Hollós Máté

ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

BRITTEN: EGY KORA REGGELEN

A zenei éremművészet remekei között tallózva már sorozatunk legelején elgyönyörködtünk kettőben Benjamin Britten angol népdalfeldolgozásaiból. A lap szerkesztése éberen felfigyelt a „veszélyre”, hogy e dalok rajongójaként hajlamom lehet „mértéktelen fogyasztásukra” és fogyasztatásukra, s arra intett, ne szerepeltessek gyakran olyan műveket, amelyeket olvasóink nemigen ismerhetnek. Az intelmet megfogadva a sorozat negyedik írása után a 22-ikig vártam, míg Brittentől egy francia népdalfeldolgozással elő mertem állni. Hosszas megtartóztatás után most, a 46-ik alkalommal ismét előhúzom zsebem mélyéről a butykost, hogy egy további angolt hörpintsek belőle, egy olyat, amelyről számos e tárgyú rádióműsoromban sem esett eddig szó. Ez a dal az Early one morning (Egy kora reggelen) című.  
    Lássuk mindenekelőtt, miről szól.
    
    Egy kora reggelen, amint a Nap felkelt,
    lánykát hallottam énekelni lenn a völgyben.
    „Ne csalj meg, sohase hagyj el!
    Hogy tudtál így kihasználni egy leányt?”

    „Tarka a virágfüzér és friss a rózsa,
    amit a kertben szedtem, hogy homlokodra tűzzem.
    Ne csalj meg, ne hagyj el…”

    „Emlékezz, hogy udvaroltál Máriádnak,
    emlékezz a lugasra, melyben hűséget fogadtál,
    ne csalj meg, sohase hagyj el…”

    Így énekelt a szegény lány, bánatát sírva,
    így énekelt a szegény lány a völgyben lenn.
    „Ne csalj meg! Ne hagyj el…”

    Egy dal kezdetén fontos információk hangzanak el. Nem az első szavakra gondolok, hanem a zenei környezetre, amely bevezető ütemekben, esetleg csak hangokban kulisszát kerekít a majdani szavak köré. Dalunkban így a következő közlések jutnak tudomásunkra:
1. Nagyon egyszerű személy lesz a hősünk, hiszen a harmónia az I.
fok és az V. fokú szeptim primer ingamozgásában merül ki, a dallammotívum pedig tonikai dúr akkord felbontása.
2. Hangnemünk Gesz-dúr: ez a pasztorális témát készíti elő, ugyanakkor némi lehangoltságról is árulkodik a bés hangnemek egyik legfátyolosabbja lévén.
    A dallammotívum a 6. ütemben kap értelmet, amikor az éneket kettőzi oktáv távolságban. A válasz két ütemmel később fordított dallamirányban érkezik a „magabiztos” IV. fokról az egyensúlytalan VII. fokra (előbb VII. szeptimre) lépéshez társulva. A középregiszter puha akkordjai fölött magasan lebegő zongoradallam távlatot kölcsönöz, egy olyan „kameraállást”, amelyből messziről látunk rá éneklő hősünkre. A puha akkordok tág fekvése levegős, a táj nyugalmát árasztja a lelkében nyugtalan leány ellentéteként. A 11. ütemben sűrűsítve megismétlődik az iménti karcsú harmóniaváltás, amely fölött az előbbi lehajló szubdomináns akkordfelbontás a tonikaival ötvöződik. A dó-mí-szó egyirányúságát felváltó mí-szó-dó kupola kérdőjelet csempész a mesélő hangba. A kérdőjelet ismétlés hangsúlyozza ki abban a két ütemben, amelyben a zongora magára marad, hogy jobban exponálja a lány megszólalását.
    A kezdés tonika-domináns ingáját domináns-tonika sorrendű váltja, amikor a leány szövegét idézi. Az énekkel párhuzamos dallam aláhúzza a szövegbeli kérést. A kétségbeesett kérdés („hogy tudtál így kihasználni egy lányt?”) alatt bonyolódnak a harmóniák (különösen a 20. ütem váltódomináns terckvartja markáns a „kihasznál” szó alatt).
    Megint kétütemes az átvezetés, s ebben kezdetét veszi a következő két versszak kíséretének egyenletes nyolcadmozgása. Itt lép elő Britten, a mester. Gondoljuk csak meg, minő unalom lehetne a monoton nyolcadozás! De nála nem az. Olvassák el, hányféle ellenmozgást és párhuzamot talál ki, és sohasem azonosat! Mint a tenger, olyan ez a zene: egyformának tetsző hullámok, de mind kicsit más mennyiségű vízzel, más fodrokkal – és más halakkal. Esetünkben a „halak” a harmóniák: kicsiny különbségek teszik változatossá a folyamatot.
    A mester után pedig Britten, a dramaturg lép elő. Ahogyan a 66. ütemben megtorpantja a nyolcad-áradatot… (Torpantja? Az előző ütem bal kezében a szinkópa már észrevétlenül fékez!) Tehát megállítja, hogy a leány hömpölygés kísérte, egyes szám első személyű éneke után más „kameraállásból” szemlélve, a leányról egyes szám harmadik személyben szólva mondja ki: így énekelt. Hiszen történetet mesélt róla, akit egy kora reggelen a völgyben hallott. V. fok és I. fok a 86–87. ütemben – az egyszerű leány elindul. Fájdalmát feledve?, viselve? a tonika beletörődő harmóniájával tűnik ki a képből, a zongora két kezének ellentétes végletek felé haladásával. A nyolcadok felidézik bennünk énekét.
    Így válik széppé a szomorúság. A mesteren és a dramaturgon kívül már csak költő kellett hozzá.