Hollós Máté: Éremművészet a zenében

WEINER LEÓ: BUJDOSÓ KURUC ÉNEKE

Weiner Leóról az átlagos zenehallgatónak, de még talán a zenetanárnak  sem a zongoradarabok jutnak eszébe, miként a népdalfeldolgozás műfaja kapcsán sem a Terézváros aszfaltjáról még más kerületbe is alig kimozdult zeneszerző neve idéződik gondolatunkba. Holott – a kortárs és barát Lajtha László hatására – megmerítette tollát a folklórban, s megfuttatta ujjait a billentyűkön is, hogy a népzenei élményt darabokká képezze le. A Magyar parasztdalok öt sorozatából az utolsónak (Op. 34) kezdő tételét vizsgáljuk meg annak példájaként, hogy egy, a Bartók és Kodály világától eltérő stílus is lehet a magyar zenei anyanyelv hordozója. E két perces darabnak Weiner a Bujdosó kuruc éneke címet adta. Karakterében nyomuk van a 19. század verbunkos komponistáinak, mégsem érezzük, hogy a maga korában ódon szemüvegen át tekintett volna a népdalra Weiner Leó.

Kétszer hangzik el a darabban a dal. Parlando, rubato karakterét fokozza, hogy a sorok közt, sőt egyszer a sort megszakítva is a népdal hangjaitól különböző anyagú hangszeres kommentárt fűz a melódiához a zeneszerző. A népzene variánsképző szabadságát alapul véve a kétszeri megszólalás között hangbeli különbségeket is teremt Weiner. 

A dallam fisz-dór hangnemű. Ezt azonban cseppet sem sejthetjük a leszállított tercű VI. fokú kezdőakkordnál. A harmonizálás mélyebb elemzése túlnőhetne rövid írásunk kívánt terjedelmén, így nem bonyolódunk az akkordok szerkezetének és fűzésének részletes vizsgálatába. Csupán leszögezzük: erősen disszonál és kromatizál a harmóniavilág, s többségében lehajló irány fejezi ki a „bujdosó kuruc” fájdalmát. Figyeljünk inkább a kötőanyagokra és a hangszerelésre. Az első dallamsor után morajlás érzékelteti a természet hangját és a kuruc hangulatát. A morajt hangismétlés nyugtatja el, s ez már szinte motivikus utalás a repetícióban bővelkedő dallamvilágra. A második dallamsor deklamációjának kifejező eleme az, hogy az addig legföljebb negyedekben lépdelt harmóniaváltást nyolcadokra sűríti. Mialatt kurucos kvartugrálás visszhangozza a második sor lelki tartalmát, a szoprán gisz hangja a pianissimo észrevétlenségében egy oktávval feljebb röppen, ahol trillázva szinte más dimenziót kölcsönöz a dallam kicsengésének. A harmadik sor után az elsőt követő morajlásra emlékeztető, de attól különböző (magasabb regiszterben mozgó, a skálamenet helyett akkordfelbontásokban hullámzó) közjáték szól, hogy azután a negyedik sort ne is mondja végig, hanem megszakítsa a fisz-dórhoz képest úgyszólván polárisnak mondható C-dúr hangzatokkal. A basszust is hozzászámítva a-moll szeptimakkordot hallunk, de a basszus csak zeng alatta, így a dúr fénye dominál. Ez a C-dúr felhő a kompozíció legihletettebb, legelemeltebb pillanata. A bujdosó reményteli égbe tekintése, Schubert (éremművészeti vizsgálódásaink során már taglalt) szomorú C-dúrjának más környezetben való, érzékletes megidézése. Úgy tetszik egy pillanatra, hogy a dallam az immár tisztán dúr harmóniák alatt mintegy a bujdosó hangján úszik be. A tonikai (fisz) nyugvópont alatt azután ott ereszkedik a kromatikus skála, amely a basszusban éri el ismét azt az f hangot, mely hangnemileg „dezorientáló” leszállított tercünk volt a kezdetkor.

A dal másodszori elhangzásakor a sorok harmonizálása megegyezik az első előfordulással. A kommentárok is rövidebbek: az első sor után mindössze két akkord, a második után nagy ugrásokba szétszórt félhangmenet. A harmadik és negyedik sor az első változattól kissé különbözően indul, de csak a harmadik vége tér el a korábbi verziótól, amint imitálja a sorvégi dallamot. A zárósor csak dallamában módosul kicsit, a harmóniai kifejlet az első strófához hasonlóan alakul. Ennek alighanem a kóda az oka. Abban fisz-dórunkat Fisz-dúrrá fésüli ki. A magasban megszólaló tilinkó-hang mint szellő fújja el előlünk a bujdosó kuruc énekét. Csak bánatának emléke marad. De ezt már nem új hangokból, hanem az elhangzottak bennünk visszhangzásából tudjuk. 

Mert Weiner Leó lírikus.