akkordok nyolcadokban lüktetni látszanak, a sokszori ismétléstől mégis állva maradnak. Az énekelt dallamot játssza a zongora bal keze, így közrefogják a harmóniákat. A strófa harmadik sorában – a legfontosabb formaegységen, az aranymetszés-ponton – a bal kéz dallamárnyék-szerepe fokozatosan megszűnik, s a mélybe szálló hangok a fölfelé törekvő harmóniák ellenpontjaként azok basszusává változnak. A hangzatok az egyszerűtől a bonyolultabbak felé haladnak. A 2–3. ütem tonikai akkordja után szubdominánsra vált (a bal kéz ütemsúly-hangjával együtt hallva IV. fokú szeptim), majd először osztja meg az ütemet két akkord között (a basszus dallam ütemindítójával II. fokú szekund), ami modális V. fokra oldódik. Innen kezdve egyre erősebb disszonanciákat hallunk, csupán a dal negyedik sorának elején nyúlik vissza hármashangzatokhoz, de azok nem eredeti hangnemünkben vannak már, s nyomban tovább modulálnak, hangnemileg is megrajzolva azt a távolodást, amely a zongora regisztereiben hallható, s amely a szövegbeli elkeseredés és várakozás kilátástalanságát érzékelteti. Így csendül is ki, feloldatlan fájdalommal a nyitótétel. Sok szépséget kínáló, ám csöppet sem vidám további négy dalt tartogat a ciklus. Az egyetlen igazi gyors tétel a középső, amelynek zenéje kedélyes, jóllehet a szöveg nem azt indokolja. Búsongóak hát a marik. Vagy tán e közérzet, e sors általános jellemzője a finnugoroknak?    |