Hollós MátéÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBENLAJTHA László: ESIK ESŐ, DE NEM ÁZOKAzenei éremművészet remeklései sorában rátaláltunk már Lajtha László népdalfeldolgozásaira, azok között a „Mikor Csíkból elindultam” szívbemarkoló fájdalmára. Lássunk most egy gyorsabbat. Vidámabbat? A moll dallam aligha sugall felhőtlen toborzó hangulatot. S noha a Lajtha által elsődlegesen ajánlott szöveg tréfásan ugyan, de a katonaság előnyeiről szól, a kezdő versszak alternatívaként megjelölt sorai már korántsem ilyen tartalmúak, nem beszélve a dallam olyan szövegvariánsairól, melyek a kedvestől való elválás nehézségeiről szólnak, meg az „el kell menni, ha esik is, még ha nehezen esik is” szomorúságáról. Előttünk azonban a Lajtha-dal, amely a zongoraszólamból egyértelműen kifejeződően játékos, gunyoros hangot üt meg. A játékosság mindjárt abban is megnyilvánul, hogy kánonban hozza a melódiát: a hangszer „előénekli” azt. A zongorán megszólaló dallam súlytalan ütemére esik tehát az énekelt dallam súlyos üteme, így érdemes ott „megpihentetnie” az instrumentmot. A két hosszú dallamhang is lehetőséget ad erre, s a zeneszerző még a zongora indító staccatóit is felidézi itt a basszusban. Ez az imitatív, komplementer szerkesztés azonos gondolkodásmódot mutat Benjamin Britten „Sweet Polly Oliver” angol népdalfeldolgozásával, de természetesen a hasonlóság nem feltételezi, hogy a szerzők egymás műveit ismerték volna, hiszen hagyományos szerkesztési ötlettel állunk szemben. Ugyancsak a szelíd irónia eleme a menetelés feszes ritmusának a rövid hangok hegyességével történő hangulati ellenpontozása. Majd már harmóniai ellentét is keveredik: a 3-ik ütemben az ének tonikán, a zongora szubdominánson „tart”, a 4-ikben az ének szubdominánsa a zongora dominánsával ütközik. Az 5-ik és 6-ik ütemben ismét találkozik a hangnemiség, a 8-ik ütemben pedig mintegy tonikai orgonaponton oldja első fokra a IV. fokú kvartszextet. Zeneszerző mesterséget tanulók, figyelem! A második versszak nem indokol szerkesztési vagy harmóniai változtatást az elsőhöz képest. Ám a figyelmet ébren kell tartanunk. Mint a legtöbb esetben még ismétlőjel alkalmazásakor is(!) valamit másként kell frazeálni, értelmezni, hiszen nem feledhetjük, hogy ami megszólal, azt már hallottuk, s nem mechanikus sulykolást kívánunk, hanem az újra-elmondás súlyát, értelmét kell érzékeltetnünk. Lajtha a „kiírt ismétlésben” megtartja a staccato nyolcadokat, de az eddigi szünetek helyére is hangokat illeszt. Nem új hangokat, hiszen az megváltoztatná a harmóniai sűrűséget, csupán a felrakással operál: oktávot ugrik, marcatót, majd annak helyére lépő előkéket alkalmaz, végül oktávokká vastagítja az unisonót – noha csak pillanatokra, hogy ne veszélyeztesse, inkább épp kihangsúlyozza a rövid hangok karikírozó hangszínét, a menetelésre csak gondoló, de nem masírozó katona fantázia-lépteit. A 17–18-ik ütem kvintelő-kvartoló akkordfelrakása a marcatók utánütésszerű („kontrás”) elhelyezésével veszít harcias hatásából, a harctéri csizmák helyett mintegy a színpadi kellékcsizmák képét sugallva... „...A kaszárnyában sétálsz” szövegnél trombitajel szólal meg. Kackiásan, peckesen, az egyszerű domináns-tonika váltásban mégis naív-primitíven. Így kevésbé vesszük komolyan (a csizma mintájára: kelléktrombita). A 22-ik ütemben történik fordulat. Itt tudjuk meg: „Beállt Pista katonának”. A közlés dramaturgiai jelentőségét a zongora fél ütemnyi szünete jelzi. Amit követően a hangszer immár nem előjátszik az éneknek, hanem imitálni kezdi azt. De nem az elénekelt hangokkal, hanem fölfelé kvartváltással. Ebből a távlatból úgy hat, mintha „mesélni” kezdené Pista katonatörténetét. S ennek során megszűnik az imitáció korábban hallott harmóniai ütközése: a 24-ik ütemben „stimmel” a szubdomináns, a 25-ikben a tonika (ez utóbbihoz segít az is, hogy először nem unisono, hanem tercelve szólal meg a zongora). S itt válik igazán buffo figurává Pista, itt értjük meg, gyarapodó előkékkel hangsúlyozottan, az eddig lappangó irónát, hiszen „Ott se volt jó a butának, / Mer’ nem tudott szalutálni...” A szalutálásra, rövidebben, ismét halljuk a trombitajelet. Markáns harmóniai váltás, amikor a 28-ik és 29-ik ütem cezuráját követően egyszercsak a-mollban találjuk magunkat. Megint a zongora válik az imitációs láncban kezdeményezővé. A 32-ik ütemben pedig – a „Csak a lányok után járni” kulcs-sor kimondása után – visszamodulál az eredeti hangnembe, d-mollba, amelyben a Pista esetlen katonasága kapcsán hallott előkék felidézésével kiperdül színpadunkról. Vagy igazán csak „imitálja” ezzel az éneket, amely ki sem zökkent hangneméből? Ezen merengve eltűnődhetünk: ha ennyire bizonytalan a hangnem, lehet, hogy magunk sem tudunk szalutálni? Pisták vagyunk a kellékcsizmás kulissza-harctéren?    |