A Székely keserves dallama kétszer is feldolgozásra ihlette Kodály Zoltánt.Az 1910-es évek végén a Hét zongoradarab egyikét faragta belőle, majd 1934-ben vegyes karon is megzendítette. Faragta és megzendítette – cseppet sem öncélú játék ez az igékkel. A kétperces zongoraműben ugyanis megfaragja a dallamot: hangulatkeltően megváltoztatja, másra cseréli egyes hangjait, s a hangszer adta tág hangzáslehetőséget is gazdagon kihasználja. A kórusműben pedig a keserves dallamát az énekkar megannyi színét felvillantva érzékletesen fölmutatja. Vegyük szemügyre mindkét verziót, s kezdjük az énekkarival, amely későbbi ugyan, de szöveges műként vizsgálatunk kiindulópontjául alkalmasabb. 
 A mű kezdeti kiáltása a szoprán és a tenor – tehát a magas szólamok – magas hangjain szólal meg. Aj, sirass, édesanyám, míg előtted járok, / Mer’ aztán sirathatsz, ha útnak indulok. / Útnak indulásom, nincsen maradásom. / Az irígyek miatt esett bujdosásom. Már az első két népdalsor után megtorpantja a dallamot Kodály, hogy az alt és a basszus beénekelhesse az „Aj” felkiáltást. A jajgató hang a népdal közepén vág mellbe – vagy épp üt szíven –, ahol az eol hangnemű dal mintegy a párhuzamos dúrban válik határozottabbá. Ezt töri meg és fokozza egyben a disszonancia, amely a záróhangtól nagy szekundnyira, a dallamot indító „Aj”-tól nagy szeptimnyire esik, más megközelítés szerint a közelgő tonikához képest kis szekundnyira. De a tonika elérésekor szekvenciaként az az alatti nagy szekund szólal meg, amelyből hosszabb lecsengést komponál a zeneszerző. A bujdosó alakja jelenik meg itt képünkön: a 10–15. ütem deklamatív szekvenciájában gondterhelt arcának közelijét vélhetjük megpillantani. S ekkor meg is szólal: Istenem, istenem, hol lészen halálom? / Erdőn-e, vagy mezőn, vagy pedig tengeren? A szoprán itt már egyedül marad, nem erősíti a tenor, sőt négy hanggal mélyebbre ereszkedik a dallam, a darab kezdetének hangosságával szemben fojtott, szorongó halksággal. A tenger említése a hömpölygés hangfestését ébreszti Kodályban. Ez kezd dagadni, mialatt a férfiszólamok szorongó kérdéseit halljuk: Ha erdőn veszek el, ki temet el engem, majd az alttal kulcsolódva: Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem? A komplementer szólamok előbb az e-moll helyére lépett h-moll tonalitást szólaltatják meg, majd egy kvartakkord disszonanciájába fúlnak. S a hullámok árja ismét a kezdő magasságba veti föl a szopránt, ahol megint harsányan mondhatja: Tengernek nagy partja: koporsóm oldala, / Tengernek mélysége: koporsóm feneke, / Tenger sűrű habja: szemfedelem leszen, / Tengernek zúgása: harangszóm is leszen. A strófa harmadik soraiban rendre összpontosul a fájdalom. Az elsőben a „nincsen maradásom” bánatát lefelé csúszás fejezi ki. A harmadikban pedig a VII. fokú kvartszext disz-e súrlódik a dallam d hangjával, erős feszültséget teremtve (37. ütem). Ha az imént a tenger képe illusztrációra késztette Kodályt, a harang most méginkább. A 38–39. ütem találkozásánál a kvartszext lelépése is már ezt a hanghatást kelti, de aztán kedvelt eszközével, a bom szócska ismételgetésével igazán megkondítja a harangot. Az Aj! már régóta szólt, s a bom-mal ütközne is magánhangzója, ezért ó költözik a kísérő szólamokba. A bom pedig súlytalan ütemrészeken szüremkedik be. Ez átúszik az Aj! sóhajok szélzúgásába. Majd megérkezünk dallamunk alaphangjára: a felső három szólam egy hangon tanyázik, a basszus mindössze egy oktávval mélyebben (63. ütem). E szűk keretbe szorítja a bujdosó sorának tragikumát: El is eltemetnek az erdei vadak, / Meg is megsiratnak az égi madarak. Mindezt az alt mélyebb és a tenor magasabb regiszterének egybecsengése különösen feszültté színezi. A szoprán oktávfelugrása távlatot ad. Az altban az erdei vadak szövegben hallható glissando a kezdet nincsen maradásom-ában hallottra rímelnek. A 74. ütemtől kezdődően VI. fokú mellékdomináns szeptim jajszava harangoz. Ez a szeptimakkord szekvenciázódik a 76–79. ütemben. Az erdei vadak és az égi madarak alakja még feltűnik a szólamokban itt-ott, mígnem egy dúr akkordban nyugszik meg a föld alatt a bujdosó. Kitisztul a hangzás, mégsem zavartalan a harmónia: dúrunk ugyanis kvartszext alakzatú. Ennek hangzási súlypontja eltolódott. Emberalakhoz hasonlítva: mintha a hóna alatt fogtuk volna meg.
 Nem szoktunk rovatunkban konkrét előadásokra, előadókra utalni.  Most mégsem fojthatom magamba, hogy kérjem az Olvasót: keresse a rádióműsorokban néha felhangzó felvételt, amelyen Bárdos Lajos vezényli a Magyar Rádió és Televízió Énekkarát. Nemcsak arról alkothatunk hangzó képet magunknak, hogy a – komponáláson kívül – karnagyként is korszakos jelentőségű Bárdos hogyan vezényelt. Hanem arról is, milyen élő, milyen színes, mondhatnám madrigalisztikusan eleven, hangulatkeltő tolmácsolás volt szokásos évtizedekkel ezelőtt. Még a kezdetleges hangrögzítésen is átsüt a tempó gördülékenysége, illetve – ahol az kell – visszafogása a zenei háttéranyagokban, az Aj szavaknál, s az eeerdeivvvadaaak láttató ejtése.